 |
| Járás, rajzom |
A Tüskevár és a folytatása, a Téli berek minden idők egyik legsikeresebb
magyar ifjúsági regénye. Letehetetlenek. Sokadszorra elolvasván is találok
bennük valami szépet, újat, addig föl nem fedezett apróságot. Hála Fekete
Istvánnak, ennek a zseniális írónak, akit a magyar irodalmi kánon a kommunista
kísérlet négy évtizedében sajnos beskatulyázott.
Az akkori gyalázatos cenzorok az olvasóknak merő fondorlatból kizárólag a fiatalságnak szóló műveit, az állatregényeit ajánlgatták. Így csak kevesen tudták, vagy tudják manapság, hogy Fekete István a maga veretes stílusában bizony írt „fölnőtteknek” szánt műveket is. Pont ezekért verte csaknem halálra az ÁVÓ, és hosszú ideig ki sem adták a könyveit, nem publikálhatott. Ugyanaz volt a vád ellene, amit jelen korunkban is szokás rásütni arra, aki netán a kórustól eltérő szólamban mer énekelni. Magyarkodik – süvöltenek rá, és menten nekiront a falka. (A hiénák vájt füle rögtön kihallja, ha nem az ő kacagásukat utánozza valaki, vagy azt, amikor igyekezvén együtt vihogni velük nem őszinte a vinnyogás.)
Fekete István sem állt be a sorba: meg is kapta a nacionalista bélyegzőt.
Volt idő, amikor uszályrakodásból tartotta el a családját. A hitét mégsem adta föl soha. Még a lélekölő, gyilkos rendszerben is megmaradt hívő kereszténynek, noha tudta milyen tortúrákkal jár. Tiszta volt a szíve. Erős, átható a szelleme. Ezért tudott maradandót alkotni, ezért annyira hitelesek a szavai. A regényeiben a legszerényebben ecsetelt tájleíró részektől is a boldogság bizsergése fut végig a hátunkon. Sok évtizeddel azután, hogy papírra vetette a sorokat – gyönyörködünk bennük.
Mostanság, a fagyosra repedt január végén jó szívvel tanácsolom: ki-ki emelje le a könyvespolcáról a Tüskevárat! (Úgyis minden rendes házban van belőle, akár a Bibliából.) Meglátják – Tutajos és Bütyök kalandjait olvasva mindjárt másmilyen lesz a hangulatuk. Kis időre feledteti velünk a téli nyomorúságunkat a kövér szúnyogfelhők képe, a szálló kócsagmadarak, a jóféle posványos meleg mocsárszag megcsitítja, kibéleli majd a hűlt lelkünket. Aztán nyáron fordítunk egyet a dolgokon! A kánikulában elővesszük a Téli berek regényt, és máris kötésig fogunk állni a hóban, leheljük a markunkat, jégvirágokat képzelünk majd az ablakunkra. Így tolunk ki a világgal. Mentsváraink, menedékeink lesznek az olvasmányaink.
117 évvel ezelőtt, 1900. január 25-én született Fekete István, a második legolvasottabb magyar író. Nem csak a pályája, a művei, hanem a következetessége is tanító példa, miként kell élnie, teremtve írnia egy magára valamit adó alkotónak.
Ha még ma is közöttünk lehetne, megkérdezném tőle, hogy látja a dolgokat?
Mit néz, és amit megfigyel, abból mit tart fontosnak lejegyezni?
Szeretnék belelátni a lelkébe: vajon mire gondolhat, ha a jég kalodájába zárt Tiszánk mellett elsétál? A reménytelenül messzi tavaszra? A rianásra, ami most még egy elég távolinak tűnő alkonyati napon reccsenve fogja ébreszteni a mindenséget? Vagy a fagyott páncél alatti nehéz örvények feketeségében lelassúdott vízi világra, az iszapba dermedt halak hibernált álmának titkaira?
Nem tudható. Csak az a biztos, hogy a Télhó utolsó napjaiban a természettel együtt mintha az ideák, a gondolati sík madarai is meglassúdtak volna. Nagy, elderesedett szárnyú, rideg tekintetű, lomha jószágokként odafönt kerengnek. Nappal a kékesszürke hideg fényre dobva magukat. Sötétedés után meg kissé lejjebb ereszkedve a vállunkra telepednek. Megjelennek ébren: ilyenkor a szokottól is nehezebben emelkedik a fejsze, tompán koppan a tűzifa a csontra szikkadt földön, ijedt táncikálásba fog a kályha lángja és a konyhaasztali kosárkába rakott alma hirtelen fonnyadó illatot kezd árasztani.
Aztán napszállatot követően megjelennek álmainkban. A paplantakaró alatt görcs kúszik a vádlinkba, táguló orrlyukkal szedjük a levegőt, a végén, fölébredvén könyöktől lefelé nem érezzük a kezünket, mert kiment belőle a vér, s csak az ujjbegyekben éledező lassú bizsergés tudatja velünk, hogy megint egészek vagyunk.
De a téli álmunkra bizony nem emlékszünk. Az csak megtörténik velünk. Nyoma nem marad, mintha a felejtés hófúvása födné el az álom dűlőútján hagyott lábnyomainkat. Mindössze a hóból kinyújtózó jegenyesor marad az útmutatónk, no meg a ministránsokként sorjázó pálcavékony villanypóznák. Egerészölyvek gubbasztanak azokon. Alattuk a fehér róna, fölöttük a nagy dermedett semmi. Éhenkórász vadnyúl koldul, tekinget a száraz kukoricatövön. A padláson egér neszez, és a kék körmű kezekkel széthintett csillagok szenvtelen csillogásánál a meggyfa ágak árnya az udvar kitéglázott részére jegesedik.
Alszik a kutya is, önmaga alá húzott lábbal. Előtte a tálja, benne megfagyott disznóvér. Sejteni sem lehet, mikor enged ki.
Nincsenek válaszok. Ilyen kevéssel kell beérnie a január végén álmot látó embernek.
Az akkori gyalázatos cenzorok az olvasóknak merő fondorlatból kizárólag a fiatalságnak szóló műveit, az állatregényeit ajánlgatták. Így csak kevesen tudták, vagy tudják manapság, hogy Fekete István a maga veretes stílusában bizony írt „fölnőtteknek” szánt műveket is. Pont ezekért verte csaknem halálra az ÁVÓ, és hosszú ideig ki sem adták a könyveit, nem publikálhatott. Ugyanaz volt a vád ellene, amit jelen korunkban is szokás rásütni arra, aki netán a kórustól eltérő szólamban mer énekelni. Magyarkodik – süvöltenek rá, és menten nekiront a falka. (A hiénák vájt füle rögtön kihallja, ha nem az ő kacagásukat utánozza valaki, vagy azt, amikor igyekezvén együtt vihogni velük nem őszinte a vinnyogás.)
Fekete István sem állt be a sorba: meg is kapta a nacionalista bélyegzőt.
Volt idő, amikor uszályrakodásból tartotta el a családját. A hitét mégsem adta föl soha. Még a lélekölő, gyilkos rendszerben is megmaradt hívő kereszténynek, noha tudta milyen tortúrákkal jár. Tiszta volt a szíve. Erős, átható a szelleme. Ezért tudott maradandót alkotni, ezért annyira hitelesek a szavai. A regényeiben a legszerényebben ecsetelt tájleíró részektől is a boldogság bizsergése fut végig a hátunkon. Sok évtizeddel azután, hogy papírra vetette a sorokat – gyönyörködünk bennük.
Mostanság, a fagyosra repedt január végén jó szívvel tanácsolom: ki-ki emelje le a könyvespolcáról a Tüskevárat! (Úgyis minden rendes házban van belőle, akár a Bibliából.) Meglátják – Tutajos és Bütyök kalandjait olvasva mindjárt másmilyen lesz a hangulatuk. Kis időre feledteti velünk a téli nyomorúságunkat a kövér szúnyogfelhők képe, a szálló kócsagmadarak, a jóféle posványos meleg mocsárszag megcsitítja, kibéleli majd a hűlt lelkünket. Aztán nyáron fordítunk egyet a dolgokon! A kánikulában elővesszük a Téli berek regényt, és máris kötésig fogunk állni a hóban, leheljük a markunkat, jégvirágokat képzelünk majd az ablakunkra. Így tolunk ki a világgal. Mentsváraink, menedékeink lesznek az olvasmányaink.
117 évvel ezelőtt, 1900. január 25-én született Fekete István, a második legolvasottabb magyar író. Nem csak a pályája, a művei, hanem a következetessége is tanító példa, miként kell élnie, teremtve írnia egy magára valamit adó alkotónak.
Ha még ma is közöttünk lehetne, megkérdezném tőle, hogy látja a dolgokat?
Mit néz, és amit megfigyel, abból mit tart fontosnak lejegyezni?
Szeretnék belelátni a lelkébe: vajon mire gondolhat, ha a jég kalodájába zárt Tiszánk mellett elsétál? A reménytelenül messzi tavaszra? A rianásra, ami most még egy elég távolinak tűnő alkonyati napon reccsenve fogja ébreszteni a mindenséget? Vagy a fagyott páncél alatti nehéz örvények feketeségében lelassúdott vízi világra, az iszapba dermedt halak hibernált álmának titkaira?
Nem tudható. Csak az a biztos, hogy a Télhó utolsó napjaiban a természettel együtt mintha az ideák, a gondolati sík madarai is meglassúdtak volna. Nagy, elderesedett szárnyú, rideg tekintetű, lomha jószágokként odafönt kerengnek. Nappal a kékesszürke hideg fényre dobva magukat. Sötétedés után meg kissé lejjebb ereszkedve a vállunkra telepednek. Megjelennek ébren: ilyenkor a szokottól is nehezebben emelkedik a fejsze, tompán koppan a tűzifa a csontra szikkadt földön, ijedt táncikálásba fog a kályha lángja és a konyhaasztali kosárkába rakott alma hirtelen fonnyadó illatot kezd árasztani.
Aztán napszállatot követően megjelennek álmainkban. A paplantakaró alatt görcs kúszik a vádlinkba, táguló orrlyukkal szedjük a levegőt, a végén, fölébredvén könyöktől lefelé nem érezzük a kezünket, mert kiment belőle a vér, s csak az ujjbegyekben éledező lassú bizsergés tudatja velünk, hogy megint egészek vagyunk.
De a téli álmunkra bizony nem emlékszünk. Az csak megtörténik velünk. Nyoma nem marad, mintha a felejtés hófúvása födné el az álom dűlőútján hagyott lábnyomainkat. Mindössze a hóból kinyújtózó jegenyesor marad az útmutatónk, no meg a ministránsokként sorjázó pálcavékony villanypóznák. Egerészölyvek gubbasztanak azokon. Alattuk a fehér róna, fölöttük a nagy dermedett semmi. Éhenkórász vadnyúl koldul, tekinget a száraz kukoricatövön. A padláson egér neszez, és a kék körmű kezekkel széthintett csillagok szenvtelen csillogásánál a meggyfa ágak árnya az udvar kitéglázott részére jegesedik.
Alszik a kutya is, önmaga alá húzott lábbal. Előtte a tálja, benne megfagyott disznóvér. Sejteni sem lehet, mikor enged ki.
Nincsenek válaszok. Ilyen kevéssel kell beérnie a január végén álmot látó embernek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése