 |
| Szénahordás a Hateremből... |
Nyári meleg volt, a hetvenes évek
végén. Péter-Pál környékét írta a naptár. Már alkonyodott. Valahol, a Kanizsa
környéki sütős földeken voltunk. A szomszéd Pösze néni ült a búzától duzzadó
zsákokon és a homlokát törölgette. Tekintetét a tarlóra szegezte, és mintha
csak magának mondaná, nagy sóhajjal megcsóválta a fejét:
- Hát: ennek is vége… Gyerekek, gyerekek.
Régen két napig kaszáltunk, kettőig csépeltünk, kettőbe telt, míg hazavittük.
Egy hétig arattunk. Most ugyanannyinak - alig köll egy délután.
Néztük
a kendős öregasszonyt, a porfelhőben elimbolygó kombájnt, aztán fölültünk a
zsákokkal rakott traktor utánfutójára, és a dűlőúton hazadöcögtünk a Petőfi
utcába. Akkor még nem, egy jó ideje viszont már érteni vélem, hogy a hajdani
aratásokat mi végre idézte az öregasszony. A jól végzett munka becsületét
sajnálta el. Az egykoron látott, megtanult, szigorú rendet hiányolta, aminek
szabályai szerint nőttek föl a paraszti őseink, a bácskai napszítta rögökből is
életet teremtve.
Múltak az évtizedek. Sok víz
lefolyt a Tiszán. Voltak aratások, búgtak a kombájnok, emlékezetes, ünnepélyes
pillanatok örökítették meg egy-egy búzakalász-érlelő nyarunkat. Akadtak kevésbé
vidám percek is, amikor lánggal lobogott a határ, és a paraszt a tűzoltóval
együtt kormozódott a drága termés keserű szagú füstjében. Egy valami azért
sokáig nem változott: a kalász tisztelete, a világ legfinomabb kenyerének
lelkét adó termés megbecsülése. Olyan erény volt ez, ami kipusztíthatatlannak
látszott az itt élőkből. Úgy tűnt, a bácskai emberbe beleívódott hosszú
emberöltők alatt, hogy a létét az aranyszín sárgálló búzamezőknek köszönheti,
és a földje éppen ezért szent, ami ellen merénylet minden eldobott nejlonzsák,
minden pillepalack, minden zagyva permetszer. Mondom: jó lett volna, ha így
marad. Ha ehhez a legelemibb, ösztöneinkből fakadó parancshoz tartani tudjuk
magunkat, és mindezt a gyerekeinknek is megtanítjuk. Rajtunk múlott. Rosszul
csináltuk. Valamit nagyon elrontottunk.
Manapság mezsgyekaró gyanánt egy
lyukas gumiabroncs szolgál. Ez a bűzös autógumi a mi 21. századunk. Vele rothad
a valóságunk. A paraszt földjének végében számolatlanul halmozódik a vegyszeres
doboz. Beszántják a dűlőutakat és bele-beletárcsáznak a szomszéd földjébe.
Szemfülesnek áll a világ. Nagygazdák tették le a kaszát, hogy helyette
menedzselve a gazdaságot az íróasztal mögül dirigáljanak, és a hozamot immáron
nem batisztkendőbe csavarva vigyázott kétkilós cipókban, hanem vagonok
százaiban mérik. A gyerekeik pedig ahelyett, hogy a szülők keze alá dolgoznának,
a munka becsületére nevelednének, inkább apuka fizette méregdrága
krossz-motorokkal, négykerekű lélekvesztőkön szántják föl a Járás szikes
gyepét, ahol tegnap még békésen legelt a nyáj, és bíbicek fészkeit ringatták a
szélben bólogató fűcsomók. Szó szerint: köpnek a földre. Undorító egy szokás,
nem régóta van divatban, de mint minden rossz dolog, ez is gyorsan elterjedt.
Ma a suttyó a nyálát csorgatva, sercintve tud csak meglenni. Ahol álldogált,
habos foltok éktelenkednek a járdán, a betonon, a földön. Szegény hülyének nem
akadt apja, nincs egy nevelője, aki megmagyarázná neki: Amikor az anyaföldre
köpsz, akkor saját anyádat, végső soron önmagadat köpöd le. Milyen ember az
olyan, aki képes leköpni tulajdon édesanyját? Ilyen embertől várjuk el, hogy
tisztelje a kenyeret? Hogy egy hétvégi buli után ne egész zsömlék heverjenek szanaszéjjel
az utcákon?
Persze, nehéz megregulázni
valakit úgy, hogy mi sem mutatunk jó példát neki. Mert már ünnepelni sem
tudunk. A Pösze néni kislány-korában pirkadatkor fohásszal kezdődött az aratás,
és víg kedélyű Szent István-napi ünnepségbe torkollott. Azt a Szent István-napi
rendezvényt mindig augusztus 20-án tartották, ha hétfőre esett, ha csütörtökre:
az ünnepeknek váltott helyük volt a naptárban. Ez adta meg a méltóságukat. Az
ünnepnap pont attól ünnepnap, hogy nem tologatható, ki hogyan ér rá éppen.
Mikor odázták el a Karácsonyt, a pápa Őszentsége elfoglaltságára hivatkozva?
Úgy tudni, még a középkorban sem, pedig akkor nekik kicsit több hatalmuk volt,
mint a mai kor nyakkendős megmondóinak. És a mindennapi betevőt megszegve egykoron
áhítat volt, ünneplőbe öltözött a nép, a himnusz szólt. Nem tolakodtak,
lökdösték egymást százak a pódium előtt, mint mostanában, hogy ingyen cipókat a
szatyrokba tömve, sunyin vigyorogva, a hónuk alatt összepréselt kenyerekkel a
potyát éltessék, meggyalázva az új kenyér ünnepnapjának értelmét.
A történelem
ismétlődik? Tanultunk korokat, amikor a hatalmasságok a saját jól fölfogott
érdekükben kenyeret szórtak a tömegbe. A nép meg éljenezte őket, kapkodták,
tépték az ennivalót. Mindannyiuk meggyőződése volt, a pulpituson kegyeskedőké
éppen úgy, mint az alant gomolygó tömegembereké, hogy a létező rendszerek
legjobbikában élnek, hogy örök a dicsőségük. Éppen emiatt üvöltve követelték a
további jussukat.
Nem kell aggódni. A cirkusz már
nálunk is adott.
Pósa Károly
