 |
| Photo: Boris Dragojevic |
Cz-nek, szeretettel.
„Ott álltam az úton, kigombolt
kabátban. A kardigán lógott rajtam combig, és a cipőmön esett folt
visszaintegetett. Utcaszöglet a hátamban. Budapest… Lestem, merre mehetnék.
Délnek fordultam, mert dél felé jó indulni, ahol meleg van, és megértem az
emberek szavát. Imponál az ottaniak kékvérűsége. Nem a mi értelmünk szerinti az
élet arrafelé. A kék vér sem arisztokratikus minősítés. Ott azt szokás mondani,
még ha nem is az anyanyelvük: „Tuto monde
e fatto come nostra famiglia.” Az egész világ olyan, mint a mi családunk. Ettől
a bohém hozzáállástól aztán nem csömörlik meg a lélek. Adio, testvér! Ljubó,
Mikica, Tómó - a Moto Guzzi bringájával, meg Miroszláv, aki boszniai fenyők
ágán hasal minden szezonban, éjszakákon át, hogy lenyilazhasson egy medvét…
Varázsütésre alakot váltanak az
emberek, a fogalmak. Rend lesz a rendetlenségben. (Azért akad némi bűntudatom.
Mégis. Csettintésre szépen előre csörtet a hétfő.) Szabadnap. Az sem baj, ha az
arc fakóbb, mint előtte volt. Rekedt basszus hangon iparkodok a napsütésbe. A
szív és a lélek kívánja. Tán a magasságosság dicséretére kúszik föl mindezek
után az égbe. Nem tudhatom.
Mint Epaminondasznak, aki még
tréfából sem hazudott soha, kár áltatom magamat. Inkább feszült érdeklődéssel,
meleg rokonszenvvel nézem a szemközti tűzfalat, amint napfénytől övezetten
világít rám. A fény kimondja az Igét, amit megismételek. Azt csinálom, amit a
Teremtő. Történetet mesélek. Az eliramló emlékekből merítettet.
Június végén, érettségi után Rijekában tett ki a teherautó.
Cirokseprők voltak hátul, több ezer darab, vitték eladásra. A kamion nem
mehetett be a városba, kiszálltam a hegy tetején, a bekötő útnál, hadd menjen
tovább az öreg Csikós. Martonosi volt a sofőr bácsi. Míg együtt utaztunk,
többször a vállára buktam a fáradtságtól, de ő vezetett tovább, rendületlenül,
és csak mosolygott néha. Rijeka fölött csodás panoráma nyílt. Ráláttam a
tengerre, a városra. Francia páros vett fel, ahogy stoppoltam. Levittek a
rakpartra és a nő olyan kedves volt, hogy búcsúzáskor puszit nyomott az
arcomra.
A következő nap Marinán ért.
(Marina egy falu.) Hazai nászutas párra futottam rá. Összeölelkeztünk. Mentek vissza, Kanizsára, két nappal korábban indulniuk kellett, mert a nő állapotos lévén rosszul
érezte magát. Ideadták az előre befizetett éttermi jegyeiket, én meg nekiláttam
enni, győzték hordani a pincérek, akik bár erősen néztek, nem szóltak semmit.
Förtelmesen sokat ettem akkor. Pár nap múlva Sibeniknél ébredtem, a halpiac
egyik kő asztalán. Azokat a kőpadokat még Diocletiánus császár alatt faragták. Napok
múltán is megszáradt halpikkelyeket vakargattam ki a fürtjeim közül. Meg
bűzlöttem, ahogy az természetes. Rogoznicán egy mólón leltem otthonra.
Pontosabban annak egy deszkáján, mert foghíjas volt a plató. Jobbról-balról
hiányoztak a deszkák. Akármerre fordulok éjjel a hálózsákban, menthetetlenül
lezuhanok. Akkor is az irdatlan mélység fölé vackoltam. Ma már tudom, hogy tériszonyos
létemre minek kerestem a bajt. Harmincvalahány év rádöbbentett.
Splitben megsimogattam a
szobor lábujját. Fényesen csillogott. Rajtam kívül mások is tőle várták a szerencsét,
a szerelmet. A sok Kastel közül valamelyikben elidőztem, fürdöttem, napoztam,
rajzolgattam a tájat, és néha úgy éreztem: tényleg miattam forog a Föld. Hajigálkozni
lehetett volna a boldogságommal. Mintha az egész világot gúnyolnám.
Sokat buktam a vízbe,
kivörösödött tőle a szemem. Álomszép kagylókra leltem, tömtem velük a nejlonzacskót,
amit hazafelé tartva, augusztusban ki kellett dobnom a vonatablakon, mert
úgy szaglott, hogy a fülkében húzták a szájukat az utasok.
Aztán elmentem katonának. Az
egy másik történet.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése