SZNOBRIADÓ

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, 2017. február 2-án, pénteken*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

Réges-régen, a nagyon távoli múltban, amikor a férfiak szex előtt még kiglancolták a cipőjüket, a garázdának adott pofon nem számított rasszizmusnak, vizet csak a jószágok ittak, mert mindenki más borral élt, és magyar dacból még a katolikus papok is Kossuth-szakállat növesztettek – senki emberfiának nem kellett megmagyarázni, mitől tél a tél, és hogyan kell rá fölkészülni.

Akkoriban már november végére is menetrendszerűen érkező hó porolt a lovak lába alatt. Azon siklott a szánkó, attól kezdődően vették igénybe a batár helyett. A divat is alkalmazkodott a valósághoz. A nőknek prémes kucsmájuk, irhabundájuk meg finom szőrű muffjuk volt, és minden leírt szó azt jelentette, amit egyébként jelentenie kell, nem illett gonoszul vihorászni a mégoly kézenfekvő allúziókon sem. Közakaraton a pórnéppel, cérnazokni helyett az úriemberek is kapcába csavarták a csizmás lábukat. Alaposan megnézték, és bizonyára tűnődőn elsajnálták volna azt a nyegle ficsúrt, aki – mint napjainkban szokás – a januári mínuszokban is csak vékony tornacipőben mászkál a flaszteron. Szegény gumitalpú hülye – súgtak volna össze a háta mögött – nem telik neki rendes lábbelire… Ahogy a kisasszonyok sem hajadonfőtt, leheletnyi, áttetsző macskanadrágban, szügyig lecipzározott, vesékig sem érő dzsekikben libegtek a fagyos szél karistolta utcákon, mert kinőve a gyorsan hátrahagyott tinédzser kort egyikük sem akarta volna meddő nőként, időnként véreseket pislantva leélni a hátralévő éveit. Nem. A lányok vigyáztak a női mivoltukra. Miután asszonyokká gömbölyödtek, rendesen férjhez mentek, majd szültek. Ritkán egyet, annál sűrűbben több gyermeket. Utána puha szavú anyákká lettek, majd beleőszültek az életbe. Ám ezernyi ráncuk, minden hófehér hajszáluk egy-egy gyönyörűséges tanúságtétel volt arra, miként kell életet adva, majd mindezt megkoronázva önzetlenül a létezést továbbadni. Értelemmel, és ami ettől fontosabb: érzelmekkel áthatva.

Volt tehát ennek a megrostált torkú időszaknak bája, de fegyelme is. Ingyen bugyogott a világba az ég által emberre testált szabad akarat. Ugyanezen fölsőbb szándék szabta meg az áthághatatlan korlátokat is. Szabályok mentén, összhangban a természettel éltek eleink. Szigorú rendet tartva.

Ma meg? Némelyik városi ember elernyedt szívvel, könnybe lábadó szemmel áll meg egy cserépkályha előtt, ha valódi, lobogó tűz pilácsát látja benne. Milyen meleg, milyen emberi! – sóhajtozik vágyódón hozzábújva akinek – lehetséges –, megadatott ugyan a távhőszolgáltatás, a padló- vagy a falfűtés kényelme, de ugyanakkor annak  az összes kiszolgáltatottságával, az otthontalanságával, a lebutított személytelenségével is muszáj együtt élnie. Biztos akad majd, aki az emlegetett városlakótól, a tömbházakba préseltektől elirigyeli a megspórolt munkát – amit a hagyományos fűtéssel óhatatlan végez az ember –, vagy valaki netán tamáskodva olvassa a soraimat. Az ilyeneknek azt tanácsolom, hogy emlékezzenek vissza: melyik borjúpörköltet ették szívesebben? Amit gázon, lábasban rottyantottak ehetőre, vagy amit bográcsban, faágakból rakott lassú tűzön, majd parázson főztek puhára? Nincs több kérdésem. Még ha sántít is, a hasonlat hasonlat marad.

Napjainkban hovatovább szégyen melegen öltözni. Megmosolyogják a kucsmás járókelőt, az egyujjas irhakesztyűt viselőt. Öregít, huhogja a sok tudálékos. Parasztos, heherésznek. Lehet, tényleg nem a legújabb módi szerinti. Tél derekán, a hétköznapi teendőink közben mégsem a mediterrán divat kéne hogy szempont legyen, hanem a célszerűség. A külvilág iránti tetszelgés megfelelési kényszerének a luxusa maradjon meg a hányavetibb, felelőtlenebb nyári hónapokra. Most a január parancsol. Itt toporog és hamarosan a február fogja diktálni a tempót, megmondja – milyen időközönként kell kimenni a fészerbe, a kazánházba, a kemence szájához. A gázkazánok hőfokszabályzója a legderekabb pszichológustól is pontosabban mutatja majd, kinek milyen a kedélye. Ha február végén is éles, cifra nótát fütyül a gázóra, attól nemhogy vidámabb, hanem egyenesen szomorúbb lesz a ház gazdája. Elvégre az ő kontójára húzzák a muzsikát.

Az idei tél fölmondatja velünk a régen elfeledett leckét. Hosszú ideje nem volt ilyen zegernye a január. Készpénznek vette a jónép: tényleg itt a sokat emlegetett globális fölmelegedés. Ha három éve nyolc köbméter bükkfával kihúzta egy háztartás, utána hét vagy hat és felet is elégnek ítéltek egy szezonra. 2017 telét meg spórolósan öttel várták. Hátha, ugye… Ilyenek vagyunk, emberek. Néha okosak, de az esetek többségében a XXI. században is kifog rajtunk a természet. Hiába simogatta a sokaság az okostelefonokat. A facebooktól sem lett odabent melegebb. Ezúttal visszacsókolt a tél, csak úgy kéklik tőle a homlokunk. Egyesek a tűzifát, a szenet aranyárban is megfizetnék, de a fatelepek kiürültek. Hol lehet tűzrevalót találni? – írják, sikoltják most kétségbeesetten a közösségi üzenő falakra. Hogyhogy hol? Hát az erdőben.

Még tavaly is, télidőben párszor, ha egy-egy a rozoga kerékpárján erdei rőzsét tologató megszorult lélek a szemünk ügyébe akadt, menten ágaskodni kezdett bennünk a felsőbbrendűségünk önérzete. Bezzeg míg nyár volt, nem járt fát szedni, nem gyűjtött, nem köbözte rakásra a télirevalót! Most didereg! Most kínlódik, hogy a nedves putrijába életet csiholjon – süvöltött belőlünk a jóindulat. A mesebeli szorgos hangya nyugalmával könnyen osztottuk az észt.

Láss csudát! Nem múlt el egy év, hetek óta egyvégtiben iringál a hátunkon az acelos idő, s ahogy a csonttá dermedt talajára visszaránt bennünket a realitás, immáron mi is oda jutottunk, hogy megfogyott melódiájú, szomorkásra hangolt tücskök gyanánt csak egyet tehetünk.

Lessük az engesztelő jobb időt.