A FA

(Foto: Politika/Beta, Dragan Gojic)

Úgy áll ez a fácska, ahogy egy fának állnia kell. Ahogy egy embernek állnia kell. Majd gyűjt maga mellé társakat, és hosszú-hosszú idő után – amit mi már nem érünk meg – erdő kerekedik belőle.
Látom.

Abban az erdőben madarak lesznek. Szerteszét varjak fognak fészkelni a fagyöngy-bokrokkal fölstafírozott nyárfákon, az égerek koronájában fekete gólyák pihennek, hosszú lábú gémekkel, és aki majd akkor is korán ébred, mert nem bír aludni, mert a szíve fáj, minden hajnalban fülemülét hallhat, amint arany torkával belekiabál a levegőbe, szerelmesen. Az ágak hónaljában cinegék és verebek is lesznek. Tele lesz az erdő madárfüttyel. Olyan szép lesz az az erdő, amilyent csak álmában lel az ember. Az erdő közepén házikó lapul majd. Épp csak akkora, amekkorát a mesék mellé szokás rajzolni. A házikó kontya félrecsapott, tulipiros kanizsai cserepekkel kirakott, a kéménye pipál, az ablakainak a szeme nevetősen hunyorog, s naptallérok sütnek majd át a lombokon, szétszórva a mennyei dukátokat a mohazöld fűben. Annak a házikónak a kemencéje kenyeret süt majd, ropogós héjú cipócskát, pont olyan ízűt meg illatút, mint amilyet a régi könyvtár mellett sütött a pék. Nem pénzért adják majd, hanem nyomtatott céduláért. Zöldeskék kartoncetlin lesz egy egyes, vagy egy kettes, attól függően, egy vagy két kilós cipót kell hazavinnie a szatyorral elküldött kisgyereknek. A házikó ajtaján plakát lesz kirajzszögezve: Tiszai Ünnepi Játékok – hirdetik majd a Koncz Pista keze írásának szögletes betűivel, s a színházban az első sorban ülők között egy nő föl fog sikkantani, amikor a darab huszadik percében váratlanul megmozdul az addig moccanatlan szárkúp, és Makai Joci bíborvörös arccal, ordítva szétrúgja maga körül a kévéket. Nem haragszik majd senki, nevetni fog a közönség, mert vidám lesz az előadás, rólunk fog szólni a történet, arról, hogy milyen buták vagyunk, mennyire esendők.

Hát majd röhécselünk magunkon.

Kint meg madarak lesznek, csivitelnek majd, miközben akárha a felhők aljára lennének varrva, ölyvek fognak szitálni, olyan magasan, mint a Nagytemplom körösztje, hogy a farktollaikat sem lehet megszámolni. Éles szemükkel azért látni fognak bennünket. Mindannyiunkat. Mindent. A budzsáki léckerítéseket, az ilonai szerb postást a pöfögő motorjával, a Tari Bözse házát, a Disznópiac füvét, az összes lehúzott redőnyt a Tópart kis utcácskáiban, amiknek a végén a kanálisban mocsári teknős úszik, én engedtem szabadon, jó, hogy immáron ott lakik, hová is mehetne attól jobb helyre, hisz nincs a mindenségnek szebb csücske, mint a réti kanális menti susnyás, ahol kénszagú gőzöket ereget az iszap és kecskebékák ugrálnak fejest a vízbe. Attól nem messze, a Cigánylejárónál szegény ember tolja a biciklijét, rajta tűzifával. Még arrébb párát lehel a fürdőből kieresztett pocsolya és nádbugák bólogatnak Bánát felé, mert akkor épp északnyugati, cudar szél fog nyargalászni a városon, megnyikorgatva a bádog szélkakasokat, amik úgy serdülnek, pördülnek, ahogy a föllegek diktálják nekik. Az élet visszásságaira fittyet hányó villanykarók katonás rendben zizegtetik majd a drótjaikat, nagyot fog tülkölni a Kőrösön átpöfögő Kismuki, mert addigra a Kőrös nádasa lesz megint a város peremén, eltűnnek a padlásszobás csúnya házak, siklókígyó és dévérkeszeg lesz az úr arrafelé, a kerámiagyár kerítéséig fog érni a mocsár, lesz megint hol kotlázni a halakat, klottgatyában fürdeni, törött üvegbe lépni és piócákat gyűjteni a vértolulásos szomszéd bácsinak. Az összes dolog jobb és szebb lesz.
Szét fog nyílni az ég is.
Szól majd az Isten, hogy másfajta világban másfajta látást szeretne. Szemeket akar majd osztani az állatoknak, hadd lássanak többet, mást, mint mi. Hadd lássanak bennünket pőre valónkban. És majd sorakozóra gyűlnek az állatok. Nem lesz már hályog a szegény Kóbász vaksi szemén sem, szépen sorban áll majd a többi kutya között, áhítattal telve, ahogy csak az állatok tudnak türelemmel, állhatatosan várni, és rendre megkapják majd az új szemüket, érkezési sorrend szerint, igazságosan. A bagoly olyan későn fog odaérni, hogy az Isten alig bírja kiszolgálni, keresgélnie lesz muszáj a szemeket és csak nagy nehezen talál majd kettőt, jó nagyot, amit odaad a bagolynak, de addigra leereszkedik az éjszaka. Ennek dacára hazarepül a bagoly, nem akar majd ott aludni az Istennél, mert rossz neki máshol lenni, csak odahaza, az otthonában lel megnyugvást. Éjjel fog megérkezni a pihetollakkal bélelt odújába, a saját meghitt fészkére, s huhog majd örömében, hogy eztán a nagy szemeivel holdvilág híján is milyen jól lát, és fölnéz majd az égre, amiért szerencsésen hazatérhetett.

Pont ebben a fácskában lesz az odva. De addigra ölnyi derekúvá vastagszik a fa. Nagyon jól fog esni annak, aki a tövében elhever. Alhat, álmodhat kedvére a szerencsés flótás.  



Pk