'PRC' - A FÖLDI PARADICSOM

Harmincvalahány éve, mikor először toppantam be a kocsma öbölbe nyúló teraszára, átjárt a felismerés: Idetartozom. Sosem voltam gazdag, de ott, attól a pillanattól kezdve, és azóta is oda be- és mindig visszatérve vagyontalan Krőzusnak érzem magamat, olyan valakinek, akinek az élet durva, értelmetlen és együgyű gondjaihoz nincsen semmi köze. Egyedüli magyarként élek köztük.

A „PRC” a Kotori-öböl bejáratánál lévő halászfalum nevezetes helye. 

Beszédes a neve: montenegrói nyelven a „PRC” egyszerűen b@szás-t jelent, szebben mondva intim együttlétet, vagyis hivatalosan kufircolást. Komolyan. 

A frivol név úgy keletkezett, hogy a legjobb barátom – Ljubo – a privatizációkor megvette a falu nyugdíjas központját, majd a régi mozaikszavas táblát továbbra is a bejáratnál hagyta: Penzionerski Regionalni Centar (Területi nyugdíjas központ), azaz „PRC”.

A lokál leginkább Hemingway hírhedt kubai Bodegájára hajaz. Szerte a hajós kellékek, a tengerjáró flottalobogók mellett a falakon a környék képzőművészeiként a keretezett munkáink, köztük a törzsvendégekről, a helyi markáns karakterekről készült karikatúráim díszelegnek.

A PRC általában reggel hat körül nyit. 

Aki korábban megy, az leveszi a kulcsot és főz magának kávét, önt pálinkát, becsületkassza működik. A bárkákon visszaérkező halászokkal a hét órára benépesülő, vadszőlővel futtatott teraszon lehet koccintani, megbizniszelni a friss fogást. A vadszőlő között egy karneváli álarcban évek óta fecskepár fészkel. 

Karnyújtásnyira a fiókák, tombol a hangerő: megszoktuk egymást. Néha sirályt ápolunk, kutyák-macskák betérők. A teraszról valaki mindig pecázik. Ha jó a fogás, áldomást iszik rá a kocsma közönsége. (És mindig akad jó fogás.)

Sűrűn süt és főz valaki, olyankor mindenki vendég.

Éjszakára megérkezik a fiatalság: hatalmas retro diszkó kezdődik, teljesen spontán jelleggel, Ljubo lemezlovaskodik, ami eltart hajnali kettőig, vagy tovább – mikor mire van igény.

Soha, ismétlem soha olyan jó zenét nem hallok, mint ami a PRC-ben napi szinten megy. Régi rock, mediterrán slágerek, autentikus népzene mellett mindenféle világzenei produkciók fesztiváli hangulatot teremtenek. De sűrűn előfordul klasszikus muzsika is: hadd ne mondjam, milyen élmény a tenger hullámainak locsogását hallgatva, a kabócák zsizsegésétől kísérten Sosztakovics keringőjére a kedvessel mezítláb táncolni... 

Miattam van Cseh Tamás válogatásuk is. Különös, torokszorító, le nem írható, mikor a holdfényes tenger visszhangozza a Fehér babák takarodójának akkordjait...

A PRC egy közösség. 1991 óta még hangos vitát sem értem meg, pofon nem csattant, pedig átküzdöttünk bő évtizednyi balkáni háborún.

Nekem Djenovicin van a második otthonom, a PRC a világ közepe.

Bizonyíték arra, hogy már a Földön meglelhető, ott lakozik bennünk a mennyország.

Képgalériám: 

NAPLÓ - 174.

Megjártuk. Milyen jól tettük, mennyire jólesett!

A tavaszi vakáció kizökkentett, visszaillesztett egy gyorsan homályosuló, sejtelmes érzelmi állapotba, amit csak a végtelen ritkán megtapasztalt szabadsága tud belőlem kiváltani. 

Jó, hogy már ismerőse vagyok a tájnak. 

Kölcsönösen szeretjük egymást: a táj magához ölel, az öböl befogad, barátokként vesznek körbe a hegyek, miközben a bérceken vigyázó romos kolostor megnyugtató léte maga az állandósult biztonság. Egyszer majd felzarándokolok hozzá. Harmincvalahány éve halogatom. Idén nyáron, legközelebb, ha jövünk, rászánok egy napot, megnézem az elhagyatott szentély égett harangtornyát, amit a tűzvész után egy földrengés is megrogyasztott. Kanyargó hegyi ösvény visz fel odáig, Zelenika széléről kell indulni fölfelé, egészen a hegy derekáig. Biztos ájult, kabócazsizsegős forróság lesz akkorra.   

A májusi nap heve már most is csontfehérre szívta az Igalo melletti tenger fövenyét. Mintha a hóka löszplatókat látnám a kanizsai Járás kamillásai közt. Kishomoknál, a dűlő mellett szokott ilyen tarka lenni a szemhatár. Itt is visszaköszönt az emléke. Tört fehér szirmokat báboztak a hullámok habfodrai, a sötétzöld hínáros részek meg a bácskai legelő mediterrán kivetülései gyanánt apró termetű, ezüstfényű halcsordákat rejtettek. Rétegezett volt a meleg levegő: a víz fölött sósan párás, a köves partszakasznál fülledten vibráló, vagy légneműen könnyűvé vált a hullámok csapkodta szirtek körül, majd langyos, leheletszerű lett a tüskés bokrok, a hegyoldalba is fölkúszó olívacserjék tespedt árnyékával megfestve. 

Egy sort tépelődtem rajta, mégis, mi hiányzik? Semmi. 

Minden megvolt. 

A kijelölt utak nélküli égbolton a szabadság fellegei legelték a kék semmit, hétágú verőfény zománcozta be az ódon kőházak homlokzatát, a hullámok morajló rendjét sirályok vijjogása kísérte, mi meg csak sétáltunk a promenádon, valami angyali nyugalomban. Észrevehetően szelíd derű ereszkedett a környékre, a legrejtettebb sarkokra is, minden zugára az öbölnek, amelynek ugyanolyan részesei lettünk, mint a kikötőben billegő bárkák, a dokkba húzott, száradó kötélcsomók, a szagosan nyíló kaktuszvirág kelyhek, meg a ruhaszárító zsinegek. Aztán enyhe csodálkozással néztünk egymásra, amikor egyszerre fedeztük fel, hogy immáron értünk a vízben elhagyott csempült kagylóhéjak, a hegytetőkön zsinatozó mohos sziklaszirtek nyelvén, észrevétlenül eggyé váltunk az öböl sajátságos időtlenségével.

A múlt minden verejtékcsöppje felszikkadt a Rose felől fújó szélben, amit a kis falum útja mellett glédában álló cédrusok illendően megsüvegelve köszöntöttek: billent a csúcsuk északnak és a hegyi kaptató elhajló ívénél egy kockás inges szikár férfi régi vasbiciklit támasztott neki a temető kapujának. Az ember vasalt nadrágszárának alját ruhacsipesz fogta össze, kétrét hajlott vállán lógott a feje, az arcát nem láttam, de a kezében virágcsokor és egy könyv volt. Fölolvasni járt a kedves halottjához. Talán a feleségéhez, talán az anyjához, vagy netán a lányához... Nem tudható, és most már nem is fogom megtudni, de nem is ez a fontos, hanem az a kép, a lelassuló, nehéz mozdulatok a temető bejáratánál, ahol valaki a gyászát hordozza magával, márvány merev szomorúsággal és mégis tengernyi öntudattal. 

Az a kép bennem maradt. Sosem láttam még bánatot viselni ennyi méltósággal.

NAPLÓ - 162.

 

Amíg a közép-európaiság izzadt augusztusából, ebből a már nyáron is cefreszagú bábeli nagyvárosból nem léptem át a másik, ismerős és elviselhetőbb létbe, a nagy kék kedély világába, addig csak Budapest hétköznapi, zsírpapírba fulladt foltjai táncoltak a szemem előtt.

Utaznom kellett: elegem volt az égő aszfaltból.

Elegem lett a sárga napon olvadó, az utcákon tébláboló bábokból, a tömeg viaszpanoptikumából, a menedéktelen közterek látványából, abból, hogy pengevékony papírokon félbe hagyott mondatok árválkodnak, hogy a fák koronája alatt petyhüdten lógnak a fém huzalok, miközben a trolibuszok unott hangon búgnak át a kereszteződéseken. Sokáig tűrtem, mégis. Halasztgattam a kezdő lépést. Végül egy szerdai napon menthetetlenül rám tört a mehetnék érzése. Ellenállhatatlanul, kényszerítő erővel támadt bennem, akár a veszedelem. Egy tüszős mandulagyulladás ilyen, vagy egy heveny gyomorfekélyes roham…

Fájtak a gondolatok is, amint a régebbi emlékek akkut módon felrémlettek. A forró belvárosi éjszakák egy-egy darabkájában olykor már a tengeri szél zúgását is neszül vettem. Álmomban ismét azt a hatalmas tengeri csigát tartottam a fülemhez, amiből gyermekkoromban kihallani véltem a hullámok moraját. Úgy könyököltem föl a vetetlen ágyon, zilált lélekkel, hogy az öböl köveinek súrlódó moraja, a víz locsogása még ébren is kísértett pár percig. Akkor bugyogott föl bennem a dac. Már tudtam – menni akarok. Mindenáron.

Aznap korán keltem. Afrikai hőségben, részegen dülöngélt át velem az autó a dél-alföldi rónán. A verőfényben aszott napraforgók száradtak, idén – sajnos – jelképpé vált a lekonyuló, öklömnyire zsugorodott, szénfekete fejük. Az aszály semmit sem kímélt. Odafönt az égen árnyék nélküli madár vitorlázott. Felhő, hóka foszlányok: sehol. Csak a párátlan lebegés. Hetek óta a kánikula hintaszékében ült a vidék, széjjel mért kiégett kukoricások zizegtek, integettek az elsatnyult bokrok, amelyeken a melegtől összesorvadva, ernyedten lógtak a levelek. Kétségbeesetten vágytam el innét. Ültem a gépkocsiban, csapta a homlokom a bágyatag huzat. Azon járt az eszem, hogy a fokozatosan érő reményem hamarosan tán sarjadni kezd.

Az út melletti bácskai fák mozdulatlanságában szelíd mérték és szomorúság mutatkozott. Izzott a levegő, a lankákon szárazon zörgött egy parasztkocsi, harákolva baktatott Telecska irányába, amerre a fehér platnijú dűlőút Ustorka meg Orompart felé iramodik, oda, ahol a zsírosan bő termőföldeken valaha hatalmas dinnyék cukrozták a levegőt, és a falu egyetlen utcáján vasárnaponként húsleves illata festette meg az akácfák árnyékát, míg a virágok között röpülő szél elfelejtett imádságokat vitt titkon. Onnét származom. Az is egy haza: régtől fogva bizonyosságom.

Aztán este lett, gyámoltalan sötétség borult ránk. Szerbia közepén egy benzinkúton tankolni kellett. Zoknit húztam, furcsállottam, hogy valahára nem izzad, hanem fázik a lábam. Hajnali egy órakor egy szótlan, hórihorgas vámos nézte át a dokumentumainkat. Az út akkor már több mint nyolc órája tartott. Hamar elmúlt, nem volt fárasztó. Míg a szerpentineken kacskaringóztunk, mértéktartón pár homályos pilács fénylett messziről, alvó kőházak ablaki pislogtak felénk világító akarattal. Kialvatlanul, félig vakon, reflektor sugarában kanyarogtunk, buktunk alá és nyomultunk fölfelé a szurdokok oldalán araszolva. Számolni kezdtem visszafelé. Montenegró szikláinak taraján korán kelt a nap. Először az ormok penge peremére fehéret karistolt, a hegyek derekán a kőbányák homályára püspöklilát, legalulra pedig, az olajfa ligetekkel takart meredélyeken olajzöldet piktorolt sok feketeséggel a lassan eszmélő mediterrán napkelte. Reggel megláttam a tengert. Szép volt, mint egy alvó lány. Visszabillentem egy boldog egyensúlyba. Megint hazaértem.

NAPLÓ – 134.

 

Öreg halász - Montengró '21.

A tenger olyan kettős értelmű, akár a bűnben fogantatás: meglétében eleve benne van a kárhozattal együtt a gyönyörűség. A különöst kereső emberi óhajok csodás föladványa ez a hullámzó, folyton alakot váltó sós víztömeg, ami mindenféle elválasztó szándék nélkül kéjes, szédítő képzeteket szór szanaszét, egyaránt szíven találva gazdagot és szegényet, nyomorultat és boldogságban élőt, ahogy nem tesz különbséget a profán meg a szent között sem. Lakodalmas és halotti pompa a sós víztükör fölszíne.

Itt Montenegróban nem csak az életnek, hanem a halálnak is a végtelen távlatát tárja elénk. Rendjén is van ez így. Megnyugodhatunk. A tenger metronómmód ismétlődő moraja nyers ütemben paskolja a fövenyt. Zene. Zene, de nem föltétlen a fülnek. Attól azért mélyebbre ható mindez. Akit megérintett, tudja miről beszélek. Az élet lázát hűti a szimpla ritmus, a vízlocsogás. Akár egy megzenésített vers. Mindenki hallhatja, ha nincs botfüle, vagy ha a lelke nem fából faragott. A ránk testált, lekottázott melódiánk végigkísér bennünket. Kifejezetten örülhet, akinek ott dobol a sorsában a saját, jól fölismert, sokszor dúdolt dallamának a ritmusa. Napról-napra egyik nótából egy másik nótát lehet fabrikálni. Túlélő dalokat.

Jómagam a tenger mellett mostanában fütyörészni szoktam. Halkan, csak úgy, a saját szórakozásomra. A csöndös kis falu egyetlen utcáján a piactérnek kinevezett kőasztalnál megállva nézem a partra húzott, hassal fölfelé fordított elvénhedt bárkákat. Száraz fűcsomókat, gizgazt borzol a forró szél, és a lépteimre tücskök tucatjai pattannak szerteszét. Fölpislantok az öreg halászház falára odaszögezett százesztendős emléktáblára. Vésett szöveg. Azt hivatott hirdetni, mennyi szenvedést hozott a múlt és abból mennyi dicsőséget sikerült kifacsarni. Nem nagyon törődik vele senki. A helyiek tudják már, hogy az idő egy olyan kör, amiben bármi megtörténhetik. Ami volt, megint lehet. Minek ezen aggódni?

Olykor a nap süt hétágra, és a lakásom ablakára hűvöst vető citromfa lombján fonákon, petyhülten lóg az összes levél. Olykor a közelgő zivatartól vemhes az öböl fölötti levegő, alacsonyan szállnak a fecskék, a sirályok hangja pedig mintha a megszokottól is metszőbben hasítana a megharagvó hullámok fodra fölött. Néha viszont szelíd esték köszöntenek be, amikor nem jön álom a szememre és meglepődve tapasztalom, mennyi higgadtsággal tudom szemlélni a mögöttem elmaradó dolgaimat.

Hogy él az ember a tenger partján? Valahogy úgy, miként odébb, a másik tenger medrének legalján lakó jó bácskaiak. A korai világmindenséget nevelő Pannon-tenger fenéklakói azok a mostani szántóvetők, akiknek elődei szintén a földet túrták valahol a Horgos-Csantavér-Adorján háromszögben. Földrajzi értelemben zsebkendőnyi üledékes terület, mégis a végtelen látszatát kelti, mert nyárelőn a gabonatáblák ringó kalászai pont úgy hullámzanak a szélsöpörte síkságon, mint délebbre a valós tenger, amit a passzátszelek simogatnak.

A minap beszélgettem a halászfalu kivénhedt szabó mesterével. A macedónból lett öböllakó öregemberhez telepedtem a padra, ráspolyos hangon szólt hozzám, s míg emelt tónusban, majdnem kiabálva diskuráltunk, egyre közelebb hajolt, hogy jobban lásson: a szeme megromlott az utóbbi időben. Intésére a kendős nénike bentről hozta egy metszett kispohárban a szőlőpálinkát. Aztán ittunk az öregségre, a jó kedélyre, a szép emlékekre, meg arra, hogy az idén megint olyan édes legyen a naspolya termés, mint az szokott lenni. Aztán csak ültem tovább szótlanul a vén szabó mellett. Nem akartam mondani, mintha odahaza ülnék a Pista bácsi lócáján, érezve átizzadt ingjének dohányfüst szagát. Nem beszéltem, hallgattam. Arra gondoltam, tán a világban nincs is különbözőség.       

HAZA

 

2009
Ljubo, Zoli, én

Nehéz szívvel írom le: elhomályosulóban a történelem. Ha a teljes igazságot akarnám mondani, akkor nem lennék ennyire borúlátó, mert meglehet, az írott, dokumentált történelem mára nagyon is képlékennyé vált, ám a mi emlékezetünket, az emberi emlékezetet azért elég nehéz megmásítani. S bár most gőzerővel zajlik a radírozás, fölszámolása mindenfajta normalitásnak, azért a múltunk személyességét, a megtapasztalt dolgainkat még nem sikerült kiiktatni. Azok maradnak.
Nem hencegésképpen, tény, az átlag magyar embertől tételesen több montenegrói barátom van. (Meg szerb, horvát, szlovén, dalmát, bosnyák, macedón és albán is.)
Mindig azt vallottam, nem egy komplett nációt kell történelmi szemüvegen át meg- és elítélni, az nem vezet sehova. Közhely, de a mi életünk nem történelmi léptékű.  A nekünk kimért 60-80 év túl kevés, ezért érdemesebb a személyes ismeretségekre hagyatkozni.
Ezek alapján bátran le merem írni, hogy ha a magyarságnak igaz, jó barátokra, egyszerű, nemes jellemű szomszédokra van szüksége, akkor a délszlávok ezeknek a kívánalmaknak sokkal inkább megfelelnek, mint a szemforgató nyugati "jóakaróink".
Néztem a serházban a meccset. A végén már szurkoltam. Nem szeretem a teniszt, de azt tudom, Đoković nagyszerű sportember. A hibáival, a néhanapi sztárallűrjeivel együtt is tiszta, emberi tudott maradni: ezért becsülöm. Messze kilóg a hasonló kaliberű élsportolók közül. Rá is érvényes, amit most mondanék: ha egy montenegrói (vagy szerb, délszláv, akárki) a barátod, olyan mintha egy testvért kaptál volna. Képes érted mindenre: ők ilyenek. (Viszont ne kívánd, hogy valaha ellenséged legyen, mert abban az esetben is képes mindenre, de azt már nem teszed zsebre.) 
Tudom, mit beszélek, a legjobb barátom, fogadott testvérem egy montenegrói, akivel 30 éve ismerjük egymást. Úgy tekint rám, mintha az édes öccse lennék. A vérét adná értem, pedig még csak nem is egy felekezetűek vagyunk: ő ortodox, én meg katolikus.
Nagyon szeretem. Néha nem értem mit mond. Egy-egy kifejezésnél elakadok. A legbanálisabbaknál. Olyankor rám néz, és megmagyarázza, körülírja a szót. Amint bólintok, folytatja. Ha egyszer majd meg kell húzzam életem mércéjét, az első öt legjobb dologban fogom tudni, hogy az útja az enyémet körösztözte.  A Jóisten kegyelme lehet az ilyesmi, köszönet, köszönet neki.
Volt a Kanyó Zoli. Most meg a Ljúbó. Milyen furcsa, ismerték egymást. A Zoli az utolsó nyarát velünk töltötte az öbölben. Aztán hideg telek jöttek. Szagos volt a tetőkre hullott hó, az augusztusi estéken pedig másnak hegedültek a tücskök. De a zenék ugyanazok maradtak. Ha hallom valamelyik ismerős dallamot, ha egy régi melódia szól, az akkordok visszamutatnak.
Holnap indulok megint, az enyéimhez. Haza. Nekem Montenegró most már haza.  

                     Pk

NAPLÓ - 127.

Ha megkérdeznék, milyen színű a boldogság, alighanem kéket mondanék. Ultramarint, olyasfélét, mint a lapis lazurit, vagyis lazuritkő, csak nem ásványi formában, hanem folyékonyan képzelem.

Víz. Tengernyi víz.

Indigó színű, a szemhatárnál egészen sötét, bogyókék a képzeletbeli víztükör. A tekintet ahogy halad kintről befelé, a fölségestől a gyarló irányába, előbb búzavirág-, majd égszínkékké válnak a hullámok, hogy végül azúr színűvé és áttetszővé nemesüljenek, fehér hab fodrokkal szegélyezve.

A boldogságnak a tenger a műve, és mindez fordítva is igaz. Az élet nem csekély munkája révén néha belegázolhatunk. Ezért nem lehet elégszer hálásnak lenni. Olyankor elmosódnak a határvonalak, boldogság és szomorúság egyként hatja át a lelket, s mivel ezekre a pillanatokra egyetlen emberi szív sem képes felkészülten válaszolni, nem marad más hátra: sírunk. Elvégre a sós könnyek is a tengert táplálják. A boldogságot vérfakadásig kiélvezni: igazi kihívás lenne, ha sikerülne, de hát nem sikerül, mert a tenger nem csak ringatni szokott, hanem a csónakot is fölborítja olykor. Ellenünk szegez bizonyos kérdéseket, s a partról bekiabálva nincs módunk azokra helyes választ adni. Lélektani szempontból mi vagyunk a tenger tagadása. Bármily keserű, ezt be kell látni. Jobb a tudattal megbékélve élni: soha, de soha nem falhatjuk föl a gyönyörűséget. Csupán kóstoló járja belőle. Be kell érnünk a kevéssel. Ám, ha a hála eléggé áthatja a mindennapoktól lottyadt, tétova, nemességbe megfáradt érzelmeinket, máris gazdagabbnak tapasztaljuk magunkat. Mások nem tudom ugyanígy vannak-e ezzel – saját magamból kiindulva én legalábbis így látom.

Mostanában eleget bámultam a tengert, s végtelen volt a nyugalmam, mert láttam is. Ritka madár ez a fajta kegyelem. Nem kellett megnyergelnem semmiféle értelmi elméleteket, nem gondolkodtam képletekben, relatív dolgokon, elmaradt belőlem a pesszimista mohósággal együtt a tisztázatlan eredetű optimizmusom is. Csak a tenger volt, meg én. Semmi más. Milyen jó ezt kimondani! Nem akartam már, hogy mindenki engem szeressen, hogy ismerjenek sokan, hogy bizonyos dolgaimon elámuljanak mások, hogy erkölcsösnek lásson az is, aki ismeri léhaságomat, okosnak mondjon olyan, aki tisztában van szellemi korlátaimmal, mert már számtalanszor leiskolázott meddő vitáink során. Nem volt többé szükségem kebelbarátra, harcos társra, de még szeretőre sem. Valahogy: okafogyottá vált mindez.

Álltam az öböl partján. Fölöttem a kerek hold bújt elő valami püspöklila cafrang felhő mögül, a fénye leküzdötte a sötétséget. Istenem, milyen triviális szcéna, és mégis mennyire igaz, s miközben a partot meg-megpaskoló apró hullámok egyenletes loccsanása diktálta az éjszaka szívzörejének ritmusát, ott és akkor végre megértettem: van bizonyosság.

Hát, ilyen nagy dolgok történnek, ha kettesben maradsz a tengerrel.

      Pk

Szindbád elhajózott Đenović-ról

 

Vasilije Žugić 75 évet élt.
Hogy nem csak az illúziók hoztak neki örömet, arra mind a 75 éve a cáfolat.
Ez így nem pontos.
Vajo – így hívta mindenki – sokkal többet, sokkal hosszabban létezett. Aki úgy és akként jár-kel a világban, mint ő, annak nem a közönséges, emberi léptékkel mért idő a jussa. Annak évtizedek tucatjai sem elegendőek, hogy a létének összes forgácsából, a története szilánkjaiból kirakhassuk teljes tükörképét. 

Így valahogy van Vajo bátyámmal is. Az ő templomán a rózsaablak ólomüveg mozaikja sosem lesz tökéletes.
Gyanítom, az én kis montenegrói falumban kevesen vannak, vagy tán egy ember sincs, aki Krúdy Gyula köteteit ismerné. Pedig most milyen jól jönne, hisz visszaemlékezve Vajora holnap már egy lenne Krúdy regényalakjai mellett! Ott a helye, én tudom. Bátran besorolható egy még meg sem írt múlt századi, misztikummal és fölösleges szerelmekkel teli kalandos kiadvány főhősei közé.
Alakja még nincs papíron. Ahhoz leülepedett idő kell. Távolság.
Ám a lelke bizonyos, itt van, velünk, most is, amolyan 21. századra itt felejtett Szomjas úrként, Szindbádként vagy Czifra Jánosként. Váltott helyén ül az öböl partján a kocsmaasztalnál, s mint valami régen lemosott, homályos ablaküvegen át bámulja, nézi a múltat. Elmondja, elismétli magának a pályáját, a kanyarjait, a hajójának kikötőit. Négy szívműtét, hat feleség: gombócból is sok, ám Vajo bátyám szívével ahogy a műtőorvosok, úgy a féltucat nősülés sem bírt elbánni. Maradt neki szíve: mindenre és mindenkire.
Bohém, akszamétos mozgású úriemberként ismertem meg. Választékos modora és elragadó humora volt. Több nyelven beszélt, párszor körbejárta a világot. Rengeteg tapasztalat állt mögötte és mégis nevetett. Lényének egyszerűsége volt emberségének a bélyege. A hosszú idő alatt nem változott semmit: húsz éve mindig ugyanúgy kacsintott, fújta a füstöt, s ahogy elfogyott az ital, a pincért udvariasan megkérve rendelt még egy kört. Régebben, miközben mesélt magáról – kacskaringós útjairól – a keze kísérte a mondandóját. Viszkit vagy gint ivott, sok citrommal, és a holland dohányának szagát a tenger felől érkező sós pára sokáig megőrizte. A kocsma teraszát hullámok paskolták, Vajo napszemüvegében láttam a Luštica kefesűrűn bozótos hegygerincét. Latin zene szólt, rumbatök meg szaxofon, és úgy éreztem – hazaérkeztem.
Már csak emiatt is nagyon hálás vagyok neki.
Vasilije Žugić nem kereste az igazságot, csak iparkodott aszerint lenni. S így könnyedén meg is találta, mert fölismerte, és belül hordozta a saját igazát, a szeretettel és a csöndös boldogsággal. Van mit tanulni tőle. Hiányozni fog. Épp most, délben temetik, viszik föl a hegyoldali kis temetőbe. Az öböl rezesbandája fújja neki a gyászindulót. Ha netán hallaná, bizonyos, mosolyogna rajta. Messze van már. Szindbád barátunk vitorlát bontott.   
Legyen áldott az emléked, Vajo!

                                          Pk

J.

Grafit - skicc

A MOSOGATÁS

Kotor, Montenegro - rajzom

Montenegró. Az öböl.

Tőlük tanultam meg hogyan kell mosogatni. 

Egészen odáig abban a hiszemben voltam, nekem az efféle tevékenység bliktri. Tudok én mosogatni...
Tudtam, csak a mosogatás filozófiáját nem értettem. Mert már az sem mindegy, miként veszem kezembe a tányért, milyen szivaccsal állok neki, melyik mosogatószert választom, és abból mennyit használok el. Mikor odaálltam a pult mögé, telve voltam önbizalommal. A szokásos rutinnal megeresztettem a vizet, nyúltam volna az elmosni való eszcájgért, de a távolról figyelő barátom - a kocsma tulajdonosa - rám szólt: "nem jól csinálod Magyar". 

Ezen meglepődtem. Mi tagadás: kicsit meg is sértődtem. 

Hogy az ördögbe hibázhatnék egy mosogatásnál? Mi lehet olyan fortélyos ebben a köznapi teendőben?

Hamar megmutatta.
Már a vízcsap megnyitásakor eldől, ki milyen ember. Nem szabad a vizet pazarolni. Folyjon, de ne túl vastag sugárban. Legyen épp csak elégségesen az öblítéshez. Aztán vannak edények, amikre külön gondot kell fordítani: hagyjuk őket utoljára. A sorrendiség fontos. A könnyen tisztán tartható, minden nap használatos, de kényes dolgokat kell legelőször elmosni: a metszett poharakat, a porcelán kávéscsészéket, a finom mívű üveg holmit. Utána jöhet a tányérok hada: a levesesektől haladunk a zsírosabbak felé. Legvégére maradnak a lábasok, fazekak, és ha netán lenne, a legkegyetlenebbje zárja a sort: a sütő tepsik. Ha azokkal végeztünk - kész a mosogatás. Törölgetni nem kell, fölösleges. Megszárad magától minden. 

Azóta is sokszor eszembe jut, egy szimpla mosogatás révén miféle iskolát kaptam a montenegrói barátomtól. 

Ahogy a vízcsaphoz, úgy az életünket meghatározó, azt jobbító dolgokhoz is tisztelettel kell hozzányúlnunk.
Így kell csinján bánni a hitünkkel, az erőnkkel, a vágyainkkal: nem szabad azokat szétszórva pazarolni. Sorrendet kell csinálnunk, mi az igazán fontos. Azt hiszem, ma már tudom, ki és mi számít nekem. A napi gondok közül a könnyedebbeket veszem előre. Ha rögtön reggel nem is sikerül, napközben igyekszem tisztázni mindet. Hangosan köszönök az ismerősöknek. Segítek, akinek tudok. Nem tolakodok, meghúzom magamat: már régtől tisztában vagyok azzal, melyik kórusban, hanyadik sorban szerepelek. Igyekszem hasznos lenni reggeltől estig. Teremtek, nap mint nap újat csinálok, amit iparkodok élvezni. Ezek a minden nap látszó ügyek határoznak meg. A fajsúlyosabb dolgaimra külön időt szánok. A szeretetre, a tervekre, a békémre, meg az életemet markánsan befolyásoló körülmények megértésére, kezelésére mélyebb gondolatok és megfelelő hely, vagy időpont kellenek. Van, hogy a kedvenc templomom utolsó padjában ülve ér egy-egy fölismerés. Néha séta, vagy zuhanyozás közben, amikor elengedem a gondolataimat. Legtöbbször viszont elalvás előtt vetek számot önmagammal. Olyankor, mint a konyhán a legzsírosabb, makacs szennyeződésekkel, egyre csak viaskodom. A rosszabbik énemet sikálnám. Ha szerencsém van, tisztázok mindent. Nem mindig van szerencsém, sajnos.
Mindenesetre a már átmosogatott dolgaimat még egyszer kézbe nem veszem. Idővel megszáradnak azok maguktól is.

                          Pk     

A MACSKÁK FŐVÁROSA

Foto: Zoran Nikolić 

Fél óra után tudtam meg, hogy Fatbardhnak hívják. Többször is el kellett ismételnie a nevét, mert két sorral előrébb sakálrészeg kézilabdások ültek és csinálták a fesztivált az utastérben.

Kellően hangosan társalogtak, öblös nevetésük nyilvánvalóan zavart még egy csomó embert: sokan csóválták a fejüket. Szólni viszont senki nem szólt rájuk. Csókolgatták a konyakosüveget, és úgy viselkedtek, mint a kisiskolások. Mellettem Fatbardhon látszott, örül, hogy valakihez beszélhet. Falfehéren ült az ablak mellett, és a kifutói startolás után amint zötykölődve emelkedtünk fölfelé, zavartan konstatáltam, hogy egyre közelebb húzódik hozzám. Félelmében egészen rám dőlt.

Aki viharfelhők fölé iparkodó repülőgépen ült már tőszomszédságban egy frissen nősült, ám szorongó albán rendőrrel, annak nyilvánvaló, milyen kínos, mikor egy konyhaszekrénynyi fickó tőlünk reméli az oltalmat. Aztán ahogy egyenesbe jött a gép, a felhők fölötti napsütésben megnyugodott.

Visszabillent a kedélye, paroláztunk. Akkor mesélt egy kicsit bővebben magáról, és a hivatásáról. Valahol Szerbia fölött címet is cseréltünk. Políszmen – mondta vigyorogva és magára bökött. A biztonságom garantálva – tette hozzá. Mehetek Szkadarba, biankó meghívót kaptam tőle. Ennek kifejezetten örültem, hisz ott még úgysem jártam. A tónál igen, de az albániai rész eddig kimaradt. Be is írtam 2020 célállomásai közé. Izgalmas túra lesz.

Montenegró viszont különösebb izgalmak nélkül december végén is úgy fogadott, mint régen.*

Kimérten, nagy-nagy nyugalommal. Minden a helyén volt. A kőházak, a pálmafás allék, a kicsiny hegyi kolostorok, az olajfa ligetek és a késő reneszánsz harangtorony Perast óvárosában a mediterrán tetőkkel együtt éppen annyira ismerősként üdvözöltek, mint az öböl vizén katonás sorban ringatózó élénk színű bóják, amelyek alatt jókora méretű osztrigatelepek tenyésznek.

Kotorban csurig áztam ugyan, de lefotóztam életem első kancsal szemű kismacskáját. Összeakadt tekintete a főtér egyik éttermének asztalain mászott, s bár idegenkedem a macskáktól, nem álltam meg, adtam neki a rántott halamból kóstolót.

A dóm előtti tér minden szegletét egy-egy vendéglő terasza foglalta el. Különféle napernyők, asztalok és terítők között néhány tucat dagadtra hízott macska strázsált: állandó jelleggel várták a potyát. Elhűlve tapasztaltam, hogy jártában-keltében a kötényes pincér rendre elnézést kér egy lába alatt kotnyeleskedő cirmostól. (Én már rég arrébb stürmöltem volna.)

Később tudtam meg, nem véletlen ez az indokolatlan udvariaskodás. 1572-ben pestis sújtotta a várost.

A hajókkal a kikötőbe érkező patkányok terjesztették el a kórt. A halálos járvány megfékezésében – mármint a patkányirtásban – tevékenyen és hatékonyan részt vevő macskákat azóta megbecsülés övezi, olyannyira, hogy Kotort egyenesen a „macskák városának” titulálják. Egy élelmes helybéli macskamúzeumot is nyitott. (Európában eddig csak Amszterdamnak jutott eszébe hasonló biznisz!) A városra naponta rázúduló több ezer turistát elnézve, a macskamúzeum valós igényeket elégíthet ki.

Ottjártamkor a Costa Victoria fedélzetéről csődült be az óváros kapuin a fél világ bámész serege. (Az említett sétahajó – utánanéztem az interneten – potom 12 emeletes. Amolyan úszó dióhéj. Két és fél focipálya egybe kalapálva, összehegesztve, bársonnyal burkolva, krómmal polírozva. A kikötő belsejéig nyomakodott, ahol irdatlan vastag kötelekkel rögzítették. A fedélzetén 5 étterem, 10 bár és társalgó, diszkó, 625 férőhelyes színház, internetkávézó, könyvtár, fénykép- és művészeti galéria, kártyaszoba, vámmentes boltok, kaszinó, fitneszstúdió, többfunkciós sportpálya, futópálya, 4 masszázsmedence, 3 úszómedence meg amannyi szauna található. A kapacitását tekintve Kispiac és Martonos összes lakosának jutna rajta fekvőhely. (Lenne is nagy tolongás a bárban meg a rulettasztal környékén!)

A helybéliekkel társalogva egyértelművé vált, hogy az öböl három nagy városa Kotor, Tivat és Herceg Novi lakossága sem ment az önös érdekektől. Évszázadok óta ellenérzéssel viseltetnek a másik iránt, s ha jól sül el valami dolguk, az biztos a szomszéd rovására történt. Megy a rivalizálás köztük, nem kell szépíteni. „Külön világok” – fogalmazott a beszélgetőtársam. Bizonyára igaza lehet.

A politikai megosztottság Crna Gorában sem ismeretlen fogalom.

Az öböllakók egy része, főleg az idősebb korosztály a néhai Jugoszlávia nosztalgiájából él. S bár mostanság erősödőben van a közelmúltban kikiáltott függetlenséget éltetők politikája, én a helyükben egy csöppet sem becsülném le az ellentábort, akik ezer szállal kötődnének Belgrádhoz. Magyarán – inkább tengerparti szerbnek vallják magukat, mintsem Milo Đukanović önállóságpárti törekvéseit támogatnák. Ehhez vegyük hozzá, hogy a Kotori-öböl amúgy is vegyes lakosságú. A többség ortodox, de jelentős a katolikusok aránya is. Emellett a fejlettnek számító tengerparti részek és a kontinentális Crna Gora között ordító a különbség.

Dragaljban vagy Grahovon még földutakon bóklásznak a szénával rakott társzekerek, szemben például Budvával, ahol a pazarul kikövezett márványos promenádon ugyanazok a márkás butikok sorjáznak, mint Budapesten a Váci utcán, vagy Ibiza buli negyedében. Olaj a tűzre a pravoszláv egyház jogállásával kapcsolatos vita, meg a NATO-hoz történt csatlakozás is. A törésvonalak a társadalmon belül meglátszanak. És akkor még nem beszéltem a foci és vízilabda klubok fanatikusairól, a menni készülő fiataloknak és a gyökerükhöz ragaszkodó idősebbeknek a vitáiról.

Ami – lássuk be – mifelénk is fölvet egy pár kitárgyalatlan kérdést.

December 19-én Sveti Nikola ünnepén fölbolydult a kis falum.

Két barátomhoz is hivatalos voltam vacsorára, azaz slavára. A festőnél gyerekzsivaj fogadott: komák, körösztapák koccintgattak a rogyásig rakott asztal fölött. A nők beszélgettek és fújták a füstöt. Ez a nap böjtös, ezért csakis halakat meg tengeri herkentyűket esznek, mindenféle körettel. Inni bogárfekete bort isznak hozzá. A másik ismerősömnél is egymásnak adták a kilincset a vendégek. Djuro népszerű fickó. Valaha, mint minden odavaló épkézláb ember, ő is matróz volt. Immáron nyugdíjas, ám ebbéli minőségében is a régió motorosainak a vezetője. Szakállas, köpcös kisöreg, tömpe, borvirágos orral. Csukott szemmel is könnyű lerajzolni. Kérdezte, milyen rizst akarok a polip mellé, fehéret vagy feketét? Pillanatnyi habozás után az utóbbit választottam, elvégre olyat még nem ettem, a félsztől pedig nagyobb volt a kíváncsiságom. (Mert a bátor ember templomban is mer fingani, ugye.) Nagyot lódult velem a világ, mikor a tintahal bűzös, fekete levében úszó rizskupacot a tányéromra cuppantották. Karácsonyi pofát vágtam hozzá, ne nézzenek puhány jöttmentnek: viharsebesen belapátoltam, fogyjon el mihamarabb.

De utána arra az estére befejezettnek tekintettem a vacsorát.

Leszámítva az esős napot, az időjárás kifejezetten kellemesnek volt mondható. A kora délutáni órákban tizennyolc fok körüli volt a hőmérséklet, a tengert tizennégy fokosnak mondták. Megtapasztaltam. Úszni kell benne rendesen és akkor – ha nem is mondható kellemesnek – simán kibírható, mi több, üdítő.

Úgyhogy a februárban megnyitott fürdőszezonomat december 20-án lezártam.

                                                         Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelnt meg 2020.01.11-én.

NAPLÓ - 101.

„E vég nélküli háborúban a kalendáriumot 
sohasem akasztják le a szegről a vezérek” (K.Gy.)

Sok egyéb mellett életem egyik furcsasága, hogy míg Magyarországon gyásznap van, addig én a névnapomat ünnepelném. November negyedike ilyetén kinek-kinek a szája íze szerint alakul. Nekem, errefelé, magam felé hajló kézzel kifejezetten örömnap.  

Jó ideje nem érdekel mikor születtem. Nem az évek miatt, hanem amúgy. A fölhajtást kerülöm.

Amióta kivontam a közösségi portálról a születési adataimat, most tűnik ki, mennyieknek számítok. Mennyieknek meg inkább nem. Hát: emezek nem soknak vannak. Apám, anyám, a családom. Egy-két figyelmes ismerős, tán barát is – a többi megy a levesbe.

Születésnap… Méla undor.

Egyrészt mert utálom a tortát, az összes édességet. A lekvártól irtózom, a méztől félek, egy kilónyi cukorral kihúzok egy évet, amit egyébként is csak azért tartok, hogy a ritkán betérő vendégek ne keserűn igyák a kávét, a porcukorról a penész jut eszembe, sosem ennék süteményt, éppen úgy, ahogy sosem fújok el gyertyát, mert annak pont dolgot ad, hogy égjen, röviden: az a nap, ami a világra jöttünket illeti,  csak egy nap a többi között. Lehet, mostanság kislakodalmak övezik. Akkor sem köll.

De a névnap – az – kéremszépen egészen más.

Azt nekünk találták ki, Károlyoknak.

Az is jelzésértékű: nem sok Károly vonult be a dicsőség nagykönyvébe. A legnagyobbról egy időben az a hír járta, nem is létezett. Aztán cáfolták: dehogynem. Így a kitalált középkor hívei visszakoztak, mégis lehetett a Karoling Birodalom. Volt egy Marx nevű mosdatlan fószer is köztünk, szívesen agyonverem, ha akkoriban találkozunk. Mayt, a nagy szélhámost viszont szerettem. A könyvtárosnő ráncos mutatóujjára is emlékszem, ahogy köszönés nélkül bökött az indiánregényes polc irányába.

Mécs is Károly, színész. Chaplin is az, és Károly. Nem vagyok oda érte. Dickenset viszont szeretem, Mikszáth is meleg hangon méltatta, szóval ért valamit a bőre. Az aradi vértanuk egyike – mellesleg horvát származású tábornok volt – szintén a nevemmel pertu, Knézich Károly, nem beszélve Santanaról, a gitárzseniről, akinek a Samba Pa Ti számára annakidején a kisdiszkóban lassúztunk.

Zene.

Karcsi egy montenegrói ismerősöm is. Karcsi, azaz Karlo egy cigány zenész. Nem tetszik, amit játszanak ő és a társai, nekem túl karcos, balkáni, ám annál inkább tetszik, ahogy játszanak. Igazi beleélés viszi őket. Sok rézfúvós között Karlo tamburál. Gitározik is néha. A hangszere a vállán lóg, és előkapja, amikor idejét véli. Karlo – a kinézete alapján – lehetne egy baszk terrorista, egy világosabb mór, vagy egy szardíniai borosgazda is, de ő nem tagadja meg azonosságát, mert jól érzi magát a bőrében muzsikus cigány emberként.   

Idén valamikor tavasszal készült a kép róla, a kedvenc tengerparti falucskámban, a törzshelyemen. A banda Karloval bejött a teraszra. Fújták fülrepesztőn, csörömpölt a dob, rítt a klarinét, húzta a harmonikás, amit túlharsogtak a fúvósok, Karlo meg cincogott mellé és kicsit hamisan énekelt a sok pálinkától. Aztán abbahagyták.

Herceg Novi-i rock együttes lépett föl utánuk, olyanok, akiknek feleannyi az átlag életkoruk, mint Karloéknak, és nem sötét, vasalt öltönyben, fehér ingben izzadják át az éjszakát, hanem mosott farmerben, férfiparmüm szagúan.

Ültem a tengerparti teraszon a többiek között. Már nem a koncertre összpontosítottam, hanem Karlot néztem, amint előóvatoskodott a kávéházból. Nekidőlt az ajtófélfának és figyelt. Nézte az ifjúságot, tán a saját múlott éveire gondolhatott, mert ránc nem volt az arcán, csak valami megmagyarázhatatlan nyugalom és szomorúság.

Nézte a cigány ember az utána jövőket. A sikereseket, a divatosakat, a szépeket. Nézte, és én le nem vettem a szemem Karloról, mert a tekintetében láttam valamit, amit máshol nem.

Szép zene szólt. Nyalta a tengeröböl hulláma a beton teraszt. Sós volt a levegő, a holdnak mécsese gyúlt és akkor hirtelen szerettem volna átölelni Karlot, Károlyt. Megvigasztalni minden bánatos embert.

Montenegro - Djenovici

Caffe "PRC" - Djenovici

PRC - Djenovici

PRC - Djenovici, 2019. 

PRC, Montenegro, 80 x 60 cm

karton - olaj, akril

NAPLÓ - 85.

Photo: Boris Dragojevic

      

                                                                          Cz-nek, szeretettel.

„Ott álltam az úton, kigombolt kabátban. A kardigán lógott rajtam combig, és a cipőmön esett folt visszaintegetett. Utcaszöglet a hátamban. Budapest… Lestem, merre mehetnék. Délnek fordultam, mert dél felé jó indulni, ahol meleg van, és megértem az emberek szavát. Imponál az ottaniak kékvérűsége. Nem a mi értelmünk szerinti az élet arrafelé. A kék vér sem arisztokratikus minősítés. Ott azt szokás mondani, még ha nem is az anyanyelvük: „Tuto monde e fatto come nostra famiglia.” Az egész világ olyan, mint a mi családunk. Ettől a bohém hozzáállástól aztán nem csömörlik meg a lélek. Adio, testvér! Ljubó, Mikica, Tómó - a Moto Guzzi bringájával, meg Miroszláv, aki boszniai fenyők ágán hasal minden szezonban, éjszakákon át, hogy lenyilazhasson egy medvét…

Varázsütésre alakot váltanak az emberek, a fogalmak. Rend lesz a rendetlenségben. (Azért akad némi bűntudatom. Mégis. Csettintésre szépen előre csörtet a hétfő.) Szabadnap. Az sem baj, ha az arc fakóbb, mint előtte volt. Rekedt basszus hangon iparkodok a napsütésbe. A szív és a lélek kívánja. Tán a magasságosság dicséretére kúszik föl mindezek után az égbe. Nem tudhatom.

Mint Epaminondasznak, aki még tréfából sem hazudott soha, kár áltatom magamat. Inkább feszült érdeklődéssel, meleg rokonszenvvel nézem a szemközti tűzfalat, amint napfénytől övezetten világít rám. A fény kimondja az Igét, amit megismételek. Azt csinálom, amit a Teremtő. Történetet mesélek. Az eliramló emlékekből merítettet.

Június végén, érettségi után Rijekában tett ki a teherautó. Cirokseprők voltak hátul, több ezer darab, vitték eladásra. A kamion nem mehetett be a városba, kiszálltam a hegy tetején, a bekötő útnál, hadd menjen tovább az öreg Csikós. Martonosi volt a sofőr bácsi. Míg együtt utaztunk, többször a vállára buktam a fáradtságtól, de ő vezetett tovább, rendületlenül, és csak mosolygott néha. Rijeka fölött csodás panoráma nyílt. Ráláttam a tengerre, a városra. Francia páros vett fel, ahogy stoppoltam. Levittek a rakpartra és a nő olyan kedves volt, hogy búcsúzáskor puszit nyomott az arcomra.

A következő nap Marinán ért. (Marina egy falu.) Hazai nászutas párra futottam rá. Összeölelkeztünk. Mentek vissza, Kanizsára, két nappal korábban indulniuk kellett, mert a nő állapotos lévén rosszul érezte magát. Ideadták az előre befizetett éttermi jegyeiket, én meg nekiláttam enni, győzték hordani a pincérek, akik bár erősen néztek, nem szóltak semmit. Förtelmesen sokat ettem akkor. Pár nap múlva Sibeniknél ébredtem, a halpiac egyik kő asztalán. Azokat a kőpadokat még Diocletiánus császár alatt faragták. Napok múltán is megszáradt halpikkelyeket vakargattam ki a fürtjeim közül. Meg bűzlöttem, ahogy az természetes. Rogoznicán egy mólón leltem otthonra. Pontosabban annak egy deszkáján, mert foghíjas volt a plató. Jobbról-balról hiányoztak a deszkák. Akármerre fordulok éjjel a hálózsákban, menthetetlenül lezuhanok. Akkor is az irdatlan mélység fölé vackoltam. Ma már tudom, hogy tériszonyos létemre minek kerestem a bajt. Harmincvalahány év rádöbbentett.

Splitben megsimogattam a szobor lábujját. Fényesen csillogott. Rajtam kívül mások is tőle várták a szerencsét, a szerelmet. A sok Kastel közül valamelyikben elidőztem, fürdöttem, napoztam, rajzolgattam a tájat, és néha úgy éreztem: tényleg miattam forog a Föld. Hajigálkozni lehetett volna a boldogságommal. Mintha az egész világot gúnyolnám.

Sokat buktam a vízbe, kivörösödött tőle a szemem. Álomszép kagylókra leltem, tömtem velük a nejlonzacskót, amit hazafelé tartva, augusztusban ki kellett dobnom a vonatablakon, mert úgy szaglott, hogy a fülkében húzták a szájukat az utasok.

Aztán elmentem katonának. Az egy másik történet.”

KÉPESLAP HELYETT – VII.

A katolikus templom (Fotó: Petar Tomanović)

A Kotori-öböl arculatának egy másik sajátságossága annak köszönhető, hogy az uralkodó pravoszláv egyház mellett még mindig hangsúlyos a katolicizmus jelenléte is. Az ortodox templomtól kőhajításnyira minden vasárnap délelőtt római katolikus szentmise liturgikus éneke szűrődik ki a nem túl régi – száz, százötven éves, jellegzetesen mediterrán harangtornyú – kisebb kőtemplom kitárt, kétszárnyú ajtaján. Persze dalmát akcentussal, horvátul. Noha a magyar fülemnek furán hangzik a kanizsai mise szlávosított verziója, a szertartás szövege, a menete tisztán ugyanaz, mint idehaza a Nagytemplomban. Csak a pap más. Évekig egy örökké szerény, mosolyra húzott szájú fiatal papocska celebrálta a misét. Szépen elálló fülei voltak, dallamos hangon prédikált. Maga volt a megtestesült jámborság. Herceg Noviból ingázott minden vasárnap. Szerintem az idősebbje ráhagyta a pluszfeladatot: menjen a maga harminc évével Đenovićire. Nagyon nagy sikerélménye úgysem lesz. Akad majd foghíj bőven a padok között. A gyéren maradt helyi hívő mellett annak a bátortalanul beszállingózó tucatnyi katolikus turistának éppen meg fog felelni. Meg is felelt. Hiba abban nem volt. Odafigyelt ránk, a fogyatkozó nyájra.  Az évek során, ahogy a családi házikót nyaranta látogattuk, már számon tartott. Ezt azért tudom, mert egy alkalommal, az igaloi buszmegállóban várakoztam, amikor mellém lépett egy aktatáskás, napszemüveges, szürke inget és fekete nadrágot viselő fiatal férfi. Nézett rám, én meg vissza őrá, hogy mit akarhat. Egy darabig vigyorgott, aztán – látva, hogy nem tudom személyét hová tenni – jóindulattal üdvözölt, de bemutatkoznia már nem volt muszáj. Leesett a tantusz. Mentségemre legyen: ha valakit csak misreuhában látunk, kehellyel a kézben, ájtatos úrfelmutatás közben, évente két-három ízben, azt papi palást híján, „civilben“, egy városi buszmegálló mérsékelten szakrális környezetében igen negéz első blikkre beazonosítani. Amúgy is a  kelleténél talán jobban szoktam ragaszkodni a már bennem kialakult külső személyi jegyekhez. Erősebben rögzítem a karaktert. Nekem egyszer a strandoló, csurom vizes, fürdőgatyás polgármester látványa akkora sokkot okozott, hogy zavaromban köszönni is elfelejtettem. A rosseb tudja. A nyakkendő miatt  lehet. Ha van kravátli, ösztönösen előre köszönök, lett légyen az illető pincér, portás, halottkísérő, levélkézbesítő vagy régi eleganciával öltözött vizsgabálozó kiskamasz. 

Az első hökkeneten túlesve aztán szépen elbeszélgettünk a papocskával, és mivel nem rohantam sehová, a közeli kiskocsmába beinvitáltam egy kávéra. Köszönettel el is fogadta, s míg diskuráltunk, jóízűen megittuk a két korsó sört. Mondtam neki, ahhoz képest, hogy a falu katolikus templomáról van szó, igen-igen szerény a díszítettsége. Kívülről még csak-csak hozza a leszegényített, adriai kőtemplomok középkori hangulatát. Ám odabent elkélne néhány freskó, nagyobb szentkép, szobor, mert ebben a formájában inkább megfelel egy kálvinista székely atyafi tarra meszelt, lecsupaszított ízlésének, mintsem a barokkos cicomához szokott, az aranyozást, a pingált külcsínt kedvelő kanizsaiaknak. Vonogatta a vállát. Nincs rá keret. Akkor és ott nagyvonalú ígéretet tettem neki: majd én megoldom, hogy ne csak rosszul nyomtatott reprodukciókon legyen a falon megörökítve Krisztus szenvedéstörténete. Majd mi a honi festőkkel grátisz megalkotjuk a stációkat, ki-ki a maga stílusában, a maga módján. A váratlan fölajánlásomon láthatóan fölbuzdult, mert nagyon köszönte. Valószínűleg nem ismerte a Gilipter sógor mondását (aki egyébként taligaművész is): „Olyan szegény még sose vótam, hogy ígérni ne tudtam vóna!“ Lehet, azóta is várja szegény a stációkat. Bezzeg a pravoszláv templom! Úszik a ragyogó csillárfényben. A gazdagon ékített ikonosztázok előtt gyertyákat gyújtanak a sűrűn be-betérő orosz turisták, akik miközben végigcsókolgatják a képeket, ezüstös keményen csörrenő eurókat hagynak a kikészített perselyben. Szép summa jöhet össze. Megéri nyitvatartani. Korábban a szakállas pópa csak a misék előtt tárta ki a templom kapuját. Egy ideje, amióta ezerszám özönlik a nyaralni vágyó orosz testvér a faluba, gyakorlatilag non-stop jelleggel „üzemel“ a kis pravoszláv templom. A pópa a kapu melletti kis asztalkán pálinkát tart kéznél. Gyűszűnyitől nem nagyobb pohárkákkal koccintgat az oroszokkal, akik már messziről a nevén szólítják, és kezet csókolnak neki. Mindeközben a pópa asszonya a rózsatöveknél babrál, igazgatja a folyondárokkal teli kis kertet. Süt róla – dosztig elégedett a mostani sorsával. Legyünk jóindulatúak: majdnem biztos - nem a bevétel számít. Persze hogy a betérők lelki békéjéért kell meghozni az állandó vendéglátás áldozatát... 

A hitbéli külsőségekből és talán kicsit a helyzetből adódóan a bizantikus ortodox szentély belseje jóllehet sokkal díszesebb, az udvara, a kertecskéje igényes, karban tartott, ám a kisebbségi katolikusoknak sincs okuk a panaszra: a helyi vezetés amikor csak teheti, őket is bevonja a közös ünnepek programtervébe, számolnak velük, számítanak rájuk. Köszönhető mindez annak a sok száz éves történelmi együttélésnek, ami által a Kotori-öböl lakossága minden koron össze tudott fogni, ha közös ellenség mutatkozott: akár Velence vagy – mondjuk ki bátran! - a mi magyar királyságunk, akár a török, akár egy másik, fölkapaszkodott hódító városállam, netán a Napóleon vezette francia sereg vetett szemet az Adria legmélyebb vizű, s talán legszebb, kacskaringós öbölrendszerére, és annak katonai-gazdasági, természeti adottságaira. Mivel az öböllakók évezredek során túl- és megéltek ezt-azt, híresen jó hajózó tudásukat csak a harciasságuk múlta fölül. Kereskedelmi szezonon kívül előszeretettel kalózkodtak, járták a tengereket, gyilkolásztak, harácsoltak ők is. Volt mit meggyónniuk a hazatérő tengerészeknek. 

Istenfélők lévén igyekeztek az égieknél kompenzálni a sok gazemberséget. Így eshetett meg az, hogy például a közeli Perast városában vagy kéttucatnyi – inkább nagyobb kápolnának tekinthető – katolikus templom van még ma is. Másutt minden sarkon egy kocsma, ugye. Itt meg? Jóformán minden sikátor sarkán harangoznak délben. Volt tehát elégséges bűnhalmaz, ami egymásra rakatta a szent köveket… A város már a 16. századtól jelentős kikötőként működött, híres hajóépítő műhelyekkel és tengerészeti iskolával(!). Megcsodálhatóak a barokk palotái, a korabeli emeletes, spalettás lakóházak sora. A múzeumnak helyet adó hajdani Bujović-palota 1693-ban épült. Itt látható például az orosz flotta zászlaja, amit Nagy Péter cár személyesen ajándékozott Matija Zmajević kapitánynak, az 1714-es svédek elleni Gangutui csatában szerzett érdemeiért, ékesen igazolva a tételt, miszerint a perasti tengerészek világhírnevéhez, szaktudásához és bátorságához évszázadok óta nem férhet kétség. Peraston található a mai Crna Gora legnagyobb katolikus építménye, a XV. században emelt Szent Miklós templom, aminek negyvenvalahány méter magas tornyába (egy lélekvesztő és már foghíjas kő csigalépcsőn négykézláb fölrettegve) volt szerencsém átélni a Kotori-öböl szemkápráztató panorámájának a látványát. Csak lejönni ne kellett volna.

A pravoszláv templom (Fotó: Jelena Janjetović)

Pk

KÉPESLAP HELYETT - VI.

Képek a filmből

A sokat tapasztalt, sokfélét kipróbált emberre szokás mondani, hogy minden volt már, tán még csak akasztott ember nem. A lehetőségek megragadásán túl az eddig befutott pályámat nem tartom különösebb módon kalandos életnek, bár most lesznek páran, akik ingatni kezdik a fejüket, meg cicegnek majd, ennek ellenére muszáj dicsekednem: én már voltam akasztott ember is. Önszántamból. Vagy hét-nyolc évvel ezelőtt beálltam statisztának egy talán soha el nem készülő vajdasági szerb-magyar koprodukcióban forgatott nagyjátékfilmhez, aminek a középkori feledett magyar krónikáink szolgáltatták az alapot. 
Ne kapkodd a fejedet, ne keresgélj emlékeidben mozirajongó! Nem láthattál te abból még egy percnyi nyavalyás előzetest sem! Ha jól számolom pont tíz éve - mint a Luca széke, csak attól valamivel akszamétosabban – tákolódik a film kockáról-kockára. Rávaló hiányában hosszabb ideje áll a forgatás. Már akkoriban sem volt rózsás a stáb anyagi helyzete. Nem is pénzért, lelkesedésből vállaltam az egy-két kádernyi szerepecskét. Így lettem én akasztva, valahol az Oromhegyes felőli pusztaságon, 2009 januárjának éppen a közepén, mínusz húsz fokos hidegben. A tapasztalat mondatja velem: ha valaki kötél által kíván kilépni ebből az árnyékvilágból, nagy műgonddal stimmelje be melyik évszakban teszi! Esetleg hallgassa meg előtte az esti időjárás-jelentést, de minden képen azt tanácsolom neki – január tájékán alaposan öltözzön föl, ha nem akarja hurokkal a nyakán erős ráadásként a fagyos kínhalált. Nekem nem volt választásom. Madárijesztőről lekönyörgött, középkori rongyokba bújtattak a kellékesek. Olyanokba, amikben - a jelmeztervező fantáziája szerint - a pestisjárvány után járkálhattak a legnyomorultabbak. A hónom alatt fütyült be a mínuszos szél, és a hótól átnedvesedett kapcám megelőlegezte a heveny tüdőgyulladást. Mindennek non plusz ultrájaként élettelen test gyanánt, három és fél méter magas állványról kellett a fagyos földre lezuhannom, vagy tucatnyi ízben, míg az operatőr megfelelő szöget fogott, és azt nem mondta, hogy elég. Nyekkentem akkorákat, mint a betonnak csapott kecskebéka. Hetek múltán is kék-zöld foltokat nyögtem a hátamon meg a derekamon. Beláthatja akárki: mindezeken túl már mosollyal az ajkamon mentem a havas rónán levert bitófám alá. Joggal gondolom úgy, hogy van az a tortúra, ami után a halál tényleg megváltásnak tűnik... És mivel egy életre elegem lett a megismételt, újból meg újból fölvett jelenetekből, szépen abba is hagytam a filmezést. Szó mi szó, gyorsan virágja hervadt alig kibimbózó színészi karrieremnek.

Ám a halálnak fura a humora. Nem hiába írtam az imént egykori kivégzésemről. A minap derült ki: nemhogy akasztott ember, de néhány éve – tudtomon és akaratomon kívül – immáron halott ember is voltam. A törzshelyemen, a Palma kávéházban Sabin a vízilabdabíró kottyantotta el: vagy öt-hat éve holt hírem kerekedett a tengerparton. Riknuo je Mađar* – ahogy helyben kedvesen fogalmaztak. Akkoriban még csak bontogatta szárnyát a facebook. A mobiltelefonok címlistája meg vagy túl régi volt, vagy lopottak a készülékek. Igen nehéz feladatnak tűnt meggyőződni róla, tényleg beadtam-e a kulcsot? Ám mivel a rossz hír mindig hihetőbb a lottófőnyereménynél, és órák múltán már az öböl menti verebek is huhogva csiripeltek, az itteni kompánia készpénznek vette a faluban futótűzként terjedő mesét. Aznap este össze is jött a régi gárda, mind a húsz cimbora, és csöndben beszélgettek rólam, meg persze ittak az emlékemre. Állítólag voltak, akik megkönnyeztek, de ez egyelőre nincs visszaigazolva. Valaki szerzett egy gyertyát. Meggyújtották a pultnál, s a borongós mécs pisla fényében elnézegették a kocsma falán a törzsközönségről hajdanában készített rajzaimat. Éjfélkor Ljubo összetörte a három darab otthagyott Cseh Tamás CD-met és a tengerbe dobták a szilánkokat. Úgy okoskodtak: ha már egyszer nem vagyok, más se hallgathassa többé a nótáimat. 

De hát a tengeri történet nem lenne olyan amilyen, ha pár nap múlva ki nem derült volna az igazság. Mikica barátom egy fiók mélyi, régi telefonjában megtalálta a számomat és rövid tépelődés, a lelki erejének gyűjtögetése után megcsörgetett. 

Persze fölvettem, annak rendje-módja szerint. Beleszóltam bugyborékoló nagy vidáman.

Hallgatott egy versnyit és nyelt nagyokat, nem szólt az semmit, hiába noszogattam.

Idáig kellett várnom, hogy rájöjjek, mitől is volt egykoron annyira megilletődve.

*Szabad fordításban: kipurcant a magyar.

KÉPESLAP HELYETT - V.

Az öböllakóknak nem csak sajátságos dél-dalmát tájszólásuk, de külön nyelvük is van. Mármint abban az értelemben, hogy meglehetősen sok dolognak akad itteni megfelelője, amit sem a hegyek között élő crnagorac honfitársaik, sem tőlük délebbre, a Budva vagy a Bar környékiek nem értenek. Miként Kanizsán, úgy itt is belterjes a vokabuláré, csak az avatottak által közismert a helyi Apci Pisták nótája. Például a konyhát kužinának mondják, búcsúzáskor meg adiot köszönnek. Nem lévén kiköpött nyelvész, amolyan botcsinálta filológusként így tudtam meg a galiot szó jelentését. Egy helyre kis kocsmát is ekként hívnak, és jobb dolgom híján napokig törtem rajta a fejemet, vajon mi végre a neve? Először azt hittem frankofón a gazda, mert a francia kultúra iránti vonzalmát, a gallok tiszteletét akarja hangsúlyozni. Fenéket. Rossz nyomon jártam, mint Colombo hadnagy kutyája. A galiot ugyanis egyszerűen gályázót jelent, ám ezen túlmenően errefelé az olyan emberre szokták illeszteni jelző gyanánt, aki bohém, világcsavargó, egyszóval kocsmatöltelék. Hát nem szimpatikus egy fogalom? Tekintettel arra, hogy az öböl férfitársadalmának zöme jobbára matrózként kóvályog a nagyvilágban, akad pár delikvens, akire flottul illeszkedik a galiot megnevezés, elhihetik nekem. Közülük is egy Miro cimborám. Közel három évtizede meghitt baráti szálak fűznek hozzá. Mivel ő is mindig gyűjti a hülyéket maga köré, nagyon hamar megtaláltuk egymást és az érdeklődésünk metszéspontját. Számtalan közös élményünkre a békesség kedvéért most inkább boruljon a feledés homálya, nem szeretném az érzékeny lelkű olvasót terhelni megannyi kalandos részlettel. Viszonyítási alapként legyen elég annyi, hogy Miro barátom szenvedélyes vadász. De nem ő lenne az, aki, ha a vadászatot sem a maga meghökkentően egyéni módján űzné. Miro számszeríjjal lesi a vadat. Nem is akármit. Hinné az ember: nyulat, rókát, miegyebet. Nyavalyát! Miro évente kétszer Boszniába utazik, és valami Isten háta mögötti hegyen, annak kefe sűrű erdejében medvékre és farkasokra szokott lődözni. Ahhoz tényleg szufla muszáj, vagy legalábbis nettó futóbolondnak kell lenni, hogy sátorponyvával, álcahálóval letakarva két napon körösztül hasaljon valaki egy faágon, hóban-fagyban, zuhogó esőben, lesve a jó szerencsét, ami akár farkas, akár medve képében jelentkezik: nekem nem tűnik kifejezetten a szerencsés epizódok netovábbjának. De a végkifejletet többnyire Miro javára szokott eldőlni. Lefotózkodik a trófeával, kipengeti a boszniai hatóságoknak az elejtett vad árát, és hazautazik, mint aki jól végezte a dolgát. Kétségkívül a römikártya békésebb és gazdaságilag családbarátabb hobbinak tűnik. Viszont ha valakinek az okoz örömöt, hogy évi szinten két ízben kockára teszi a saját életét: ám csinálja. Én előbb vállalnék háztartástan-tanári munkát a csecsen fiatalkorúak börtönében. A jó Rejtő Jenő egyszer már leírta valahol, nem győzöm eleget idézni: „tiszteljük más embertársunk elmebaját!” 

Mindazonáltal szegény Miro a mostani szezont kihagyja. Pár napja halt meg az édesanyja. Úgyis, mint cimborák, úgyis mint a törzshelyünk közönsége, illő módon összeadtunk egy nagy csokor virág árára valót. Mondták, a szertartáson ha nincs, nem muszáj okvetlenül feketében megjelenni, megteszi egy fehér trikó is, csak ne szandálban, vagy papucsban menjek. Így a Nikolától kapott kölcsön-cipőben krosnyogtam el a többiekkel a halottas házhoz. A cipő egyáltalán nem szorított. Negyvenegyes méretével a harmincnyolcas lábamon egész kényelmesnek tűnt, egykönnyen hanyatt sem lehetett volna benne lökni. A ravatal körül állt a gyászoló család. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a barátom hozzám lépett, és külön köszöntött. A ház nappalijában a kiterített koporsó halkan zümmögött. Nem a szokott módon volt koporsó: egy zárt, fém láda hűtőként működött, amiben, akár egy leplombált szarkofágban – a sírba eresztés pillanatáig – az eredeti fa koporsót tárolták. Nagyon praktikus szerkezet, óraszám tarifára bérelhető temetkezési szolgáltatás. Muszáj is a rekkenő tengerparti kánikula miatt: a test igen hamar bomlásnak indulna. A fém hűtőládán, egy kisebb üvegablakon körösztül vethető végső pillantás a megboldogultra. A láda réz felülete egy helyen aranysárgára van kopva: ott szokás csókolni a koporsót. Vagyis a frizsidert. Aztán harangszóra elmegy a menet a pravoszláv templomhoz. Rövid liturgia után vonulunk a tengerparton, a falu egyetlen, hosszú utcáján. Bizarr a sok fekete ruhás-kendős, zokogó helyi vénasszony mellett a strandoló fürdőgatyás, tangabugyis turisták tömegének a látványa. Erős a kontraszt, nem vitás. Észrevehető döbbenettel, némi tanácstalansággal bámulják a nagy csontos asszonyokat, akik, mint megannyi, hosszú, szálkás tollú fekete kánya, komor méltósággal csoszognak a koporsó mögött. Amerre haladunk sorra némulnak el a bárok, éttermek, kávézók hangszórói. Síri, szokatlan csönd telepszik a környékre. Tiszteletük jeléül a pincérek egy percre abbahagyják a munkát, merev vigyázzban kivárják, míg a gyászolók elvonulnak. 

Meg kell dicsérnem őket. Emberségességből nálam tízesre vizsgáztak. Tegnapelőtt nem mindennapi, megható jelenet tanúja voltam. Van itt egy öregember. Turista. Majdnem vak, nehezen lépked. Állt délelőtt az út túlsó felén, jöttek-mentek az emberek mellette, elhaladt előtte pár gépkocsi, mire a közeli kocsma pultja mögül elősietett egy fiatal, agyontetovált karú csapos fiú, ránézésre visszaeső betörőnek vélné az ember, gyengéden átkarolta a matuzsálemet és kezével a forgalmat leállítva lassan, óvatosan tipegve átkísérte az öregurat az innenső oldalra. Mi több: leültette az árnyékba, aztán visszament a lokálba, majd kisvártatva pohár jeges vízzel tért vissza. Inni adott a vénségnek, és pár percig szerényen bólogatva, tanítani való eleganciával kedélyesen elbeszélgetett vele. Kihallgattam őket: nem ismerték egymást. A tetovált fiúban mégis annyi előzékenység, kedvesség munkált, hogy szavakkal lehetetlen leírni milyen tisztelettel viselkedett az ő korát többszörösen meghaladó aggastyán iránt. Ilyenek ezek: a nem túl bizalomgerjesztő, vad külső takarja, elfödi ugyan hatalmas szívüket, de mihelyt kicsit jobban megismerni őket, azon nyomban kitűnik mekkora a lelkük, mennyire tudnak- és lehet őket szeretni.Tényleg a sors kegyeltjeként élem meg, valahányszor egyikük-másikuk az eszembe jut. Milyen szerencsés vagyok, hogy ismerhetem! Hogy sok éve barátként tekintenek rám.