 |
| (fotóm, 2019. január) |
"Az utca az enyém. Jó ideje ácsorgok a járda peremén. Órám sosem volt, nem lajstromozom az időt, csak múlatom. Várok. Nincs a Laci, nincs a
Karcsi bácsi. Bevihették őket a melegedőbe, szállásra. Jobb ott most nekik.
Egy pillanatra visszfény vetül a fákon maradt levelek fonákjára. Néhány rozsdabarna flekk. Száraz, semmitmondó cetliként meg-megpördülnek a levegőben. Hosszú denevérléptekkel sodródnak tova, bukdácsolón, céltalanul. Ilyenkor a platánok sem trafikálnak. Január vége van. Napokon belül tizenvalahány fokkal enyhül az idő, mondja a rádió, ámbár most sincs hideg. Alighanem megint fejest készülünk ugrani a tavaszba. Ennek dacára a kémények még vastag gombolyagban eregetik a szélbe keserű bölcsességüket. A tél már nem sokat fog dirigálni. Számot vetett. Megolvasta a patkószögeket is. Mehetne Isten hírével. De még nem tágít. Még egy darabig nem engedi szóhoz jutni az érkező, langyos szeleket, amiknek az első leheletük rügyeket szokott fakasztani. Helyette a tél fázós huzattal hegedül egy keserves nótát, amolyan saját halottbúcsúztatót: ríkatja a szikkadt ágakat. A fellegek vízszínűek. Ólmos tekintetüket a lenti világon járatják. Beható bírálatuk alá kerül a város, ahol zajjal teli az utca, az egész környék, és ahol csipcsup nappalok után, elszilajosodóban a csütörtök. Ünnepélyes arcot öltve készülődik a hétvége, februárt indítaná már, meglehet a vágyvezérelt tavasz előszobája lesz. Trolibusz fordul merész kanyarban, emberek mennek, látszólag minden ok és okozat nélkül, épp ott, ahová a Jóisten odacsöppentette őket, siet a város, vége a januárnak, ni, itt az új hónap, régi gondokat, új örömöket hoz a házhoz, kinek mire telik. Olyan világban élünk, amilyent megérdemlünk.
Már buszon ülök. Nézem a túloldalt. Nehezen akar elbocsátani a látvány. Egy negyvenes nő két kisiskolás gyerekkel. A kislány hajában piros hajgumi, ami kondor fürtjeit összefogja. Kapucnis kabátja kopott, olcsó, viseltes csizmácskájának sarka szinte nincs is. A fiúcska az anyjába kapaszkodik. Hét-nyolcéves forma. A kinézete neki is szegényes. Csak a bogár tekintete eleven. A nő a gyerekeit átkarolva, a fejüket az oldalához simítva nyugodt, mozdulatlan áll. Olyan szépek, mint egy szentkép, noha lesír róluk, hogy a sors szörnyetege tapos rajtuk. Az anya földrevetett szemeiben mintha szomorúság lappangana. Ám menten melegség csillan benne – olyanná lesz, mint Tiszában a zajlás utáni olvadás – amikor a kislány kézzel varrott táskájából elővesz egy festett rajzlapot. Lesem lopva, mi lehet azon. Tarka, színes ceruzákkal készült rajzocska: csupa-csupa tulipán, margaréta, a gyermeki fantázia összes réti virága, amikre a lap sarkából hétágra süt le a nap, lepkék kergetőznek és almazöld fák integetnek egymásnak. Mielőtt bármiféle érzés visszafelelne bennem, dobbanó szívvel hallom, megszólal a kislány, ugye majd odaadjuk neki, ugye majd örülni fog? Az anya bólogat, kedvesen. Megszűnök lélegezni is. A busz fékez, a megállóban egy magas, sovány, zöld kabátos ember tárja szét a kezét, és a szétnyíló ajtón a két kisgyerek örömersztve úgy röppen az ember karjaiba, ahogy a lányka rajzán a pillangók röppennek. A nő is leszáll utánuk. Boldog a mosolya. Elmenőben látom, összekarolva indulnak valahova. Tekerem hátrafelé a nyakam, ameddig tehetem, egyre vigyázom őket. Jó helyre került a virágos rajz. Visz a busz. Elcsitul körülöttem minden, akárha csoda esett volna meg. Csak a szelíd kép él tovább. Elcsöppenti a télből, a fájdalomból azt, ami még megmaradt."
Egy pillanatra visszfény vetül a fákon maradt levelek fonákjára. Néhány rozsdabarna flekk. Száraz, semmitmondó cetliként meg-megpördülnek a levegőben. Hosszú denevérléptekkel sodródnak tova, bukdácsolón, céltalanul. Ilyenkor a platánok sem trafikálnak. Január vége van. Napokon belül tizenvalahány fokkal enyhül az idő, mondja a rádió, ámbár most sincs hideg. Alighanem megint fejest készülünk ugrani a tavaszba. Ennek dacára a kémények még vastag gombolyagban eregetik a szélbe keserű bölcsességüket. A tél már nem sokat fog dirigálni. Számot vetett. Megolvasta a patkószögeket is. Mehetne Isten hírével. De még nem tágít. Még egy darabig nem engedi szóhoz jutni az érkező, langyos szeleket, amiknek az első leheletük rügyeket szokott fakasztani. Helyette a tél fázós huzattal hegedül egy keserves nótát, amolyan saját halottbúcsúztatót: ríkatja a szikkadt ágakat. A fellegek vízszínűek. Ólmos tekintetüket a lenti világon járatják. Beható bírálatuk alá kerül a város, ahol zajjal teli az utca, az egész környék, és ahol csipcsup nappalok után, elszilajosodóban a csütörtök. Ünnepélyes arcot öltve készülődik a hétvége, februárt indítaná már, meglehet a vágyvezérelt tavasz előszobája lesz. Trolibusz fordul merész kanyarban, emberek mennek, látszólag minden ok és okozat nélkül, épp ott, ahová a Jóisten odacsöppentette őket, siet a város, vége a januárnak, ni, itt az új hónap, régi gondokat, új örömöket hoz a házhoz, kinek mire telik. Olyan világban élünk, amilyent megérdemlünk.
Már buszon ülök. Nézem a túloldalt. Nehezen akar elbocsátani a látvány. Egy negyvenes nő két kisiskolás gyerekkel. A kislány hajában piros hajgumi, ami kondor fürtjeit összefogja. Kapucnis kabátja kopott, olcsó, viseltes csizmácskájának sarka szinte nincs is. A fiúcska az anyjába kapaszkodik. Hét-nyolcéves forma. A kinézete neki is szegényes. Csak a bogár tekintete eleven. A nő a gyerekeit átkarolva, a fejüket az oldalához simítva nyugodt, mozdulatlan áll. Olyan szépek, mint egy szentkép, noha lesír róluk, hogy a sors szörnyetege tapos rajtuk. Az anya földrevetett szemeiben mintha szomorúság lappangana. Ám menten melegség csillan benne – olyanná lesz, mint Tiszában a zajlás utáni olvadás – amikor a kislány kézzel varrott táskájából elővesz egy festett rajzlapot. Lesem lopva, mi lehet azon. Tarka, színes ceruzákkal készült rajzocska: csupa-csupa tulipán, margaréta, a gyermeki fantázia összes réti virága, amikre a lap sarkából hétágra süt le a nap, lepkék kergetőznek és almazöld fák integetnek egymásnak. Mielőtt bármiféle érzés visszafelelne bennem, dobbanó szívvel hallom, megszólal a kislány, ugye majd odaadjuk neki, ugye majd örülni fog? Az anya bólogat, kedvesen. Megszűnök lélegezni is. A busz fékez, a megállóban egy magas, sovány, zöld kabátos ember tárja szét a kezét, és a szétnyíló ajtón a két kisgyerek örömersztve úgy röppen az ember karjaiba, ahogy a lányka rajzán a pillangók röppennek. A nő is leszáll utánuk. Boldog a mosolya. Elmenőben látom, összekarolva indulnak valahova. Tekerem hátrafelé a nyakam, ameddig tehetem, egyre vigyázom őket. Jó helyre került a virágos rajz. Visz a busz. Elcsitul körülöttem minden, akárha csoda esett volna meg. Csak a szelíd kép él tovább. Elcsöppenti a télből, a fájdalomból azt, ami még megmaradt."
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése