Pósa Károly: VISSZARÉVEDŐ

 

Utcai zenészek, 70 x 50 cm (akril)

Már hallható:
amióta itt a tél,
alig lehel ránk a fagy.
A fönti savós tócsákban,
kéken kopár az ég,
tapadt rá egy károgó dal.
Bánátban a halott madarak
sötét álma lappang,
a sárrögös, varos szántáson
kúszik a nap árnya.
Valahol ebek vonyítanak.

Már látható:
csontujjú fák ölelkeznek.
Ahogy vágták a szívét,
kötött, keserű kévében
kemence tűzben
sistergő vadakác,
kiforrja habos bánatát.
Fönt patkolt bilincs ék
dermedt a partok közé,
s földre rogyott minden:
az ember, a rügyek, a dér.

Már elmondható:
régi mesét sző a sötét.
A múlt ökörnyálas kacatja,
a gerendába rótt szó pereg,
omlik az ínség malasztja.
Volt szobánkban pilács,
volt tűz, szappan, kenyér.
Most kint tél és hó sincs.
Bent meleg se.
A ház fala mállik.
Megreccsen a világ.

Pósa Károly: TÉLI FAGYOS VERS

Meleg eső az arcon:
januárban ingyen.
Fehér és ezüst kárpit a tetőkön,
hótakaró – talán ez minden.
Csöndös kérdés:
Mi tévő az ember a kinccsel?

Fagyottak az utak, a sorsok,
a puszta utcák huzatában fázom,
s míg a volt lángot bámulom,
a sötét fényben
arra gondolok, ahogy lobogott.
Hogy hol van az én hazám.

Hogy ki és milyen szívvel
tér be hozzám, akivel mennék
hóesésben, napsütésben
azt akarnánk, amit tennénk.
És nem érdekelne Jób,
gyásza sem vére-erénye.

Hidak alatt összefogódzva,
madarak röpte törne ketté.
És szerte mindenütt jég lenne,
ahol lepel az éj.
Lennék, úgy lennék,
amilyen jó sosem volt még.

NAPLÓ - 151.

 

Gyimesfölsőlok 

Múlt szombaton még tavasz volt. Üllőn, ebben a Pest megyei településen, a vecsési járásban ért a januári kikelet. A téli világ élénk színekkel lüktetett. Odébb, a szemhatár fokozatosan egybemosódott: a föld belekapaszkodott az égbe, melynek boltívén repülőgépek húztak. Láttam a WizzAir lilás gépét, aztán a holland KLM kék szignósa tűnt föl, de nagy robajjal az Emirátusok sasos Boeingje is ott húzott el fölöttem. Tekergettem a nyakamat. Az üllői promenádon a nedves talajból gőzölgött és szétterült a pára. Madárcsicsergés mindenfelé: mintha nem is január közepét, hanem legalább áprilist írnánk. Hétágra sütött a nap, apránként elöntötte a házak falát a fény, és a szív tájékon meleg dobogást éreztem. Olyan kék volt az ég mintha valami hatalmas tengerszem lefelé fordított tükrét látnám. Sokáig vártam, sétáltam, egy darabig ácsorogtam is. Kigombolt kabátom alá befészkelt a langyos levegő. Nem a közvetlen részletekre gondoltam: a nagy egészet akartam észrevenni. Míg lépdeltem Üllő egyik tágas utcáján az járt az eszemben, hogy mennyire más lehet egy új építésű házsor valamelyikében lakni, ott élni, hogy milyen egyjellegű, száraz ízlés szerint felépült lakóházak sorjáznak mellettem: valójában nem csúnyák, az nem mondható, hogy rútak lennének, hisz látszik, némelyiknél a méregdrága kovácsoltvas kerítésre, máshol az igényes térkövekre, megint máshol az épülethez simuló tágas teraszra nem sajnálták a pénzt. Mégis – hiányérzetem volt. A gyakori dupla garázsbejárókat, a hivalkodó üvegfelületeket és a gyerekeknek az udvarra épített privát játszótereket elnézve mégiscsak maradt bennem űr. Valaminek a hiányát éreztem. Túl steril volt a környezet. Minden új, frissen mázolt, tegnap kicsomagolt. Végül arra döbbentem rá, az öreg fák hiánya öli meg az új településrész képét. Sehol, még az udvarokban sem láttam fát. Tuját, sövényt az mindenfelé, de aki ezeket a divatos díszcserjéket fának meri nevezni, az még nem láthatott, nem karolt át titokban igazi kétszáz éves matuzsálemet.
Egy hét sem röppent tova, betoppant a tél. Az igazi, a farkasvonyító. Megállt a küszöbön és a fagyott földbe belerúgott irgalmatlan csizmájával. Meglepődtünk rajta? Zömmel – gondolom – igen. Legalábbis én nagyot néztem szombat hajnalban, amikor a kitárt ajtóból megláttam a havas tornácot és a fehér háztetőket. A kora reggel tompa kék derengése olyan volt, mintha az aznap éjjeli álmom nem ért volna véget, és folytatódna éteri történetem a kinti, hirtelen megdermedt levegőben. Fülrepesztő csönd vett körül. Mélyen, tüdőre szívtam a jeges külvilágot. Az élet java részét falak között, burokban leélőként a szabadság tiszta levegőjét szívtam be. Aztán arra gondoltam, mennyire elvesztettük az egészséges létről alkotott képünket. Lám, a januári havazás is enyhe döbbenetet okoz. A mostanában született magyar gyermekek alig láthattak havat. Mondják, igen nagy a valószínűsége, hogy az időjárás változásával a legújabb generáció egyre kisebb eséllyel fog hóembert építeni, szánkózni, hógolyózni. Hisz lesznek olyanok, akik a saját utcájukban rendes, egy-két arasznyi havat sosem láttak. Pár hópihe beköszönt majd, meglehet. Fáradtan fognak hullani alá, a mínuszok nélküli latyakot hizlalva, de az igazi, édes, víz-szagú hó paplan csak akkor lesz élvezhető, ha befizet a család egy telelésre valami jó nevű hegyvidéki üdülőhelyen. Ezt megszokni embert próbáló föladat. Keserves fölismerés. Hogy néha hidegen karcol a lélek, hó alá kerül sok minden. A fagyos kilincseket sajgó érzés megfogni. A kéz melege nehezen járja át a templom előterének vas rácsát. Mégis fogni kell, markolni és hinni, hogy jobb lesz.  
Két szombat. Egyik forró volt, verőfényes. A másik dermesztő, hűvös lett. Akár az élet.   

                       Pk

NAPLÓ – 83.

(fotóm, 2019. január)

"Az utca az enyém. Jó ideje ácsorgok a járda peremén. Órám sosem volt, nem lajstromozom az időt, csak múlatom. Várok. Nincs a Laci, nincs a Karcsi bácsi. Bevihették őket a melegedőbe, szállásra. Jobb ott most nekik.
Egy pillanatra visszfény vetül a fákon maradt levelek fonákjára. Néhány rozsdabarna flekk. Száraz, semmitmondó cetliként meg-megpördülnek a levegőben. Hosszú denevérléptekkel sodródnak tova, bukdácsolón, céltalanul. Ilyenkor a platánok sem trafikálnak. Január vége van. Napokon belül tizenvalahány fokkal enyhül az idő, mondja a rádió, ámbár most sincs hideg. Alighanem megint fejest készülünk ugrani a tavaszba. Ennek dacára a kémények még vastag gombolyagban eregetik a szélbe keserű bölcsességüket. A tél már nem sokat fog dirigálni. Számot vetett. Megolvasta a patkószögeket is. Mehetne Isten hírével. De még nem tágít. Még egy darabig nem engedi szóhoz jutni az érkező, langyos szeleket, amiknek az első leheletük rügyeket szokott fakasztani. Helyette a tél fázós huzattal hegedül egy keserves nótát, amolyan saját halottbúcsúztatót: ríkatja a szikkadt ágakat. A fellegek vízszínűek. Ólmos tekintetüket a lenti világon járatják. Beható bírálatuk alá kerül a város, ahol zajjal teli az utca, az egész környék, és ahol csipcsup nappalok után, elszilajosodóban a csütörtök. Ünnepélyes arcot öltve készülődik a hétvége, februárt indítaná már, meglehet a vágyvezérelt tavasz előszobája lesz. Trolibusz fordul merész kanyarban, emberek mennek, látszólag minden ok és okozat nélkül, épp ott, ahová a Jóisten odacsöppentette őket, siet a város, vége a januárnak, ni, itt az új hónap, régi gondokat, új örömöket hoz a házhoz, kinek mire telik. Olyan világban élünk, amilyent megérdemlünk.
Már buszon ülök. Nézem a túloldalt. Nehezen akar elbocsátani a látvány. Egy negyvenes nő két kisiskolás gyerekkel. A kislány hajában piros hajgumi, ami kondor fürtjeit összefogja. Kapucnis kabátja kopott, olcsó, viseltes csizmácskájának sarka szinte nincs is. A fiúcska az anyjába kapaszkodik. Hét-nyolcéves forma. A kinézete neki is szegényes. Csak a bogár tekintete eleven. A nő a gyerekeit átkarolva, a fejüket az oldalához simítva nyugodt, mozdulatlan áll. Olyan szépek, mint egy szentkép, noha lesír róluk, hogy a sors szörnyetege tapos rajtuk. Az anya földrevetett szemeiben mintha szomorúság lappangana. Ám menten melegség csillan benne – olyanná lesz, mint Tiszában a zajlás utáni olvadás – amikor a kislány kézzel varrott táskájából elővesz egy festett rajzlapot. Lesem lopva, mi lehet azon. Tarka, színes ceruzákkal készült rajzocska: csupa-csupa tulipán, margaréta, a gyermeki fantázia összes réti virága, amikre a lap sarkából hétágra süt le a nap, lepkék kergetőznek és almazöld fák integetnek egymásnak. Mielőtt bármiféle érzés visszafelelne bennem, dobbanó szívvel hallom, megszólal a kislány, ugye majd odaadjuk neki, ugye majd örülni fog? Az anya bólogat, kedvesen. Megszűnök lélegezni is. A busz fékez, a megállóban egy magas, sovány, zöld kabátos ember tárja szét a kezét, és a szétnyíló ajtón a két kisgyerek örömersztve úgy röppen az ember karjaiba, ahogy a lányka rajzán a pillangók röppennek. A nő is leszáll utánuk. Boldog a mosolya. Elmenőben látom, összekarolva indulnak valahova. Tekerem hátrafelé a nyakam, ameddig tehetem, egyre vigyázom őket. Jó helyre került a virágos rajz. Visz a busz. Elcsitul körülöttem minden, akárha csoda esett volna meg. Csak a szelíd kép él tovább. Elcsöppenti a télből, a fájdalomból azt, ami még megmaradt."

Pk

   

NAPLÓ – 77.

Fotó: internet

Úgy süt a nap, ahogy március elején szokása. Fekete ribizli árnyék és fröccsentett narancslé vetül a városi oromfalakra. Sárga és mélyszürke foltok váltják egymást. Még a küblik alá szorított kis szellőzőlyukak pupillája is tágabbra nyílik tőle. Tetőantennákat füröszt a váratlan fényáradat. Amott, egy loggia fölötti bemélyedésben a múltkoriban észrevett három – kőből faragott – majom napfürdőzik. Biztos csak képzelődöm, de mintha most a befogott szemű kikukucskálna az ujjai között. A másik kettő is vonaglik a gyönyörtől.

Kanizsán ilyenkor a teraszra szokás kiülni. Előttem a kiteregetett ruhák. Öblítő illata mindenütt. Jázmin. A kedvencem. A Szent János utcai csonkolt fák derekát dél tájékán már korán ébredő legyek cirógatják. Látom. Csak be kell csuknom a szememet… A Ligetsoron egy házban szellőztetnek. Nyitva az ablak. Függönye lebben. Focimeccset játszanak a Disznópiacnál. Szanaszét biciklik.

Itt meg? A napsugarak éles határvonallal pengeként szelik szét világosra és sötétebbre a mindenséget. Buzog a különben fagyosnak tartott Januárius váratlanul felforrósodott genny sárga vére. Kettős színűek az utcák. Elvágólag, rézsút felkent árnyékok jobbról-balról. Szemfájdítóan szögletesre, dirib-darabjaira mérik szét a köztereket, a homlokzatokat, a kapubeszögellések hátrébb vont, unott, közönyös, ám a kinti környezethez képest még így is bensőségesebb képét. Fénylenek a rézkilincsek. 

Az alagsori ablakokra szerelt rácsokon táncikál a rozsda.

Ez a teljesen hirtelen jött energia megváltoztatja a környéken lévők életét.

A kigombolt nagykabátosok és a bojtos sapkások zöme a napos oldalon tolong.

Túloldalt csak azok iparkodnak, akiknek föl sem tűnik, hogy hétvége van, meg év eleje, meg uram Isten: tavaszias napsütés. Nem. Ez a kategória nem így szocializálódott. 

Ezekből rossz gyöngyhalász lenne. Ők azok, akik folyton úgy buknak alá, olyan blazírt módon, hogy egy öklömnyi igazgyöngy sem hozná lázba őket. Inkább otthagynák. 

Csak a levegőért kapkodnak. 

Kilégzés, belégzés.

„Kevesebb cigarettát kéne szívni, a Mari megint kint felejtette a szemetest a ház előtt, jaj, berúgják-e a gólt, vagy hiába tettem meg a tétet a második félidőre, a büdös kölyök nem mutatta meg az értesítőjét, meglesz-e a beígért prémium, mi ez a sor a kassza előtt, ejnye, lekéstem, most mehetek gyalog, a halak sem lettek megetetve, még most sem tudom melyik Rossini-opera áriáját hallottam, pedig itt van a fülemben, a számon, és kérem alássan nincs itt semmi fejlődés, mert visszarendeződés van csak, meg a körömcsipeszemet sem találni, pedig a stelázsi fiókjába raktam, világosan emlékszem rá, milyen sápadt ez a kis nőcske, nincs rendes téli ruhája, nem adok pénzt, nekem sincs, menjen dolgozni, csak pontosan szépen, ahogy csillag vagy fecske, koncertjegyem volt, de épp levert az influenza, ehol-e, elromlott a lift és különben is, milyen karácsonyi misére mehettek Kucoráék, mikor nincs is fenyőfájuk, hajrá Fradi, ne ordíttassa nekem azt a rádiót, nem azért taxizok, hogy diszkózzak, mozogjon előttem a sor, álljon a végére, jegyeket, bérleteket kérek, mit lökdös, várja meg a következőt, nem érek rá, a pénz az idő, vagyis koncentrálj fiacskám, mert én a te idődben úgy tudtam, hogy ha még egyszer ugatni hallom a szomszéd lakásban azt a dögöt, feljelentem, nem hányta el az idén sem a havat a járdáról, nem is volt hó, igaz, de akkor is, mit pofázik maga, tán azt hiszi, ért a politikához, gyökér, nem maradok túlórára azért sem, mi ez, kívánságműsor, azt hiszik én lopom a kéziszappant az öltözőből, mert a mester is csak dünnyögni tud, a markát tartja, ez kérem menthetetlen, operálni muszáj, másképp elfertőződik, tetszett volna a fehérneműs ládát célszerűen használni, akkor most az a színes zokni nem lenne hibás, hogy viszket a könyököm, mutatom az igazolást, ne okoskodjon itt nekem, mi hatvanhármasok már akkor tudtuk amikor ezek a csibészek már kora reggel sem hagyják aludni az embert, itt hátul fáj, kérem alássan, leesett a bélyeg, itt pecsét helye van, nem is tudom hamarjában hol kéne megnyalnom…”

Egyedül a jószágok. Miattuk megéri.

Hallom, ahogy otthon kakas kukorékol. Egy rozoga fityó dörmög el Zenta irányába, fordul a lovas kocsi le a Körösre, zörög a szerszám, patkolatlan a mellső lábuk. Tisztán hallom, csak befelé kell fülelnem.         

Most itt ez a látvány fogad: galambok pocskolnak egy aszfaltra loccsant tócsában. Amott kiflivégen veszekszik két strasszer keverék. Így legyen a béke állata valami. A folyón és a hidakon túli varjak legalább hitelesek. Bagaria színű óbudai kompánia. Kékesfekete tollukon iringál a fény. Egész közel merészkednek az emberhez, jelen esetben hozzám. Látni a bogár sötét szemükben a csillogó pöttyöt. A széles úton lépdelnek, gyászosnak egyáltalán nem mondható módon. Inkább bohémek. Némelyik nyakába odaképzelem a földig lelógó vörös vagy fehér művészsálat, meg a cilindert, csáléra csapottan.

Párhuzamosan, a széleken, mint öregasszonyok kézfeje, girbegörbe, reumás ujjak módjára merednek a csupasz fakoronák fölfelé. A huzat épp hogy csak elcsusszan közöttük, meg nem tépik a göbös ágak a gúnyáját. Vigyázom egy ideje, mit művelnek a varjak. A széles autóút fölé görbedő villanyoszlopokon tanyáznak. Némelyik csőrében dió. Amint elül a forgalom moraja, mert a távoli útkereszteződésben piros muszájból visszahőköl az autók csordája, a koromsötét kópék landolnak az aszfalton, leteszik csőrükből a diót (ugyan, hol lophatták, ilyenkor?). Aztán visszalibbennek a kandeláber vascsövére és őrhelyükről pislognak a fölbrümmögő gépkocsisor irányába. Mókás látni, mennyire izgatottak. Idáig érezni a felfokozott hangulatukat. Toporognak. Megy a gépjármű-áradat, törnek a diók, a reccsenésüket hallani nem, csak látni lehet. Amint az utolsó is köhögve elporzik, odafentről a fekete leples bitangok hada veszi birtokba a terepet és nyelik a dióbelet, huncutul, okosan, ki-kipislantva, lenéző gőggel felém tekingetve.

Megtapsolandó. Ha nem a saját szememmel látom, alig hinném. Zsebre tett kézzel, elballagva, azon morfondírozok, hogy néha megmutatkozik: mekkora fegyelemmel lehet alkalmazkodni a természetellenes körülményekhez.

Ehhez még embernek sem muszáj lenni. Egy varjú leiskoláz, ha úgy szottyan kedve.   

SZNOBRIADÓ

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, 2017. február 2-án, pénteken*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

Réges-régen, a nagyon távoli múltban, amikor a férfiak szex előtt még kiglancolták a cipőjüket, a garázdának adott pofon nem számított rasszizmusnak, vizet csak a jószágok ittak, mert mindenki más borral élt, és magyar dacból még a katolikus papok is Kossuth-szakállat növesztettek – senki emberfiának nem kellett megmagyarázni, mitől tél a tél, és hogyan kell rá fölkészülni.

Akkoriban már november végére is menetrendszerűen érkező hó porolt a lovak lába alatt. Azon siklott a szánkó, attól kezdődően vették igénybe a batár helyett. A divat is alkalmazkodott a valósághoz. A nőknek prémes kucsmájuk, irhabundájuk meg finom szőrű muffjuk volt, és minden leírt szó azt jelentette, amit egyébként jelentenie kell, nem illett gonoszul vihorászni a mégoly kézenfekvő allúziókon sem. Közakaraton a pórnéppel, cérnazokni helyett az úriemberek is kapcába csavarták a csizmás lábukat. Alaposan megnézték, és bizonyára tűnődőn elsajnálták volna azt a nyegle ficsúrt, aki – mint napjainkban szokás – a januári mínuszokban is csak vékony tornacipőben mászkál a flaszteron. Szegény gumitalpú hülye – súgtak volna össze a háta mögött – nem telik neki rendes lábbelire… Ahogy a kisasszonyok sem hajadonfőtt, leheletnyi, áttetsző macskanadrágban, szügyig lecipzározott, vesékig sem érő dzsekikben libegtek a fagyos szél karistolta utcákon, mert kinőve a gyorsan hátrahagyott tinédzser kort egyikük sem akarta volna meddő nőként, időnként véreseket pislantva leélni a hátralévő éveit. Nem. A lányok vigyáztak a női mivoltukra. Miután asszonyokká gömbölyödtek, rendesen férjhez mentek, majd szültek. Ritkán egyet, annál sűrűbben több gyermeket. Utána puha szavú anyákká lettek, majd beleőszültek az életbe. Ám ezernyi ráncuk, minden hófehér hajszáluk egy-egy gyönyörűséges tanúságtétel volt arra, miként kell életet adva, majd mindezt megkoronázva önzetlenül a létezést továbbadni. Értelemmel, és ami ettől fontosabb: érzelmekkel áthatva.

Volt tehát ennek a megrostált torkú időszaknak bája, de fegyelme is. Ingyen bugyogott a világba az ég által emberre testált szabad akarat. Ugyanezen fölsőbb szándék szabta meg az áthághatatlan korlátokat is. Szabályok mentén, összhangban a természettel éltek eleink. Szigorú rendet tartva.

Ma meg? Némelyik városi ember elernyedt szívvel, könnybe lábadó szemmel áll meg egy cserépkályha előtt, ha valódi, lobogó tűz pilácsát látja benne. Milyen meleg, milyen emberi! – sóhajtozik vágyódón hozzábújva akinek – lehetséges –, megadatott ugyan a távhőszolgáltatás, a padló- vagy a falfűtés kényelme, de ugyanakkor annak  az összes kiszolgáltatottságával, az otthontalanságával, a lebutított személytelenségével is muszáj együtt élnie. Biztos akad majd, aki az emlegetett városlakótól, a tömbházakba préseltektől elirigyeli a megspórolt munkát – amit a hagyományos fűtéssel óhatatlan végez az ember –, vagy valaki netán tamáskodva olvassa a soraimat. Az ilyeneknek azt tanácsolom, hogy emlékezzenek vissza: melyik borjúpörköltet ették szívesebben? Amit gázon, lábasban rottyantottak ehetőre, vagy amit bográcsban, faágakból rakott lassú tűzön, majd parázson főztek puhára? Nincs több kérdésem. Még ha sántít is, a hasonlat hasonlat marad.

Napjainkban hovatovább szégyen melegen öltözni. Megmosolyogják a kucsmás járókelőt, az egyujjas irhakesztyűt viselőt. Öregít, huhogja a sok tudálékos. Parasztos, heherésznek. Lehet, tényleg nem a legújabb módi szerinti. Tél derekán, a hétköznapi teendőink közben mégsem a mediterrán divat kéne hogy szempont legyen, hanem a célszerűség. A külvilág iránti tetszelgés megfelelési kényszerének a luxusa maradjon meg a hányavetibb, felelőtlenebb nyári hónapokra. Most a január parancsol. Itt toporog és hamarosan a február fogja diktálni a tempót, megmondja – milyen időközönként kell kimenni a fészerbe, a kazánházba, a kemence szájához. A gázkazánok hőfokszabályzója a legderekabb pszichológustól is pontosabban mutatja majd, kinek milyen a kedélye. Ha február végén is éles, cifra nótát fütyül a gázóra, attól nemhogy vidámabb, hanem egyenesen szomorúbb lesz a ház gazdája. Elvégre az ő kontójára húzzák a muzsikát.

Az idei tél fölmondatja velünk a régen elfeledett leckét. Hosszú ideje nem volt ilyen zegernye a január. Készpénznek vette a jónép: tényleg itt a sokat emlegetett globális fölmelegedés. Ha három éve nyolc köbméter bükkfával kihúzta egy háztartás, utána hét vagy hat és felet is elégnek ítéltek egy szezonra. 2017 telét meg spórolósan öttel várták. Hátha, ugye… Ilyenek vagyunk, emberek. Néha okosak, de az esetek többségében a XXI. században is kifog rajtunk a természet. Hiába simogatta a sokaság az okostelefonokat. A facebooktól sem lett odabent melegebb. Ezúttal visszacsókolt a tél, csak úgy kéklik tőle a homlokunk. Egyesek a tűzifát, a szenet aranyárban is megfizetnék, de a fatelepek kiürültek. Hol lehet tűzrevalót találni? – írják, sikoltják most kétségbeesetten a közösségi üzenő falakra. Hogyhogy hol? Hát az erdőben.

Még tavaly is, télidőben párszor, ha egy-egy a rozoga kerékpárján erdei rőzsét tologató megszorult lélek a szemünk ügyébe akadt, menten ágaskodni kezdett bennünk a felsőbbrendűségünk önérzete. Bezzeg míg nyár volt, nem járt fát szedni, nem gyűjtött, nem köbözte rakásra a télirevalót! Most didereg! Most kínlódik, hogy a nedves putrijába életet csiholjon – süvöltött belőlünk a jóindulat. A mesebeli szorgos hangya nyugalmával könnyen osztottuk az észt.

Láss csudát! Nem múlt el egy év, hetek óta egyvégtiben iringál a hátunkon az acelos idő, s ahogy a csonttá dermedt talajára visszaránt bennünket a realitás, immáron mi is oda jutottunk, hogy megfogyott melódiájú, szomorkásra hangolt tücskök gyanánt csak egyet tehetünk.

Lessük az engesztelő jobb időt.

TÜSKEBEREK

Járás, rajzom

 A Tüskevár és a folytatása, a Téli berek minden idők egyik legsikeresebb magyar ifjúsági regénye. Letehetetlenek. Sokadszorra elolvasván is találok bennük valami szépet, újat, addig föl nem fedezett apróságot. Hála Fekete Istvánnak, ennek a zseniális írónak, akit a magyar irodalmi kánon a kommunista kísérlet négy évtizedében sajnos beskatulyázott.
Az akkori gyalázatos cenzorok az olvasóknak merő fondorlatból kizárólag a fiatalságnak szóló műveit, az állatregényeit ajánlgatták. Így csak kevesen tudták, vagy tudják manapság, hogy Fekete István a maga veretes stílusában bizony írt „fölnőtteknek” szánt műveket is. Pont ezekért verte csaknem halálra az ÁVÓ, és hosszú ideig ki sem adták a könyveit, nem publikálhatott. Ugyanaz volt a vád ellene, amit jelen korunkban is szokás rásütni arra, aki netán a kórustól eltérő szólamban mer énekelni. Magyarkodik – süvöltenek rá, és menten nekiront a falka. (A hiénák vájt füle rögtön kihallja, ha nem az ő kacagásukat utánozza valaki, vagy azt, amikor igyekezvén együtt vihogni velük nem őszinte a vinnyogás.)
Fekete István sem állt be a sorba: meg is kapta a nacionalista bélyegzőt.
Volt idő, amikor uszályrakodásból tartotta el a családját. A hitét mégsem adta föl soha. Még a lélekölő, gyilkos rendszerben is megmaradt hívő kereszténynek, noha tudta milyen tortúrákkal jár. Tiszta volt a szíve. Erős, átható a szelleme. Ezért tudott maradandót alkotni, ezért annyira hitelesek a szavai. A regényeiben a legszerényebben ecsetelt tájleíró részektől is a boldogság bizsergése fut végig a hátunkon. Sok évtizeddel azután, hogy papírra vetette a sorokat – gyönyörködünk bennük.
Mostanság, a fagyosra repedt január végén jó szívvel tanácsolom: ki-ki emelje le a könyvespolcáról a Tüskevárat! (Úgyis minden rendes házban van belőle, akár a Bibliából.) Meglátják – Tutajos és Bütyök kalandjait olvasva mindjárt másmilyen lesz a hangulatuk. Kis időre feledteti velünk a téli nyomorúságunkat a kövér szúnyogfelhők képe, a szálló kócsagmadarak, a jóféle posványos meleg mocsárszag megcsitítja, kibéleli majd a hűlt lelkünket. Aztán nyáron fordítunk egyet a dolgokon! A kánikulában elővesszük a Téli berek regényt, és máris kötésig fogunk állni a hóban, leheljük a markunkat, jégvirágokat képzelünk majd az ablakunkra. Így tolunk ki a világgal. Mentsváraink, menedékeink lesznek az olvasmányaink.
117 évvel ezelőtt, 1900. január 25-én született Fekete István, a második legolvasottabb magyar író. Nem csak a pályája, a művei, hanem a következetessége is tanító példa, miként kell élnie, teremtve írnia egy magára valamit adó alkotónak.
Ha még ma is közöttünk lehetne, megkérdezném tőle, hogy látja a dolgokat?
Mit néz, és amit megfigyel, abból mit tart fontosnak lejegyezni?
Szeretnék belelátni a lelkébe: vajon mire gondolhat, ha a jég kalodájába zárt Tiszánk mellett elsétál? A reménytelenül messzi tavaszra? A rianásra, ami most még egy elég távolinak tűnő alkonyati napon reccsenve fogja ébreszteni a mindenséget? Vagy a fagyott páncél alatti nehéz örvények feketeségében lelassúdott vízi világra, az iszapba dermedt halak hibernált álmának titkaira?
Nem tudható. Csak az a biztos, hogy a Télhó utolsó napjaiban a természettel együtt mintha az ideák, a gondolati sík madarai is meglassúdtak volna. Nagy, elderesedett szárnyú, rideg tekintetű, lomha jószágokként odafönt kerengnek. Nappal a kékesszürke hideg fényre dobva magukat. Sötétedés után meg kissé lejjebb ereszkedve a vállunkra telepednek. Megjelennek ébren: ilyenkor a szokottól is nehezebben emelkedik a fejsze, tompán koppan a tűzifa a csontra szikkadt földön, ijedt táncikálásba fog a kályha lángja és a konyhaasztali kosárkába rakott alma hirtelen fonnyadó illatot kezd árasztani.
Aztán napszállatot követően megjelennek álmainkban. A paplantakaró alatt görcs kúszik a vádlinkba, táguló orrlyukkal szedjük a levegőt, a végén, fölébredvén könyöktől lefelé nem érezzük a kezünket, mert kiment belőle a vér, s csak az ujjbegyekben éledező lassú bizsergés tudatja velünk, hogy megint egészek vagyunk.
De a téli álmunkra bizony nem emlékszünk. Az csak megtörténik velünk. Nyoma nem marad, mintha a felejtés hófúvása födné el az álom dűlőútján hagyott lábnyomainkat. Mindössze a hóból kinyújtózó jegenyesor marad az útmutatónk, no meg a ministránsokként sorjázó pálcavékony villanypóznák. Egerészölyvek gubbasztanak azokon. Alattuk a fehér róna, fölöttük a nagy dermedett semmi. Éhenkórász vadnyúl koldul, tekinget a száraz kukoricatövön. A padláson egér neszez, és a kék körmű kezekkel széthintett csillagok szenvtelen csillogásánál a meggyfa ágak árnya az udvar kitéglázott részére jegesedik.
Alszik a kutya is, önmaga alá húzott lábbal. Előtte a tálja, benne megfagyott disznóvér. Sejteni sem lehet, mikor enged ki.
Nincsenek válaszok. Ilyen kevéssel kell beérnie a január végén álmot látó embernek.

                                                                                                     Pk

TÉL TÁBORNOK PARANCSA

A kemencénk, kívülről

Évtizedek óta rombolják a gyerekszobánkat. Hiszen köztudott, az emberiség kulturális bölcsője valójában a Közel-Keleten ringott, azon a szerencsés klímájú vidéken volt lehetőség a gabona termesztéséből kifolyólag többletet előállítani, és erre önszerveződő közösséget, úgynevezett társadalmat, vagyis civilizációt építeni. Történt mindez sok-sok évezreddel ezelőtt. Miként az ember, mint alakuló, folyamatosan fejlődő lény, úgy az emberiség is bejárta a maga érésének útját. Évezredek alatt változott. Felnőttként már nem ugyanabban a közegben érzi jól magát, mint csecsemőként. Az emberi műveltség súlypontja már nem ott van, ahol a korai ókorban. A fehér emberé zömmel itt – Európában. Merem remélni: ez nem rasszizmus, mert ez tény. Innét, az Ókontinensről indult világhódító útjára a legújabb korokat átható nyugatos civilizáció, ami immáron meghatározza szerte a világot. Vagyis majdnem. Az európai ember munkamorálja, értékrendje, a szokásai elterjedtek, mert valami olyasmit szavatoltak, ami kecsegtette, ösztönözte a másmilyen szokásjogú társadalmakat is azok – sokszor teljes, de legalább részleges – átvételére. Egy banális példa: a nyakkendő viselete. A fogyasztási szokások. Gasztrokultúra. Vagy a női nemmel kapcsolatos íratlan illemkódex reguláinak meghonosodása. Ezek sokszor olyan kulturális miliőben is megfogantak, ahol a hagyományok, az ottani civilizációs normák kereteit feszegették. Mégis.   

Ennek a vezető szerepkörnek a megfejtése az európai időjárásban keresendő. Aktuális: leginkább a zord teleknek köszönhető. Nem állítom, senki értelmes ember nem mondaná, hogy a kontinensünket uraló telek miatt lettünk gondolkodó(bb) emberek. Én csak azt vélem, abban vagyok biztos, hogy az európai ember mentalitását, gondolkodásmódját, életvitelét a mérsékelt égöv évszakainak változása nagymértékben, ha nem döntően, végletesen, és mindannyiunk erényére befolyásolta – befolyásolja a mai napig. A kulcs egyébként nem a tél és a nyár, hanem az évszakok váltakozásában rejlik. A ciklikusságban. Azaz abban, hogy mindig tervezni kell, előre muszáj gondolkodni. Ha csak a hideg időnek lenne ilyen szellemileg, értelmileg nevelő hatása, akkor ezen az alapon minden eszkimó egyben Nobel-díjas kutató, világhírű tudós lenne. De nem erről van szó. Az előre látás, a megtervezettség, a kiszámítható jövő iránti igényesség vezette, vezeti az európai szellemet. Emiatt van naptárunk, emiatt tanultunk meg számolni, emiatt figyeljük a csillagokat, még ha a kezdeti ötlet délkeletről is származott.

Emiatt tervezünk előre.

A trópusukon élő népekre – nem mondom, hogy egyáltalán nem – csak kevésbé jellemző ez az összeszedett tervezettség. Közeli példaként, tényleg csak a minta, a modellezés kedvéért hadd említsem az Európában idestova hatszáz éve élő cigányságot. A lovári nyelvben cselekvő jövőidő sincs.
Egy másik elgondolkodtató dolog: vajon miért van a fehér férfiaknak gyűjtőszenvedélyük?
Miért gyűjtenek bélyeget, ásványokat, lemezeket, régiségeket? Miért fektetjük gyakran a megspórolt pénzünket kortárs festményekbe,  műtárgyakba, értékállónak tűnő ingóságokba?
Miért rakjuk a pénzünket takarékpénztárba, nyugdíjalapba? Miért kötünk élet- és féltucat másmilyen biztosítást, amit aztán hosszú éveken keresztül havonta fizetgetünk?

Miért halmozunk a polcra élelmiszert, konzerveket? Miért van minden valamire való férfiembernek szerszámkészlete, kisgépei, felszerelése, bütykölésre alkalmas kis műhelye, meg tízszer annyi ruhája, mint amennyit egyszerre fel tud venni?
Tetszik vagy sem, ez nem a fölsőbbrendűség bizonyítéka, hanem inkább azé, hogy mivel minden élőlény a környezetéhez alkalmazkodik, mert ott érzi jól magát, és mivel a fehér ember civilizációja mérsékelt égövbe való, itt fogant, ahol rendes tél és rendes nyár van: ezért erre alakította ki életvitelét, szokásait, hagyományát, hajlékát, munkamódszereit, ruházatát stb.

Ez irányítja az életét. Így tervezi a munkahelyi időbeosztásától a szabadidején, a tanulmányai szemeszterein, a privát maszekján keresztül a családi programokon, a hétvégi találkozásokon, a kerti partijain át gyakorlatilag – mindenét.
Itt működik a szelekció. Az európai ember nem azért tűnik a XXI. századi közvélekedésben talpraesettebbnek, intelligensebbnek, alkotóbbnak, szorgalmasabbnak, előrelátóbb, tevékenyebbnek – a vele egyébként egyenértékű feketénél, barnánál – mert fajilag magasabban kvalifikált lenne. Nem. Prózaibbak az okok: a már említett, és időnként méltatlanul sokat szidott éghajlati tényezők, a kényszerítő körülmények hatására.
Az elmúlt százezer év alatt ugyanis az európai emberek közül az, aki nem tudott előre gondolkozni és technikailag nem tudta megoldani önmagának és a családjának a téli ellátmányát – parasztosan: logisztikáját – azt a csapadékos, hűlő ősz után beköszöntő fagyok rövid úton elintézték. Következésképpen működött egy erős szelekció.
(A négerek gyorsabban futnak, mert ott nem a zegernye idő selejtez, hanem az oroszlán. Viccelek. Muszáj szólni, mert lefogadom, hogy már ma reggel is ugrásra kész a nácitalanító demokrata kommandó, osztakkó' dokumentálja valamelyik buzgalmában szegény hülye a félreérthető mondataimat. Emiatt patikamérlegen eszme-futtatok, egybefűzve, leírva. A hideg levest megfújja mostanában az ember, a politikailag korrekt gondolarendőrség miatt.)
Szóval, ha itt nálunk, Bácskában nem volna fogcsikorgató erős, fagyos tél, nemcsak, a madárpókok, a fekete mambák, és a malária kórokozó szúnyogjai szaporodnának el, sok más egzotikus, de borzalmas halált hozó nyavalyával együtt, hanem – a nyakamat teszem rá! – a hajléktalanok is. Az utcakép egykettőre Bangladeshez válna hasonlatossá. (Részletkérdés, ne feszegessük, hogy más-más okokból Szerbiában lassan így is, úgy is bangladesi szinten leszünk.)

Ismerős a dokumentumfilmekből? Nézzünk szét például a trópusi klímájú Indiában, vagy Afrika bármelyik csücskében! Egymás hegyén-hátán, az utcán élnek olyan emberek, akik se dolgozni, se igyekezni nem akarnak. Az okosabbja ráfogja, hogy meditál, de bizony a nagy többség naphosszat csak punnyad a saját húgyában. Azt eszik, ami leesik a kivi cserjéről, ami odagurul elébük a baobafáról, ami lepottyan az eldöcögő taligáról,  néha meg amit ott hagy az éppen arrafelé bóklászó nagyon tisztelt szent tehén... Időnként, unalmukban kipiszkálják a lábujjaik közé berakódott koszt, és birkatürelemmel várják tovább, hogy mennyből az angyal módjára csomagot hozzon a vörösköröszt, vagy a vörös félhold, vagy bárki, aki a humánum diktálta segélyezésre fölesküdött.  

Ez Európában nincs. Itt – jobb helyeken – mindent takarít a tél. Ha nem fűtenénk, nem lenne pluszmunka a napi túlélésért, csak azért nem süllyednénk vissza a kereket sem ismerők szintjére, mert az evolúció rükvercben se gyors. Viszont az nagy biztonsággal kijelenthető, hogy sokkal előbb tönkremenne, szétzüllene, használhatatlanná válna a jóléti társadalom, és a jól-rosszul, de valamelyest működő szociális védőháló.  Amit – teszem hozzá – ennyi idő után, ma már láthatóan, sajnos elirigyeltek Európától olyanok, akik a saját kertjüket sem hajlandóak gondozni, a szemetüket összeszedni, normális környezetet teremteni, nemhogy életképes társadalmat kialakítani, majd azt önerőből működtetni. 

Ezeknek a tömegeknek a szemében a magatehetetlen Ókontinens csupán egy fejőstehén.

Ne legyenek vérmes illúzióink. 

Miután kifejték a tehenet, le is akarják majd vágni.

A kemencénk,belülről

                                                                                                        Pósa Károly

Pósa Károly: TÉLI PÁVATOLL

 

Öreganyám sifonérján vázában pávatoll lengett. Emlékszem. A halottak lelke miatt kellett. A páva tolla riasztja a holtakat, rémteleníti az álmokat. Szivárványosan szerény volt. Nem kért sokat. Mellette porcelán balerina, giccs-sirályok párban, szagtalan művirágos téli magányban. A régi öregek még hittek minden dekódolatlan jelben, a vallásban, másban, sokszor az áltatásban, Jugoszláviában, ahol hazugság volt bőven. Sokszor, túl sokszor a kapott júdáscsókban. Megettük kenyerünk héját, s a bélit: mármost mifelénk a számvetés majdnem ünnepi pátosz – bár magyar a magyarnak dögkutat mélyít. Errefelé természetes a káosz, ezek a kezeletlen, időtlen délvidéki körbe-körbegyűrődő lázkarikák a bőrön, telepakolva utcahosszat kikészítve megannyi kopott bőrönd fölülírja az itteni életet eréllyel. Józsefi értelemben vakon mért, bizonytalan, bokaközépig se érő sekély kéjjel.      

Rám ijesztett a téli sokadalom. A hideg birodalom vissza-visszajár, kapcabetyár. Dermesztőt lehelő fullajtár az idő, aki a nyarat tücsköstül, hegedűstül megvette. Törött a kukorica tő. Mára a kopogó rögök, és a szél parancsa regösükké tette. Zúg, nyikorog a levegőben a hóka sárga levele. Hajlong a kukoricaszár. A nyáj sem legel, minden, még az emlékek is akolba bezárva, köztük kérődzik a sok birka, s a párás ganajszagú széna-bazárban kampón lóg a juhász irhája. Nagyanyám szobája. Szagosak a decemberi babonák, távol a látóhatárban legelnek egy kusza sorba a jegenye katonák. Megül a semmi tája, mint elhajított királyi talár, drága prémes, hangot nem nyel el a pára. A fára kánya száll, kár, mondja, kár, a dala rémes. Gyeplőt dobtunk a deres napra, döcög a decemberi batár. S ahogy a szántásba fúródó tekintetemet fölemelni nem merem, nem áhítat, hanem más munkál bennem. Talán a félelem.

Mert a hóval jön az újév. A befútt úton vándorlás indul, és a lidércek akácfaágakként intő kezét, vagy a fürtben lógó angyalok a templomtorony fokán, a tiszai rókák nyomán, fácánok neszén a zúzmarás bokrok szakálla ritkul. A kezem nyújtom előre, nem bánom – elgémberedik. Kitapinthatom az ünnepet, bár nehezen virrad, gyorsan esteledik. Az égboltozat színe ábrándos. Ropogós fagy lába nyomán ténferegnek a kustúr-úti dűlőhöz csapott kerek téli terek. A kanális partja ezüstpántos, balról is - jobbról is száradt nádbugák, erezett gerezdek a levelek. És a sok dudacserepes, kontyos tető füstöl, a kor csak dadog bután ezen a délután, Kanizsa város látképe girbegurba latin betűvel hintett jég trónuson kint hagyott, dércsípte dugvány. Bácska, a Járás téli palántája. Látja, aki látja, semmi sem szavatolja. Az aszfaltúton egy kocsi sárgás fényt szór, bántón erős a ködlámpája. Bólint a mama pávatolla.  

NAPLÓ - 53.

 Aki ád a szegénynek,

nem lesz néki szüksége;

a ki pedig elrejti a szemét,

megsokasulnak rajta az átkok.

(Péld. 28)

„Tegnapig volt egy albérlőnk. Egy pimasz fráter. Fütyült a házirendre. Soha többet nem kívánom vissza! Még a fajtájából se kérek! Viszonylag sok gondot okozott. Párszor dühöngtem miatta, s bár a családom többi tagjával ellentétben én legalább a szemébe mertem nézni, nem féltem tőle, azért megkönnyebbültem, amikor végre kipenderítettük. Eleget cirkuszolt. Szemtelenkedett, nem tartotta be az együttélés szabályait. Mivel minden esetben a váratlan vendéget sem szoktuk kitörő örömmel fogadni, elképzelhető mennyire kínos, ha valaki a hívatlan érkezését megtetézve napokra beköltözik a lakásunkba. De ma reggel ajtót mutattunk neki. Betelt a pohár, azaz a poharas kisszekrénybe helyezett egérfogó. Úgy, csalétekestül, mindenestül vittem ki a mélymínuszos udvarba. Az egérkét már nem aggasztotta a hideg. Jóval korábban kihűlhetett belőle a cincogás. Most, hogy foga kezd lenni az időnek, alighanem máshol is számítani lehet a hasonszőrű, éhenkórász bevándorlók látogatására. Velejárója a télnek. 

Nem ez volt az első eset, hogy csődöt mondott a vendégszeretetünk.  

Egyszer – már jócskán novemberben jártunk – valahogy egy tücsök került a konyhánkba. Nappal még csak-csak megtűrtem, mert La Fontaine mester óta, meg úgy általában – a fene se tudja miért –, erős empátiával vagyok a csélcsap életmódú bohém művészalkatok iránt. A tücsök szerény volt, jelét sem adta a létezésének. Jól viselkedett. Hanem éjszaka! Rendszerint tíz óra tájt jött rá a muzsikálhatnék. Amint rázendített az éppen megszunnyadt ház csöndjében minden alvó szem fölpattant. Tudom, szép, szép a tücsökzene, romantikus hangulatot varázsol a csillagos nyári mezőkre. Viszont akkor és ott, akárha a moszkvai cári katonazenekar zendített volna rá. Három éjszakán körösztül négykézláb vadásztam őkelmét. Azidőtájt még volt gázkályhánk. Gyaníthatóan a körül bujkált. Ám akárhányszor közelítettem feléje, menten abbahagyta a koncertet, láthatatlanná vált, de csak azért, hogy miután visszafeküdtem az ágyba, a kényszerű pauzától pihenten még vadabb szólóba kezdhessen. Néha versenyt káromkodtam a staccatójával. Nagy sokára, sikerült elkapnom. Feleakkora volt, mint a kisujjam. Első haragom csitulása után nem csaptam agyon, se nem hajítottam ki a biztos fagyhalálba, hanem előadóművészi érdemeire való tekintettel száműztem a Darálósba. (Amolyan alsókonyha-szerű helyiségünk.) Ott, a mérsékelten zord klímán kedvére zsizseghetett a nyergek, sarkantyús csizmák, meg a lószerszámok közönségének. Ha ráunt, elbújhatott egy bélelt résbe, ahogy a többi sorstársa, és tavasszal újra kezdhette. Hiszem, hogy sikerült neki.

Idestova húsz éve lakjuk a hajlékot. A kezdetekkor, ahogy építkeztünk, tákolgattuk a kis parasztházunkat amannyian intettek, aggodalmaskodtak, hogy a saralt plafon meg a verett falak miatt teli leszünk férgekkel. Nem így történt. Éppen csak annyi a betolakodónk, mint bármelyik más háznál. Néha, nagyon esős tavaszokon föl-föleszi a rosseb a hangyákat. Akad pókháló a szemnek dugottabb zugokban, amin csodálkozni fölösleges. Nem babonaságból, de sosem bántom a pókot. Azt sem állítom, hogy szeretem: inkább becsülöm a mesterségéért, a hasznosságáért. Ráadásul gyerekkorom óta lenyűgöz a látványa, ahogy haladtában sosem akad össze a nyolc lába. Felőlem minden sarokban tojhat egy pókocska. Ezzel szemben a legyeket ki nem állom, a szúnyogokat dettó. Szezonban van belőlük elég, nekik nem kegyelmezünk. Tavaly még egy darázsinváziót is elkönyveltünk. A sátortetőnk alá fészkelt be egy vad raj, s amikor kalandvágyból egy-egy fullánkos vitéz átjutott a lambérián, jó kis pánikot okozott. Ráunva a kíváncsi harcosok folytonos likvidálására kívülről egy létráról begipszeltem a fészkük nyílását. Probléma letudva.

A karácsonyi csomagokon kívül, ugyan mennyi meglepetést tartogat még az idei tél?”

             Azért vannak szép emlékeim is a nálunk járt vendégekről...

Pk

Napló 3.

„Mégis: mit jelent mindez?

Elégedjünk meg azzal, hogy a magasabb rendű harmóniát csak kivételes esetekben élhetjük át, már-már kiváltságosnak tekintve magunkat, amiért olykor meglegyint bennünket hiú küzdelmünkben a megismerés madárszárnya? Vagy – Istenkém –, pont akképpen, ahogy nincs tűrhető élet, nincs többé rendes halál sem, csak furcsa végpont ebben a bácskai peremlétben, egyensúlyozva, pipiskedve a végiggurigatott kőlabdacs létezésünk összes okozatán, hogy a piros vonalat elérve elámulhassunk, ha majd a keresett találkozás utolér mindannyiunkat?

Hát hová repültek el azok a darvak, amik a ködöt szántva a színtelenségbe rikoltozták bele az elirigyelt szabadságukat? Hírük február végével sarkantyút kötött, s most puhán ereszkednek észak irányába, oda, ahol nincs már a dióhéjnak sem bele, és a jégkoloncok rianó reccsenéssel válnak el egymástól, akár a megkeményedett szívű hűtlen szeretők.  

Itt a táj mintha most még kerekdedebb, kifejezőbb lenne. Erőteljesebbek a kontúrok odaát a parton, a zúzmara pamlagán a fákról csöpögő nedvesség likacsai virítanak, mint égből durrantott sörétes puska aprócska pörsenései. Sírást fakasztó szagot áraszt az átázott töltésről a folyóba guruló dohos pára, s a fák lecsüngő ágai a megsimogatott kérgű törzsekhez szorítják markukat.

Hallgató subás ember ballag az úton. Fejszéje a hóna alatt. Jótékony bácsika ő, a tél napszámosa, aki rőzséért lopakodik az alkonyati út könyökénél. Elfáradt már a szegénységben. Varjúkiáltás nem ijeszti, ábrándjait egy pohár borban rég elveszejtette. Csak a kémények füstje kíséri titkos kerülőjén. Valahol kukoricával tüzelhetnek. Nem nagy a divatja mostanság a szánalomnak. Alkudozni muszáj a sorssal, kockát vetni, adu ászt eldobni és veszíteni, gazsulálni a nyargalva eltűnő gondviselésnek, mintha arra tettünk volna, hogy porszemnyi emlékezet se maradjon utánunk, mintha a szirmaikat hullató préselt virágokban éppen elégséges helyet találnánk a hajdani vágyaink megörökítésére.

Kapaszkodik a füst foszlányaiba a gondolat, renyhe, de hideg a levegő. A víz fakult óezüstje nem tükröz, hanem tompán láttat.

Ilyenkor nem nehéz integetni, ha elmennek messzire, hosszú útra indulnak tőlünk a halványodó, megkopott ideálok.”     

    

 Pk

Pósa Károly: A tavasz 17 illanata

PUBLICISZTIKA

Mikor lesz már ebből tavasz?

Teszi föl a költői kérdést az egyik internetes hírportál munkatársa.
Sokan várjuk a választ.
Ráuntunk a télre.
Azt már régóta tudjuk, hogy február vége felé eddig is mindenkinek kezdett elege lenni a fűtésből, a latyakos időből, az éjszakai fagyokból meg a folytonos nagykabátozásból.

A sál, sapka, bunda gondolatától is megcsömörlöttünk.
Igaz, hogy a tél örömöket is hozott: a disznóvágást, Karácsonyt, szilveszteri bulit, szánkózást meg sok más egyebet.
De!

Az influenzajárvány, a meg- és fölfázás, a takonykór is: mind-mind tiszteletét teszi a házban. A gyerekek heti rendszerességgel hoznak haza az iskolából, óvodából cifrábbnál cifrább kórokat. Láz, köhögés, átvirrasztott éjszakák. A frizsiderben szaporodnak a szirupos üvegek, gyógyszerrel telik meg a mindenes fiók. A gyerekorvos rendelőjében otthonosan mozgok, a kórházi bútorok leltári számát is ismerem már, lassan én is közéjük tartozónak vélem magamat. Valahányszor alatta ücsörgünk, az egészségház várótermének a plafonján lógó kasírozott gólya kiterjesztett szárnnyal osztja ránk műanyag kegyét. Szevasz gólyamadár! Több eszed van nálunk. Jobb a fajtádnak most Afrikában.
Aztán elérkezik a nap, öthavi begyújtás, vacakolás, irdatlan számlák kifizetése után, amikor az esti híradó szenzációs nyűgjeiből már csak az adás végén föltűnő meteorológus mondandója lesz érdekes. Észre se veszem ízes nyelvjárását, palócosan nyújtott szavainak értelmét bogozom. Nézzük a kivetítőn az időjárás-előrejelzést: semmi biztatót nem mutat.

Annak idején igazi gyönyörűséggel hógolyóztuk meg a lányokat március nyolcadikán. De az a hó már régen elolvadt. Következmények nélkül szívódott föl és tűnt el, akár az ifjúságunk.

Egyszeri eset volt – megismételhetetlen. Majdhogynem példa nélküli. (Akár a fiatalságunk - nem álltam meg, hogy a magas labdát le ne üssem… Bocsássanak meg érte!)
Ám mostanság mintha jobban ránk járna a rúd! Kánikulából lépünk a mínuszos éjszakákba. Megszűnőben az átmeneti évszakok. Elsatnyult az ősz meg a tavasz. Szeptember végén hét ágra süt a nap, nyárias az idő, még vígan lehet úszni a Tiszában, hogy másnap aztán – gyakorlatilag - fürdőgatyában, mezítláb lépjünk bele a megfagyott tócsákba.
Októbertől indul a fűtési szezon. Dünnyögve készítjük a gyújtóst, halmozzuk a tűzrevalót, rakosgatjuk a fát, szenet, ki mivel tüzel. A legkényelmesebb helyzetben lévők a gázóra szíszogó fütyülését figyelik, mert pontosan tudják, hogy ez a kellemetlen melódia az, ami súlyos pénzeket fog kimuzsikálni a zsebükből. Aki meg árammal próbálkozik – állítólag még most is nekik éri meg legjobban -, annak a villanyóra mutató számsorai peregnek álmában is.
Így nem lehet jótékony, derűt halmozó a pihenés.
A tavalyi év se volt éppen sétagalopp, gondoljunk csak a februárban beköszöntött szibériai fagyokkal terhelt hetekre… Nyeltünk egy nagyot, meghúztuk a nadrágszíjat és kivártuk a jó időt. Idén azért reménykedtünk, hogy megússzuk. Volt havazás, a gyerekek kitombolhatták magukat. Volt fagy, jég, jeges eső és csüdig érő sár: ne vádoljon bennünket az Ég, hogy megkíméltettük volna magunkat. Jussunk volt a télre, zokszó nélkül elviseltük.
Viszont ami ezekben a napokban történik velünk, az már a legjámborabb polgártársunk epéjét is csiklandozza. Március 22-ét írunk!
Kinézek az ablakon – tiszta január. Lénát látom az ablakon, a trojka száll a friss havon. Hát kedves Dimitrij, eredj a fenébe a legendáiddal, meséld azokat másoknak! Ott fönn, északon az ilyesmi lehet, hogy megszokott, de mi itt, a Kárpát-medence huzattól mentes, széltől kímélt oltalmában ehhez nem vagyunk szokva. Itten kérem kontinentális éghajlatnak kéne lennie, meteorológiai tavasszal - már tegnap óta! -, hogy órát lehessen állítani hozzá. Mit kapcáskodik még a tél?
Nem elég neki, hogy már a tavalyi évben is körösztöt vethettünk a kajszibarackra?(Az idén meg pláne.)
Lenne egy áthidaló megoldásom.
Csináljuk azt, amit 1582-ben XIII.Gergely pápa!
Naptárreform. Az köll ide!
Gergely pápa nem állt buta ember hírében. Életrajzírói följegyzik, hogy igen szerteágazó tudású, nagy formátumú gondolkodó volt, akit vasakarat és sziklaszilárd merész tervek jellemeztek. Sok egyéb mellett az ő nevéhez fűződik az is, hogy tíz napot egyszerűen ellopott az időből. 1582. október 4-e után rögtön 15-ét kezdtek írni. Ma is eszerint számol, dátumoz a világ, leszámítva a különc pravoszlávokat, de ez legyen az ő dilijük a cirill betűs billentyűzettel együtt…
Nekünk kb. egy hónapnyi időt kéne arrébb tolni. Hogy január helyett írjunk decembert, a március meg még maradjon február. Akkor érthető lenne a szeptemberi nyár, és a majális se fulladna rendre csurom vízbe, szakadó esőbe, mert április elsején ezt senki nem venné zokon. Amúgy mostanában – pont a csapadékos idő miatt – az aratás is elhúzódik, ha a mostani július derekán lenne Péter-Pál tán csontszáraz maradna a kombájnok kereke.
A dinnyehordó cigány még szeptemberben is ordítva árulja lovas kocsiról a portékáját, veszi is a jónép, hiába hogy Lőrinc belehugyozott abba már augusztus 10-én. Ez a probléma is megoldódna. Meg még kismillió dolog, amit most helyhiány okán kihagynék.
Szép csöndben írjuk át a naptárakat!
Toljunk vissza egy hónapot a múltba.
Mindjárt érthetőbbé és szerethetőbbé válna a világ.

Aztán, ha ezzel megvagyunk, akkor elkezdhetünk gondolkodni azon, hogy hány évvel írjuk vissza magunkat az időben. 

Magyarkanizsa, 2013. március 22.

V. kerület - Decemberi telihold (grafikám)

 Decemberi telihold
V. Kerület - Magyarkanizsa
(grafikám)

PORHÓ

II. Hosszúsor, 36-os ház

Reggeli ébredés.

Az éjjeli szép álmomra gondolok, és dúdolni van kedvem. A szék karfáján ott a kikészített ruhám. Élére vasalt ing, tiszta zokni. A megnyitott csapból, ahogy az lenni szokott, rögtön a meleg víz kezd folyni. Borotválkoznék, de teljesen fölösleges. Ennyi borostával éppen csak, de tán még divatos vagyok. A kávé már gőzölög, illata betölti a házat. Kellemes enyhely a konyhában, a kemence tegnap este óta még ontja a meleget. Majd kora délután elég lesz begyújtani. Szól a rádió. Politúrozott műremek, megvan vagy hetven éves. Úgy kaptam kedves ismerőseimtől, születésnapomra. Cseh Tamás énekel belőle. Mit ad az ég: a kedvenc számom. Aztán híreket olvasnak. Valamelyik magyarországi faluban egy hatgyermekes református lelkész ember megnyerte az ötöslottót. A pénz feléből most kezd jótékonykodni.

Kinézek az ablakon: a jégvirágokon túl - haloványan igaz -, de világít a téli nap. Egy hete ilyen derült az idő. A köd már hajnalban feloszlik. Roppan kicsit a vállam, a könyököm, míg nyújtózok. Nem baj! Néhány fekvőtámasz következik. Egy éve tartom a fogadalmamat, és rendszeresen tornázok napi öt percet. Elégedetten állapítom meg: hál’Istennek semmim se fáj!

Éjszaka az udvarunkat tisztára söpörte a szél. A hófúvás a napos oldalon talált magának helyet. Két szomszédom a havat hányja, széles mosollyal köszöntenek. Mutatják, hogy nagy szorgalmukban előlem már ellapátolták a havat. A szemben lakó ügybuzgalmában a járdánkra is szórt hamut. Megköszönöm nekik. Behívom egy-egy nyelet birsalma-pálinkára mindkettőjüket. A tavalyi termésből való, az idén isszuk a maradékot. Bőven jut belőle Karácsonyra is.

A gyerekeim jó kedvvel indulnak az iskolába. Könnyű a táskájuk, ma igazán kellemes az órarendjük. Két természet és társadalom óra, amit régi szokás szerint az erdészház mellett tartanak meg, kettő rajz, majd zenei nevelés, torna és egy laza beszélgetős osztályfőnöki óra. Nem csoda, ha nevetgélve húzzák a vadonatúj téli cipőiket.

Nagyon csinosak, fessek, hisz tegnap óta mindhármójuknak sikerült - viszonylag olcsón, egy nagy árleszállítás okán – téli kabátot, meleg holmit vásárolnunk.

Persze, nem a fizetésből költekeztünk, hanem abból a pénzből, amit a minap kaptam három grafikámért. Nagy keletje van mostanság a művészetnek.

Mielőtt fölvenném a kabátomat, szokás szerint áttapogatom a zsebeket, és legnagyobb meglepetésemre találok bennük egy elkallódott ezrest. Szó nélkül nyújtanám át a lánynak, de közli, hogy erre a hétre éppen elég az uzsonnapénze, inkább a húgának adjam.

A hátsó udvarban vigyorogva fogad a kutya. Hajítom neki a régi, szakadt, Adidas tornacipőmet, lohol utána, apportíroz. Hiába: az én idomításom, na! A lovak előtt nem fagyott be a víz. Vetek eléjük herét, hadd fogyjon! Dugig tele a padlás. Kell a hely az idei kukoricának. Az égen vadlibák húznak, gágogásuk fölveri az utca csöndjét. Mennek északnak, enyhül az idő, alig lesz telünk az idén. Megcsörren a telefonom. Ugyan ki üzenget nekem ilyen korán, hétfő reggel? Megnyugodva látom: a bankom szólt, hogy a számlám egyenlege pozitív, növekedést mutat, ezért megemelték a megengedett mínuszom összegét. Rendesek ezek a pénzügyesek, a múltkor kávét is főztek, míg a soromat vártam. Összetegeződtünk a pultos hölggyel. 

Ma nem biciklivel megyek munkába, mert egy ismerős jön értem, aki autóval visz. Így sokkal kényelmesebb, neki is és nekem is, lévén, hogy az utak mindenütt járhatóak. Napok óta tisztítják a mellékutcákat, a kanizsai földművesek nafta ellenében, közmunkából, traktorokkal túrják a havat. Néhány önkéntes is segíti őket.

A Fruzsa iskola előtt két biciklis rendőr vigyáz a zebrán áthaladó kisgyerekekre. Mellettük gőzöl a forró tea, amit a trafikos asszony főzött nekik. Köszöngetnek, integetnek a rájuk dudáló autósoknak.

Még a szemafor is zöldre vált.

A város központjába érve látom, hogy a villanydrótokon galambok ültek a verebek mellé.

A Nagytemplom digitális kijelzője pont hét órát mutat.

Felhőtlen, tiszta az ég. Szépen indul a napom.

December 36-a van. 2050-et írunk.

Pósa Károly

   

Csorda-út

Grafit, tus 30 x 21 cm