Szentendre - 1. - grafika

Szentendre - Sentandreja 1.  grafika
rapidográf, tus, kréta, grafit

Minden alig kenyerünket...

Életem talán legnagyobb pofonját még a katonaságnál kaptam.

A cimborám, egy Ruljević nevű szerb fiú adta. De akkorát, hogy a sapkám méterekkel odébb repült. Most is belesajdulok, ahogy írom. Azóta sem mint ütés fáj, hanem fölismerésként, hogy mennyire igaza volt. Bizony, jogosan járt nekem az a kiadós nyakleves…

Akkor már a harmadik napja bóklásztunk a macedón hegyek között. Ötödmagammal. Sosem fogom megtudni mennyit gyalogoltunk. Kefesűrű szúrós bozótban kínlódtunk, teljes fölszereléssel. Meleg volt, nyár, vizünk egy csöpp sem. Ahogy ilyenkor lenni szokott: el is tévedtünk. A gonosz bokrok ágai folyton visszarángattak bennünket a sok cipelt kacat miatt. Mintha abban a bizonyos erdőben az egyszeri ember akarna létrával körösztbe menni. 

Elkeseredésében parancsba adta a tizedesünk, hogy minden fölösleges tehertől szabaduljunk meg.

Röpültek a hálózsák-alátétek, esőkabátok, tartalék sátorlapok. Kivettem a hátizsákomban három napon át hurcolászott, már régen kőkeményre, ehetetlenre száradt kenyeret és a többi holmi után lódítottam. Ruljević akkor mellém lépett, a következő pillanatban meg mintha az ég szakadt volna rám. A nyakleves amilyen váratlan, annyira kemény, csattanós volt. A döbbent csendben a szerb fiú a kenyeret fölvette, megcsókolta, háromszor körösztöt vetett pravoszláv módra, aztán puha mozdulattal, gyöngéden, csaknem bocsánatkérően visszatette a földre. Szó nem hangzott el, mentünk tovább a vakvilágba. Engem meg mardosott a szégyen, hogy ilyen illetlenül, megfeledkezve a tiszteletről, mindennapi kenyerünkkel megtettem a gyalázatot.

Hónapokkal később könnyekkel a szemünkbe váltunk szét Ruljevićtyel. Sosem láttam többet. A címe elkallódott, azt sem tudom él-e? Pedig azt a pofont ma is megköszönném neki…
Egyszer és mindenkorra megtanított arra, hogy a kenyér szentsége sérthetetlen. Megjegyeztem egy életre, hogy az ennivaló iránti alázat íratlan erkölcsi mérce, ami egyidős az emberrel. Olyan szigorú ez a parancs, mint az emberölés tilalma, vagy az, hogy senki az apjára kezet ne emeljen.

Vagyishogy - ez jó sokáig így volt. De ma mintha egészen más világ lenne.

Mára beigazolódni látszik az a gyötrő balsejtelmem, hogy már semmi se számít.

Az eldobott kenyér, a kukába kihajított uzsonna, a fákon megrohadó gyümölcs és a nagyüzemekben, milliónyi ketrecben tengődő tyúk tragédiája sem. Az újrahasznosított állati ürülékből készített tápszertől szaglik a pulyka meg a disznóhús. Az iszonyat üli nászát.

Csak a Teremtő tudja, mifélét meg nem etetnek velünk! Elérkeztünk oda, hogy semmi sem az, aminek látszik. Sonkaszerű a gyanús hús, májasként eladott, máj nélküli agyonfűszerezett tőkevakarék a kínálat. Szőlőt soha nem látott bort mérnek. De az sem jár jobban, aki a rostos üdítőkre esküszik. Vegyüzemi pancs az egész.

Igaz ez az ennivalónkra is. Arra a töméntelen szennyel telenyomott eleségre, amit nap nap után elfogyasztunk. Vagy divatosabb, de idétlenebb szóhasználattal: beviszünk a szervezetünkbe. Értik ezt? Jó étvágyú emberekből mára „fogyasztókká” züllöttünk. S mint rendszeres fogyasztók – fogyunk is ettől, de rendesen… Elhízás, koleszterin-problémák, cukorszint, ilyen-olyan emésztőszervi megbetegedések – kell-e sorolnom, mi minden bajunk származik a szép új világ táplálkozási szokásaiból?

A rettegett, ma még többnyire halálosnak számító daganatos kórról nem beszélve. Aminek gyógyítására még ugyan nem jött rá az orvostudomány, de az okait-okozóit már sokan tudják. Nagy jajgatás lenne, ha sorban leírnánk azokat a cégeket, termékeket, amelyek az utóbbi évtizedek legnagyobb, napi szinten elkövetett, világméretű tömeg-gyilkosságáért kéne, hogy feleljenek!

Mindez mellett bennünket is terhel felelősség. A tudatos önpusztításunk ténye.

Már nem eszünk, hanem kalóriákat számolgatunk. A szalonnát „békönnek” mondja a sok művelt, és akad szülő, aki még soha nem adott zsíros kenyeret a gyerekének, mert az olyan snassz dolog, parasztos. Ellenben „nutellásat” igen, mert az már rangot jelent kéremszépen, méregdrágán adják a fölső polcról. Sok egyéb konzervüledékkel, vegyszerezett vacakkal, meg a mesterséges színezékkel festett löttyökkel együtt.

Messziről ránk oktrojált Európai Uniós szabványok garantálják a minőséget? Röhej.

Majd ha Brüsszelben paradicsom ízű lesz a paradicsom. Addig viszont illik hallgatni!

Ép ésszel nehéz fölfogni, hogy például egy szabadkai osztálykirándulásnak miért a Mcdonald’sban van a fénypontja?! A gyerekeinket végképp nem fűrészpor-ízű, kilúgozott menüvel kéne szeretni, netán nevelni.

Mert nagyon igaz a mondás, hogy amit eszel, azzá leszel.

Most volt az új kenyerünknek az ünnepe. A tűzijáték pukkanása, a csinnadratta közepette jutott-e valakinek eszébe, egy pillanatig csöndöt teremteni a lelkében és megköszönni azt, hogy a betevő falatért, mindennapi kenyerünkért hálát adjon?

A válasz Önökben van.

Szegény Ruljević! Az idők végezetéig pofozkodhatna.

Pósa Károly

Pósa Károly: Arató dal

Nyárelőkor

Különös

Ez a nap.

A június

Egy pölyhös állú,

Épp lesántult,

Buta kamasz.

Még nem nyár.
De már nem is tavasz.

A Rétnek csíkolt ránca van.

Bácska mezítláb.

Pőre múzsák táncolnak.

Pörög hozzánk,

Szikra-búzánk.

Bűntelenek a csókok.

Itt hét ágon

A négy őselem

Is jó sok.

Hol a magát-magot elvető

Síkon elterülő

Édes-szomorú gyötrelem

Bugyog elő vértelen.

Nem kárhozat-tevőn.

Hanem, mint intelem.

Barázdás múlt-erő.

Pusztai szélfútta értelem.

Délibábos lételem.

Tarló óarany-rőt lánca.

Zsizsegő, zsizsegő…

Lapuló csönd-álca.

Szent Iván napja.

Megpörkölt ládafia.

A kalászt más bánja.

A paraszt túr, vet és veszt,

Mennyi fönt a sok kánya!

Az Ég meg bírja rémítgetéssel.

Ezüstös éjjeleken

Portól matt fényjelekkel

Csordul a Tejút ármánya.

Fekszünk a tarlón

Napnak a Hold lesz hátránya.

Hörgő viharfelhők

Rettentnek.

Bűnök, tettek.

-Mondd testvér:

Ezek itt mit vétettek?

Ordítunk mi,

Barabások:

Mire vártok? Mire vártok?

Kévéink szanaszét

Vettetnek.

A ház-haza csukódik ránk.

Sötétzöld a zsaluja.

Bicsaklik kémény fövege,

Elénk vetül a szándék,

És jövőnknek

Fekete gyanúja

Lesz-e aki lerúgja,

Van-e aki fölvegye?

A Kistemetőben pipacsok

Napkeltére várva.

Nyíló rubin csöppek,

Szent kísérlet által.

Ahol a fohász és a gyász terem.

Mondhatni:

Lángoló, égő küzdelem.

Páráll a vérpiócás pocsolya.

A szik repedéseiben

Elvesz tételesen

A vén apáink mosolya.

Te Szent. Te Iván!

Kéne a hited.

A tűzugró virtus.

Itt a forró is rideg.

Ez róna,

És nem labirintus.

Ez nem a módi

Ez nem népszerű.

A táj itt csak szimplán

Egyszikű.

Egyszerű.

Péter-Pált támaszt

a Szentháromság.

Nap süt. Nyárelő.

Aratnak: Tanúbizonyság.

Pósa Károly: 43. születésnapomra

Nem papnak születtem.

Szentek, Krisztusom,

Kyrie eleison!

Kyrie eleison!

De régen,

Egy másik életemben
Nem gyanítom:

Bizton tudom –

Az lehettem.

Fölszentelten.

Hitem kétellyel szőtt láza

Kenetes szavak máza.

Ezért nem csak látszat -

Magyarázat,

Miért nincs bennem alázat.

Nem tisztnek születtem.

Jobbra át! Balra át!

Szalutálj!
Szalutálj!

De egyszer,

Egy bűnös csatatéren

Megtalált,

S eltalált,

Akit szerettem.

Felcser nem varrta sebem.

Nem volt gyógyír,

Nem volt szánalom.

A szerelmen túl,

A szívembe szúrt

Tőröket számolom.

Nem tanárnak születtem

Katedra-rabszolga…

Mit mondjak?

Mit szóljak?

De volt úgy,

Hogy krétás kenyeret ettem.

Erénnyel

És engedéllyel
Sem voltam halk,

Se erélyes.

Azt hittem tudomány

Ami rám talált,

Pedig csak a szememmel

Koldultam kegyelmet.

Nem festőnek születtem.

Ahogy a rőt,

A cinóber láng,

Balomban akarat ráng.

A Tisza, a Járás folyton előttem.

Vonalak kurvuló bolondja.

Mélyen érintő tortúra.

Forma, ösztön, mázolás.

Adagnyi siker íz,

Meg kétannyi csalódás.

Rejtve, titokban azért fáj,

Hogy ami belülről váj

Pusztán néhány

Föltett kérdésből áll.

Nem zsiványnak születtem.

Álorcás, hamis.
Szelíd és vad is.

Embert azért még nem öltem.

Törvénytől el-elosontan

Betört koponyacsonttal.

Pedig le kéne vetni lelkiismeretem.

Élni, boldogan Istentelen.

Fütyülve szembe a széllel,

Korhelynek lenni víg kedéllyel.

Próbáltam ezt is:
Nem jött be.

Tán hogy szabad legyek

- Meg se érdemlem.

Nem költőnek születtem.

Piéta kelléke…
Poéta lennél-e?

Ám egyszer, még megérem

Nem tervezetten,

Ez lesz a vesztem.

Kérded minek lettem?

Kerekded egész ember.

Gondtalanságból

Elkövetett élet.

Néha bátor.

Néha ijedt.

Hiába a dallam, a rímek.

Sokaknak keveset érek.

Életművem hát nincs.

Ember vagyok.

Negyvenhárom.

Amit csinálok:

Életvitel-szerű.

Nem édes,
Nem sós,

És nem keserű.

S mi eddig volt

Mint egy nagy folt

Elfér a hátamon,

A bőrömön.

Horgos újratöltve 2.0

Utazók

  

1.

Húsz éves sem voltam, amikor még mertem reménykedni. Költőien merész, bohó ifjú korban megengedhető a feltétel nélküli bizalom. A kritikátlan idealizmus. Bocsánatos bűn.

A fiatalság zsenge észjárásának velejárója. Akkoriban, közkatonaként még azt hittem, hogy ami délszláv műzenét meghallgattat velem a mostoha sors, az csupán múló emlék lesz. Hogy föl fog csöpörödni egy új, okosabb, jobb képességekkel megáldott generáció, akiknek ez az ordító giccsparádé a rossz ízű múltat fogja jelképezni. Hogy a következő húsz év végén már más lesz a világ. Nevetik majd, lesajnálóan, és úgy lesznek vele, mintha a mában rizsporos parókában és harisnyában mászkáló embert látnánk.
Nem így történt.

A karsztos hegyek tangója tovább él. Mit él… Virul! Vele együtt bömböl ritmusgépre a magyar népi zene nejlonzacskósított verziója, a lakodalmas rock. Stadionokat töltenek meg a bukszaszájú, földúcolt csecsű delnők, ordít a műanyag cucc (a kézzel – hírlik: jó pénzért - nagyon is fogható „előadó”, meg az éteren körösztül hallatszódó muzsikája) a tévé- és rádióállomásokon, miközben üresen konganak a mozik, és ingyenjeggyel is nehéz közönséget verbuválni egy színházi előadásra. És nagyon fura érzés Lepa Brenára meg a 3+2 együttesre egyfajta nosztalgiával gondolnom. Hogy ezekhez képest, még ők is egyfajta megugrandó küszöböt képviseltek.

2.

Aztán úgy esett, hogy harmincvalahány évesen megint megtalált a reménykedés.

Pedig addigra ért ez-az. Tapasztalatot szereztem. Hajjaj.
Mentségemre szolgáljon, hogy talán pont e keserveknek köszönve áhítottam, bizakodtam.
Hinni szerettem volna abban, hogy a határok hamarosan nekünk is átjárhatóak lesznek.

Kell-e mondanom, hogy ez sem a vágyaim szerint alakult?

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem minden határőr-bódé látványától összeugrik a gyomrom. A hullámbádogból tákoltétól csak úgy, mint a puccos üvegkalitkáétól. Hisz a sorompó az emitt is sorompó. Megmagyarázhatatlan ellenszenv és félelem kúszik belém. Zsibbasztó a kétség: vajon mit találnak nálam? Jó, vagy rossz váltást fogok-e ki? Aznap milyen lábbal kelt föl az engem vegzáló szerv? Üt-e pecsétet, akkorát, mint az öklöm, a passzusom féltve vigyázott üres oldalának kellős közepére, netán csak lazán ellegyint magától? Jézusom, mekkora lesz a sor? Elég időt szántunk-e a határátkelésre? Pest Kanizsától jó kétórányira van, de határátlépéssel együtt kilencven évnyire.

Nincs módom megszabadulni ettől a nyomasztó érzéstől. Vannak ismerőseim, itthoniak meg magyarországiak, akiknek egy jó ideje az országhatárok átlépése az uniós normák szerint történik. Semmi várakozás, matatás, ki- és bepakoltatás, idegőrlő várakozás. Néha egy-egy rutinvizsgálat, majd udvarias szalutálás. Kézcsókommal, istenvelükkel.

Bezzeg a másik sávban!
Mintha szégyenpadból állna föl az ember. Aztán a vallatás tortúrája:

„Persze, hogy én vagyok a képen. Csak az a szegény jó borbélyom… Nagyobb összegű valuta? Maga szerint határbusszal utaznak a milliomosok? Nem kérem, nem viszek semmit. Nem dohányzom, sajnos nincs cigarettám. Alkohol? Ebben a melegben? Na jó, vállalom... Egy hideg sör jólesne, mit tagadjam. Hová megyek? Mi köze hozzá? Leellenőrzi? Jó. Makóra, hagymabálba. Tudom, hogy augusztusban nincs báli szezon. De mit várt, mit válaszolok? Hogy a Blaha Lujza téren fogom a bombámat fölrobbantani, amit a jugoszláv békaemberek ürgebőrbe varrva a Duna vize alatt átadtak nekem? Támadóan csillog a szemüvegem lencséje? A szennyes zoknijaim nemzetbiztonsági kockázatot jelenthetnek? Netán túl sok a motyómban a magyar nyelvű könyv, magazin meg az újság? Szerepzavar lehet magánál biztos úr, mert az ilyesmi a túloldali szerb kollégájának a szemét szokta szúrni. Már-már gyanúsan jól beszélek magyarul? Nem tehetek róla, jók voltak a tanáraim. Bevallom, tudok néhány verset is. Verjem ki a fejemből, hagyjam a határon, mert tiltott portékának számít, ami magának nincs: a szellemi kincs?”

Az ilyen és ehhez hasonló párbeszédek mindennaposak. Akárki igazolhat. Megannyi rémtörténetet tudnánk elsorolni. Miként alázzák meg az emberfiát. Kinek, hogyan tapostak a lelkébe. Gyógyír a sok mínuszos tapasztalatunkra, hogy időnként akadnak szép gesztusok is. Üdítően tiszta jellemű vámosok. Akiknek nem kell a szomszédba menniük az udvariasságért, ami ha a szakszerűség alázatával párosul: már nem is hat bántóan a föltartóztatott utazóra. Mert lehet olyan egyenruhással is találkoznunk, akinek a szemében nem egy vizsgálóbíró vagy ügyész rideg szenvtelensége, hanem jó kedély és csöndös megértés tükröződik. Emberséggel dolgukat végző emberek ők is. Nekik illő megköszönni a munkájukat.

Most, hogy a nyári szabadságolások ideje van, akadhat olyan kanizsai, aki átéli mindazt, amiről írtam. Olykor egy mórahalmi kirándulás is hosszú órás várakozás rémtörténetévé válik.

Bedugult határok, tömött kocsisorok, sávok. A rekkenő melegben elájuló, síró gyerekek látványa. Lelketlen, vizet aranyért áruló kufárok mindenütt.

Mindeközben politikai ígéretként a régi-új horgosi határátkelő megnyitásáról beszélnek. A kishatárforgalomnak szánva. Ami maga lesz az üdvösség. Megint egy új sorompóval…

Öles léptekkel haladunk Európa felé.
Hogy mekkora ez a tempó, és milyen a minősége: elég, ha pillantásunkat a horgosi határövezet koszlott termináljára vetjük. Meg a szemétben, bűzben fuldokolókra.

Elveszi majd a kedvünket. És ami ettől rosszabb: a hitünket.
Dagad bennem a félelem, hogy valamit nagyon elcsesztünk.

Pósa Károly