2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. március 4., kedd

Pósa Károly: "Legyen kerek a mondatod, mert"



A minap egy blogon azt olvastam, hogy az írás fiatal szerzője – aki itt született a Délvidéken valamikor a nyolcvanas években – már a jelenlegi lakhelyén, Magyarországon sem érzi jól magát, merthogy nem tud új otthonában elfogadottságra lelni, érzi a különbséget a vajdasági, és az ottani, anyaországi magyarok között. Majd arról értekezik, nem kevés nosztalgiával, hogy 27 nép gyűrűjében Vajdaság mindig a béke és a tolerancia iskolapéldájának számított.
És hogy ezáltal mennyi mindent másképp élünk meg itt, a déli végeken, szemben az “amottal”.
Szomorú, de tanulságos kis írásról van szó.

Mégis vitatkoznék néhány megállapításával. 


Nem szőrszálhasogatás képen, de olykor fontos a részletek ismerete, hogy az - amúgy nagy téma – egésze összetettségében is érthető legyen.
Egyrészt mítosz a vajdasági 27 (!) nemzet egymás mellett éléséről polemizálni, pláne mindezt valami "békésnek" hitt mázzal kifényesítve tálalni: ilyen formában ez ugyanis nem igaz. Talán sosem volt az, hiába hívták egy darabig testvériségnek meg egységnek. Mindkettő hamisnak bizonyult. A Balkán mezsgyéjén mindig az erősebb testvér győzött, egység meg csak akkor mutatkozott, amikor erőszakkal kikényszerítette a diktatúra.
Az meg: olyan is volt. Mintha kártyavárból lehetne ostromot visszaverni…
Következményét ittuk a háborús érában. Se szeri, se száma nem volt a kihörpintett keserű poharaknak, szó szerinti feketeleveseknek.
Ma a nekünk füllentett 27 nációnak a töredéke van csak jelen, a hangsúllyal rendelkezőket pedig sajnos az egyik kezemen meg tudom számolni. Jó az, hogy mi - magyarok -  még ez utóbbiak közé tartozunk.
Egyelőre.
A rossz hírem (nagyon úgy fest), hogy a többségi nemzet mára teljes hatalmi fölénybe került, és a folyamat nem javuló, hanem reánk nézve elkeserítő következményekkel fog zárulni.
Történik mindez azért, mert a korábbi évtizedekkel (vagy akár évszázadokkal) ellentétben mára a vajdasági politikai, és a gazdasági hatalom is zömmel azok kezében van, akiknek érdekeit már nem is Újvidék, hanem Belgrád határozza meg.
Ez az igazság, akárhogy fáj. Már ez a tény önmagában megérdemelne egy mélyebb lélegzetű írást, tanulmányt, de sem a hely, sem a fölvetett téma erre most nem alkalmas.
Vissza hát a nációk kérdéséhez!
Persze, vannak itt néptöredékek.
Még cseheket, bolgárokat is jegyez a legutolsó vajdasági népszámlálás, nem beszélve az önmagukat egyiptominak (!) vallókról. Ám ezen az alapon ma már egy kicsit nagyobb város is a multikulturalizmusával henceghetne, ha komolyan vennénk a kínai boltosait, az arab neppereket, vagy a fejletlenebb régiókból itt próbálkozó koldusokat, prostituáltakat, zsebeseket.
A másik szerény észrevételem, hogy pont az írásban aláhúzott különutas nemzetfelfogás vezetett oda, hogy a szerző talajtalanná válásán lamentálhasson.
Ugyanis nincs kiskapus magyar nemzettudat.
Nincs különbség a bácskai, a székely, vagy a Nógrád-megyei magyar között.
A nemzet: egy.
Oszthatatlan, akárhogy szeretünk is szórakozni a fogalmakkal.
A némi iróniával "vajdmagyarnak" nevezett jelenség egy-két nevesíthető délvidéki fejében született hagymázas kategória csupán, ami inkább a liberalizmusukról elhíresült ötletgazdák polgárpukkasztását volt hivatott kielégíteni, semmint azt valós alapokon nyugvó, komolyan vehető dolognak tekinthetnénk.
Az önmagát értelmiséginek, és magyarnak vagy rosszabbik esetben "jugoszláviai magyarnak" valló - zömmel újvidéki hangadóknak meg jól jött az igazoló formula: miként lehet föladni büntetlenül önazonosságunkat.
Mert abban a pillanatban, hogy az egységes magyar nemzeti identitását megvallaná valaki, ez a békakórus üti rá a billogot, hogy - nacionalista. Amitől szerintük csak egy tyúklépésnyire van a soviniszta, esetleg e kettő ötvözetén túl rasszista, homofób, antiszemita meg sok egyéb, amit helyhiány okán már nem taglalnék.
Ismerős a tempó, ugye?
Érzelmi alapon lehet, hogy van különbség egy soproni, meg egy temerini magyar ember között, ahogy más-más szociális-, nyelvi-, társadalmi- vagy netán vallási-, világnézeti szempontok alapján is oszthatóak vagyunk. De ez nem az identitás fogalomkörébe tartozó, azt meghatározó elementum, hanem olyan természetes dolog, mint az, hogy vannak férfiak és vannak nők.
Csínján kéne bánni a szavakkal. Időnként elég ha egyszerűen fogalmazunk.
Nem maszatoljuk el a lényeget, és a fejekben tisztább lesz a kép, ha annak fogjuk láttatni a helyzetet, ami.
Nem biztos ugyan, hogy a kapott képpel elégedettek leszünk, de legalább az igazságról fog szólni.
És az igazságnak még ma is perdöntő ereje van.
Aki a birtokában van: nem veszíthet.
Tehát mi sem.
Végszónak pozitívumként nem is rossz e konklúzió.

4 megjegyzés:

Ann-Paula Cserei írta...

Erdelyi magyarkent en is ugy erzem, hogy "A nemzet:egy."

ÉvaZsuzsanna írta...

ÖSSZETARTOZUNK!

Unknown írta...

Drága Karesz, barátom,

Természetesen az egyik, ha nem a legfontosabb a nemzeti hovatartozásunk, de úgy vélem ezzel legalább egyenértékű emberi mivoltunk. Ha ez így van, akkor azoknak is legalább annyi figyelmet kell szentelnünk, mint a magyarokra (vagy majdnem annyit). Mondom ezt úgy, hogy jó érzés magyarként levegőt venni és mindezt magyarul megfogalmazni, s közben úgy gondolom, hogy nyelvben többet kaptunk, mint más népek. Ám, ez számomra szerencse. Mégis kötelességemnek érzem, hogy kiálljak azon népcsoportok mellett, kik nem élnek számottevő mennyiségben Vajdaságban. Legyenek szlovákok, svábok, ruszinok vagy vlahok, ha akár egy kis csoportjuk is őrzi hagyományaikat, akkor legalább annyi figyelmet kell nekik szentelni, mint másoknak. Egyébként mi is olyanok lennénk, mint akik a mi kultúránkat és igényeinket veszik semmibe számbeli fölényükre hivatkozva. Ne érts félre, nem célom veled vitatkozni! Tsak arra szeretnék rávilágítani, hogy miként mi morzsolódunk, úgy ők is, tsak mellettük nincs ott az anyaország, ahova átlibbenhetnek vagy tsak átgondolhatnak levegőért vagy egy szabadság utáni sóhajra. Igaz, eltűnőben az összes nemzetiség Vajdaságban, egy-kettőt kivéve (s ebbe nem tartozunk bele). Mégis, mi magyarok vagyunk azok, kik tehetnének még valamicskét ezügyben, hisz elegen vagyunk, hogy szárnyaink alá vegyük azt a néhány bizonyos népfoszlányt. Talán ebben az esetben segítségül hívhatnánk a kulturális autonómiánkat (ha valóban létezik) és megmenthetnénk belőlük valamit, nekik, nekünk mindnyájunknak. Hisz mi aztán át tudjuk érezni a helyzetüket. Mondom ezt úgy, hogy most költöztem el majd kétezer kilométerre. Sajnálom.
Őszinte, baráti öleléssel,
Botond

Pósa Károly írta...

Kedves Botond Barátom!

Majdnem minden szavaddal maradéktalanul egyet tudok érteni és köszönöm, hogy szántál annyi erőt, időt ránk, hogy pontos megállapításaidat meg is osszad velünk!
Nyilvánvaló, hogy mindannyian az emberi faj származékai vagyunk, és ilyetén szent kötelességünk (lenne) a humánum szempontjából maradéktalanul teljesíteni kötelességünket. De ha nem maradtunk gyermekien naivak, azt is látnunk kell, hogy erre bizony csak ritkán és kevesek képesek. Hisz a legegyszerűbb bibliai tíz törvényt sem szoktuk betartani - álszentségtől ódzkodván - ez alól természetesen én sem vagyok kivétel. Mindazonáltal az azért dicséretes, hogy bár kétség kívül van bűnünk, de legalább megpróbálunk törekedni a jóra.
Aki számon tartja ezt, annak tán ennyi is elég lesz a végelszámolásnál.
Abban is teljesen igazad van, hogy ha valakinek, hát nekünk, délvidéki magyaroknak hiper-érzékenynek kéne lennünk minden töredék náció segélykiáltására, jajszavára. Van ugyanis egy régi mondás: "Ma veled, holnap velem." Az ő sorsuk előrevetíti a miénket is, és ha el szeretnénk kerülni a tragédiát, ha elfogadjuk, hogy nincs véletlen és a már velük megtörténni látszó dolgokat nekünk szánt intő égi jelként fogjuk fel, akkor a tanulságok leszűrésén túl cselekednünk muszáj, segítő jobbot illik nyújtanunk nekik.
Sajnos a tanulságok leszűrése, és a cselekvési lehetőség nem a kisemberek kezében van, hanem a politikuméban. Az meg, olyan, amilyen. Hadd ne minősítsem.
Nekünk, egyszerű embereknek marad az a kevéske, hogy kellő empátiával, az emberségesség mércéivel viseltetünk irántuk, lett légyen szó bármely nemzeti közösség tagjairól.
Egy valamiben viszont tévedsz, vagyis inkább nem látod a realitást.
Senki - ismétlem - senki nem képes egy másik náció érdekeit képviselni, érvényesíteni! Ez abszurdum.
Ezt már néhányszor megtapasztalhatta a vajdasági magyarság, amikor bizalmát helyezte belgrádi, vagy újvidéki szerb, demokratikusnak hitt pártokba. Helyettünk senki nem fog a gesztenyéért a tűzbe nyúlkálni. Gesztusok, szavak szintén persze segítenek, de ez a pátyolgatás kábé annyi, mint amikor Te vagy én fejcsóválva nézzük a tévét és sajnálkozunk a kelet-timori keresztények üldöztetésén.
Pont ezért húzza a száját Belgrád az autonómia szó hallatán is. Nem érdeke. Sem a magyar, sem a rutén, sem más náció önrendelkezése. Szélsőségesebb esetben már a puszta megléte sem - gondoljunk csak a gálánsan fölkínált szendvicsekre...
Ettől persze mi még lehetünk mások, jobbak, segítőbbek: ezt diktálná a föntebb ránk rótt parancs. Csakhogy az élet sajnos nem igazolná vissza erőfeszítéseinket. Hisz még önmagunk ügyeit is alig-alig tudjuk kordában tartani.
Utoljára: valaki egyszer azt mondta, hogy Vajdaságban csak azok a nációk remélhetnek hosszabb távon, akiknek anyaországuk segíti őket. (És egyáltalán - van ilyen bölcső, ország, ahová kötődhetnek.)
Többnyire minden töredéknek megvan a maga mentora, még ha nem is Szerbia tőszomszédságában. Ott vannak a tótok például, Bácska közepén: Pozsony sokszor hatékonyabban segíti őket, mint bennünket odaátról. És emlékezz vissza, Bukarest hogy verte az asztal a timoki vlah kisebbség ügyében, Európa Uniós vétóval fenyegette Szerbiát, mire az rögtön viszakozott és nyüszítve szabadkozott.
Szóval: talán nincs minden veszve.
Ha a hitünk megmarad, és legalább személyre szabottan emberek tudunk maradni az embertelenségben - semmi képen nem veszthetünk.