NAPLÓ - 162.

 

Amíg a közép-európaiság izzadt augusztusából, ebből a már nyáron is cefreszagú bábeli nagyvárosból nem léptem át a másik, ismerős és elviselhetőbb létbe, a nagy kék kedély világába, addig csak Budapest hétköznapi, zsírpapírba fulladt foltjai táncoltak a szemem előtt.

Utaznom kellett: elegem volt az égő aszfaltból.

Elegem lett a sárga napon olvadó, az utcákon tébláboló bábokból, a tömeg viaszpanoptikumából, a menedéktelen közterek látványából, abból, hogy pengevékony papírokon félbe hagyott mondatok árválkodnak, hogy a fák koronája alatt petyhüdten lógnak a fém huzalok, miközben a trolibuszok unott hangon búgnak át a kereszteződéseken. Sokáig tűrtem, mégis. Halasztgattam a kezdő lépést. Végül egy szerdai napon menthetetlenül rám tört a mehetnék érzése. Ellenállhatatlanul, kényszerítő erővel támadt bennem, akár a veszedelem. Egy tüszős mandulagyulladás ilyen, vagy egy heveny gyomorfekélyes roham…

Fájtak a gondolatok is, amint a régebbi emlékek akkut módon felrémlettek. A forró belvárosi éjszakák egy-egy darabkájában olykor már a tengeri szél zúgását is neszül vettem. Álmomban ismét azt a hatalmas tengeri csigát tartottam a fülemhez, amiből gyermekkoromban kihallani véltem a hullámok moraját. Úgy könyököltem föl a vetetlen ágyon, zilált lélekkel, hogy az öböl köveinek súrlódó moraja, a víz locsogása még ébren is kísértett pár percig. Akkor bugyogott föl bennem a dac. Már tudtam – menni akarok. Mindenáron.

Aznap korán keltem. Afrikai hőségben, részegen dülöngélt át velem az autó a dél-alföldi rónán. A verőfényben aszott napraforgók száradtak, idén – sajnos – jelképpé vált a lekonyuló, öklömnyire zsugorodott, szénfekete fejük. Az aszály semmit sem kímélt. Odafönt az égen árnyék nélküli madár vitorlázott. Felhő, hóka foszlányok: sehol. Csak a párátlan lebegés. Hetek óta a kánikula hintaszékében ült a vidék, széjjel mért kiégett kukoricások zizegtek, integettek az elsatnyult bokrok, amelyeken a melegtől összesorvadva, ernyedten lógtak a levelek. Kétségbeesetten vágytam el innét. Ültem a gépkocsiban, csapta a homlokom a bágyatag huzat. Azon járt az eszem, hogy a fokozatosan érő reményem hamarosan tán sarjadni kezd.

Az út melletti bácskai fák mozdulatlanságában szelíd mérték és szomorúság mutatkozott. Izzott a levegő, a lankákon szárazon zörgött egy parasztkocsi, harákolva baktatott Telecska irányába, amerre a fehér platnijú dűlőút Ustorka meg Orompart felé iramodik, oda, ahol a zsírosan bő termőföldeken valaha hatalmas dinnyék cukrozták a levegőt, és a falu egyetlen utcáján vasárnaponként húsleves illata festette meg az akácfák árnyékát, míg a virágok között röpülő szél elfelejtett imádságokat vitt titkon. Onnét származom. Az is egy haza: régtől fogva bizonyosságom.

Aztán este lett, gyámoltalan sötétség borult ránk. Szerbia közepén egy benzinkúton tankolni kellett. Zoknit húztam, furcsállottam, hogy valahára nem izzad, hanem fázik a lábam. Hajnali egy órakor egy szótlan, hórihorgas vámos nézte át a dokumentumainkat. Az út akkor már több mint nyolc órája tartott. Hamar elmúlt, nem volt fárasztó. Míg a szerpentineken kacskaringóztunk, mértéktartón pár homályos pilács fénylett messziről, alvó kőházak ablaki pislogtak felénk világító akarattal. Kialvatlanul, félig vakon, reflektor sugarában kanyarogtunk, buktunk alá és nyomultunk fölfelé a szurdokok oldalán araszolva. Számolni kezdtem visszafelé. Montenegró szikláinak taraján korán kelt a nap. Először az ormok penge peremére fehéret karistolt, a hegyek derekán a kőbányák homályára püspöklilát, legalulra pedig, az olajfa ligetekkel takart meredélyeken olajzöldet piktorolt sok feketeséggel a lassan eszmélő mediterrán napkelte. Reggel megláttam a tengert. Szép volt, mint egy alvó lány. Visszabillentem egy boldog egyensúlyba. Megint hazaértem.

Csomagos ember - Podgorica

 

RÉSZLET (Montenegró)

 

25 x 40 cm

Az oroszok

Ismeretlen orosz festő műve

Hónapok óta a bögyömben van ez a diszkriminatív szemlélet.

Szinte kérkedik a világ azzal, hogy kollektív bűnösként elítél, szankcióz, becsmérel és megaláz egy komplett népet.

Nem a vezetőiket, nem a politikai hatalmat gyakorlókat, vagy netán a katonai elitet: mostanában egy nemzetet lehet páriaként kárhoztatni. Mi több, nem lehet – szinte elengedhetetlenné vált. Már ha valaki a „haladó” világ tolerancia bajnokai közé akar tartozni...

Akkor rúgni kell egyet az oroszba. Demokratikusan.

Utazókba, üzletemberekbe, sportolókba és művészekbe, a legutolsó szentpétervári melósba is páros lábbal bele kell szállni – így illő.

Gondom van nekem ezzel a kötelezővé tett szokással.

Nem jó vége szokott lenni annak, ha származási alapon ítélkeznek milliók felett.

A történelemből már megtanulhattuk volna. De hát sem ezt, sem mást nem tanultunk a múltból. Hiába minden.

2022-ben a nyugaton és máshol élő családok felett pálcát törni, bankszámlákat befagyasztani, vízumokkal trükközni, nyaraló turistáktól útleveleket bevonni, kollektív bűnösséget kiáltani 220 millió oroszra: ez maga a megtestesült nácizmus.

Persze, ha a nyugati értékszemléletet nézzük, valahol csak folytatni kellett a XIX. századi hagyományt, a legelső brit koncentrációs táborok búrjainak megbélyegzését, amit csak lekoppintott a náci Németország, amikor Bergen-Belsenbe, Dachauba, Sobiborba deportálta az európai zsidóságot meg az „alacsonyabb rendű” fajokhoz tartozókat. Aztán a csehek-tótok is hamar megkedvelték a magyarokat kisemmiző Benes-dekrétumokat, máig hivatkozási alap náluk. Bezzeg Európa ilyenkor nem jajdul fel.

A „bezzeg Európa” mára nem is néma cinkos, hanem teli szájjal kirekesztősdit kiabáló cseléd lett. Egy másik hatalomé, aminek néha akad neve, fővárosa, vezetője, néha meg nincs, csak találgatni lehet, vajon milyen sötét erőknek érdeke a világ káoszba taszajtása. Egy biztos: mindamellett, hogy a jelenlegi háború elindítója vitán felül Moszkva volt – ilyetén tehát agresszornak tekinthetők az orosz csapatok –, azért azt sem árt hozzátenni, hogy ebben a történetben a másik fél is az egy híján húsz szerepét játssza. Ugyanis az oroszok tudják, hogy a peresztrojka meg Jelcin szó szerint bagóért eltapsolta, amit 1945 után újjáépítettek. Aztán a Baltikum államai nyíltan átálltak a nyugati erők oldalára, holott semlegességet ígértek, pont ezért hagyott békét nekik Moszkva. Az ukránok megkapták a viszonylag fejlett posztszovjet mezőgazdaságot, a bányavidéket, jó néhány atomerőművet, a hajdani nagy hírű hadiipar tisztességes részét, a saját hadsereget: és mikor mindez a birtokukban volt, az oroszok ellen fordultak. Előbb az orosz többségű régiókat vegzálták, folyt az orosz vér. Aztán már nyíltan a nyugati riválisokhoz dörgölőztek, akik üveggyöngyökért fölvásároltak mindent, amit Ukrajnában érdemes megvenni, miközben a világ egyik legkorruptabb politikai vezetését állították szolgálatukba.

Persze, hogy felmordult az orosz medve. Odacsapott.

És egyesek úgy tesznek, mintha bizony ezen álmélkodnának. Holott alighanem éppen nekik pont ez is volt a szándékuk. Megbolondult minden.

Most itt tartunk.

Igazi orosszal fölnőtt koromig sosem találkoztam. A könyveiket akkoriban nehéznek tartottam, Szolohovot untam, Dosztojevszkij modorosnak tűnt, Asimov meg inkább volt manhattani sci-fi szerző, mint orosz író. Ezért a filmekből tájékozódtam, milyenek lehetnek. Azaz pont a filmek tettek róla, hogy alaposan félreismerjem őket. És most nem azokról a blőd mozikról beszélek, ahol az amerikai szuperhős – néha Rambónak hívták, néha meg nem – mindig kivégzett a rossz oldalon lődöző oroszokból egy hadosztálynyit, hanem olyan filmekről, ahol legalább nyomokban megvolt az igyekezet az orosz néplélek hiteles ábrázolására. Mondanom sem kell, a ritkán megnyilvánuló jó szándékon túl itt sem volt sikeres a nyugati filmipar. A Doktor Zsivágó rózsaszínre tupírozott szcénáin már tinédzserként is csak szíszogni tudtam. Például van egy jelenet, amikor a főhős visszatér az évtizedekkel korábban lakatlanná vált főúri kúriához. Kint süvölt a hófúvás, néhány törött ablakon befütyül ugyan a szél, de a falakon továbbra is ott porosodnak az arany rámás festmények, a kandallón sorjáznak a míves porcelánok, és a faragott bútorok is érintetlenek a kötelező pókhálók alatt. Aki kicsit is élte, aki ismeri a kelet-európai mentalistást, ezen csak vinnyogva nevet. Itt egy véletlen leejtett zsebkendőnek is nyomban terem új gazdája, nemhogy egy évekig tárva-nyitva álló kastély berendezésének.

Persze Hollywood ezt nem így látta, miként ma is összevissza, a saját szája íze szerint szereti magyarázni mások erényeit és hibáit. Nem csak az oroszokét. Ha a forgatókönyv és a közönség megkívánja, romantikus mesét képesek gyártani a legvadabb tálib gazemberről is, ahogy az ellenkezőjét is leforgatják: egy szabadságharcosból simán terroristát faragnak. Mikor mit kíván a Fehér Ház politikája.

Amikor a kilencvenes években enyhült a hidegháború, és már nem volt komilfó a Szovjetuniót démonizálni, akkor kilövési engedély lett előbb az arabokra, majd a szerbekre, a latin-amerikaiakra, utána az észak-koreaiakra, hogy a két évtizedes kitérő után az amerikai filmipar ismét felfedeztesse közönségével az oroszok gonosz mivoltát. Ebbéli szándékukban az a legvisszataszítóbb, hogy az oroszokat nem pusztán az ördögtől való pokolfajzatokként láttatják, de hülyének is mutatják mindet. Magyarán, nem elég, hogy elvetemültek, de egytől-egyig buták is. Ki nem látott volna magyar szinkronnal, mű orosz kiejtéssel egy Specnazos hústornyot a legostobább módon meghalni? A filmek első harmadában kiírják őket a szereplők listájáról. (Azt már kevesen tudják, hogy a Specnaz tagjai nem csak fizikailag, taktikailag, pszichikailag voltak és vannak prímán felkészítve, de olyan elméleti oktatáson – például földrajz és biológia képzésen – esnek át, amit a megfelelő amerikai alakulatokban szolgálók legföljebb tisztként kapnak meg a West Pointon, vagy máshol.)

Amúgy az elmúlt háromszázévnyi orosz irodalmat, képző- és zeneművészetet, az építészetet, egyszóval a teremtett orosz kultúrát tessen szíves bárki összehasonlítani az amerikaival. Az utóbbiért elég lenne egy szippantós kocsit küldeni. És mégis úgy vélik, joguk van rámondaniuk valakire, hogy az barbár. Hofi után szabadon:

– Melyikre?

– Há’ mikó’ – melyikre...

Pósa Károly: ASZÁLYOS ESTE

A kis udvarban terített asztal.
Morzsák, elköltött lakoma.
A kertben alma és alkonyszag.
Mint mikor acél folyik,
az égen olvad a halványkék láva.
Aztán dehogy, mégsem...
Augusztus kacérkodik
a nyár esti füttyszava hegyes,
míg a szilaj nap a zeniten
a kiszáradt búzaszem
fájását illeszti a szem íriszébe.
Kacskaringósan, cifra iszony,
az éji hold forró sugára is
kiélezett, árnyék nélküli, akár
a hangtalan sikoly.

Zene nincs, meleg csönd kong távol,
a ritmusa kopog, bágyadt
pamacsokban nyárfa pihe szállong.
Gomolygón, szilaj délibáb táncol:
a keble aszott, viaszsárga,
a füle két narancs piros láng,
a teste vad, nem tiltakozik
a haja rőten utána lobog.
Eper, kalács és vér illatozik.
Lejjebb, ahol nem látják
egy soha meg nem érkező
vándor tarisznyája hever.
Viszi a Nyár a dőre világot,
elég kezdetet, elég véget,
halott délibábot is látott.

Pósa Károly: MADÁR A KELETINÉL

Illusztráció: Tica a Bethlen utcában

Az aluljáróban
a Keletinél
– a pályaudvar hóna alatt –,
(rég volt már, tán kedden)
az idő fortyogott, pállott:
majdnem indultam haza,
mentem Kanizsára.

Egy féllábú, nyomorék galamb
állt velem szemben,
részegen téblábolt,
csőrével esti szélt lehelt.
Hullott, piszkos tolla

 titkon, valahogy megállított.
Fáradtan pislogott, bután,
haldoklón nézte az aszfaltot.
(Mégis, mit reméljek?)
Égő szemmel sírt az a sok
idegen nép, a sok ismeretlen,
a vállamat súrolva
a fél világ ment el mellettem.
A falnak dőltem, hagytam:
itt soha, semmi se volt ingyen,

a Keletinél.

De a madarat meg engem
vigyázták a házakról az angyalok,
az ereszek alatt lógó,
gipszből öntött pogány istenek,
akik mosoly nélkül intenek.
Amott szilaj táncot roptak
a faragott oleander bokrok,

míg az ablaktáblákon égtek
a tegnap észlelt álomképek.

A Keletinél
a szétmálló szavak tengerén,
leselkedett a híg szenvedély,
ahogy a csupasz vállú nőket
a nyári tér öblös torkán
köpte föl a mélyből a 2-es metró,
miközben a kánikulai porban
egy púpos hegedűs játszott:
G-dúrban? G-mollban?...

Ismerősek voltak a hangok,
puhává olvadtak a durva kövek.
Sóvárgó tekintetek, arcok:
az utazók dagadt bőröndnyi
emlékkel a lépcsőkön jöttek,
mint éhes kincsvadászok,
az ájultan heverő Budapestre,
ahol kétmillió madárijesztő
– hasonlatosak énhozzám –
tévképzetet, tévutakat járva
lelt hamis mosolyú fél-hazát:
házat nem, csak kígyó ösvényt,
ami nem tudni hova fut, futott,
elszaladt az élettel a hóesésig,
várva a kisiklott vonatot
ami sosem jut szereléséig,
örökkön örökre késik.
Este lett.

Sárgán állt az indóház sarka,
fénylett, mint a csöpögő jég.
Odébb egy lámpán az égőt cserélték
mint engem, mikor rángott bennem,
ami már nem egész, és már nem fél:
az ökörnyálnyi vékonyan hintázó,
megalvó ínség a Keletinél.

NAPLÓ - 161.

 

Néha meghőkölök attól, ami rám vár. A saját magamnak feladott lecke aggaszt.

Írni, rajzolni kell, kicsit festeni is muszáj, és ez borzasztó felelősséggel jár. Hajnaltájt, mikor valamiért megébredek, menten a teendők jutnak az eszembe. Kísérteties pirkadatok az ilyenek. A súlyos, és mégis hangtalanul tovalibbenő álmokból a valóság még nyomasztóbb közegébe csöppenve ilyenkor érzem a szekrény tetejére tett vekker minden tiktakoló másodperce mögött a szó hiányát. Érzem az űrt az oda illő mondatok helyén, a soha meg nem húzott ceruzavonalak deficitjét, egyszóval azokat a foghíjakat, amiknek fantomfájását csak az neszeli meg, akiben ott szúr legbelül minden ki nem mondott gondolat, akiket bánt az üresen maradó papír, vagy a vakrámára feszített vászon hulla sápadt fehérsége.

Pirkadatkor, résnyire zárt szemem mögött főpróbát tartok. A fejemben bizsergő viszketéssel rendezem a dolgaimat. Van, hogy nem bírom ki: tollat ragadok, cédulára jegyzetelek.

Lelkesítőleg hat rám, hogy az éjjel kipihent agyam az álom éteri szféráiból olyan útravalót kapott, annyi értékes szuvenírt hozott vissza magával, amit az ébrenlétben okosan lehet kamatoztatni. Föltárul az éjszaka kincsesládájának a fedele, mert a test elterülve, moccanatlanul öntudatlan ugyan, de a lélek kóbor állapotában a Tejút csillagporát méri épp a zsebbe. A fejfájós délelőttök megváltása lesz belőle. Egy-egy jó ötlet az aktuális esszé anyagához, fordulat a regényben, csiszoltabb látásmód a készülő illusztrációnál, amikor mint egy villámcsapás után a megperzselődött legelőn az ózon szaga, az álom béli vízió átható illata csak lassan foszlik semmivé a párnahuzat gyűrődései fölött. Bolond reggelek. Tegnap hisztérikusan sütött a nap, negyven fokot ontott az aszfalt, hogy mára feloldozásképpen a borús ég alatt virágszirmokat sodorjon a hirtelen érkező nyári vihar, eső lába lógjon – eszelős augusztus az idei… A nedves tetők gerincén megül a régi nyarak emlékezete.

Felelősséggel teli ez az idő. Hinni és érezni kell. Most a kánikulában is hideglelős tekintettel nézem az előttem virító papírt, a tus toll hegye elevenen remeg a bal kezemben. A falakról, mint önelégült zsarnokok, dölyfösen tekintenek le a már elkészült, bekeretezett képek, amik hasonlatosak az alkotó reménytelen sorsához, mert egyszer elkészültek, az akkori állapotot véglegesítették: lezártak valamit, soha vissza nem térőn. Egyetlen ecsetvonással, egy árnyalattal sem lehet azokat a festményeket már jobban befejezni, pusztán rontani lehet rajtuk, s ha netán lázas igyekezettel a tökéletlenséget akarnám púderozni, az csak nevetséges lenne... Meg hiábavaló is.

Ahogy a leírt szöveg sem fogja önmagát immáron folytatni. Csak a legendája, a misztériuma él tovább a textusnak. Ugyanis az írásnak – ha fizikailag van is – szellemileg sosincs vége, míg valaki azt kézbe nem veszi, elolvassa és értelmezi. Egyetlen nappal később fedezik föl a szöveget, vagy ötszáz évvel később – ugyan mi a különbség?

Szemüvegemet föltolva homlokomra előveszem a régi jegyzeteket. Péntek van, augusztus, nyugtalanul köhögök. Szuszogva keresem azt a furcsa jelzős szerkezetet, aminek csiszolása tegnap sem sikerült. Tán ma, ha Isten megsegít. A szobában a madár motoz, szőlőszemmel játszik. Egyébként csönd honol, miközben gyöngyöző halántékkal a majdnem lehetetlent próbálgatom, ahogy szigorúan figyelem a betűk halmazát, a többszörösen alárendelt mondat értelmét kóstolgatom, hátha épkézláb szerkezet sikeredik belőle.

Közben az jár az eszemben, hogy ugyanolyan fölfoghatatlan egy A4-es rajzpapírra kanyarított grafika, mintha az univerzum igazságát akarnám megfejteni. A vonal kanyarjában tán egy régen élt híres költő lakozik, vagy egy szépen ívelt versének a kötött fordulata. A hajdani költemény rímjei megihletik most a papírt karcoló tollat, ahogy a foszlott, a fehér rostokon szétterül a fekete tinta igazsága. És szól a zene, amire érdemes odafigyelni. Az életem mellékessége, de mégis fontos, mert igaz: „Kiskertemben van egy kis fa, nem látszik, minden éjjel tizenkétszer virágzik.”

Halálmegvető bátorság ez. Zavarba ejtően őszinte. Akár a szavak, a színek, a vonalak, a hangok is tiszták, hitelesek. Itt kezdődik és itt végződik, amiért érdemes.

A SZÜLETÉSNAPOMRA (egy hetekkel ezelőtti esemény rezüméje)

A távoli múltban, mikor még a kanizsai Ligetsoron neve volt minden fának, amikor szokásom volt minden budzsáki utcasarkon illendően köszönni a bádog esővíz-csatornáknak, mert ismertem az összes horpadásukat, és a félig lehúzott redőnyök mögött lakók nevét fejből is el tudtam sorolni, tehát nagyon-nagyon régen – jó hét-nyolc évvel ezelőtt – még megemlékeztem a születésnapomról.

Nem kerítettem neki nagy feneket, de számon tartottam.

Hajdanában torta is járta, meg kaptam ajándékot is. Zenéltünk, Cseh Tamást hallgattunk.
Esztendőkre rá, ahogy elszállt a fiatalság színe-zamata, elmúlt ez a vidámkodó dátum, mint ahogy elmúlik egy betegség is, szinte magától. Borogatni, gyógyszerezni sem kellett: az idő a körülmények patikájából kiutalt keserű orvossággal lecsillapította a lázas készülődéssel induló tarkabarka, ünnepélyes összejövetelek igényét. Mások születésnapja vált fontossá. Ahogy illett, szépen hátrébb léptem a családi fotókon. Egyre csak hátráltam, míg végül le is csúsztam róluk.

Már akkoriban is inkább csak a közösségi portálok üzenetei pótolták az elmaradozó valóságos figyelmet. Ahogy a többi, hozzám hasonló, szeretetre éhes halandó, én is a Facebookon nézegettem, lestem a temérdek gratulációt, a köszöntéseket. Legyezte a hiúságomat, ahogy évente, egy kitüntetett alkalommal több száz ismerős rám írt, amikor garmadával kaptam a jókívánságokat az üzenő falamon. Virtuálisan, természetesen.
Ez a mába hajló, remekbe elszabott világunk már csak ilyen. Semmi sem testközeli. Nincs kézszorítás. Szembe nézés sincs, koccintáskor nem keresi a tekintet a másikét. A jó szó is ritka. Ha kapni, az is csak telefonba búgott szöveg, valahol másutt elmondott, arctalan diskurzus, gesztusok nélküli, talányos tartalmú megnyilatkozás. (Valaki egyszer azt mondta, a mindenség már lángba borult volna, sehogy se néznénk ki, ha a letett, kinyomott telefonok után minden alkalommal még fél percig lehetne hallani, mit mond a másik… Alighanem igaza volt.)

A szavak csak valami hamis abrakadabrák lettek. Sms-ek. Jól időzített fogalmak, formulák, amiket barátságosnak szánnak, de hát azok mégis csak szavak, mindenféle érdemi tett, igazolható jó szándék nélkül. Felületes az egész. Csiribiri cirkusz, értelmetlen.

Immáron hosszú ideje  nem tartom  a születésnapomat. Emiatt pár éve le is vettem a Facebook-profilomról a születési dátumomat, kíváncsiságból, ugyan kinek vagyok annyira fontos, hogy még így is számon tart és felköszönt? Az eredmény nem lesújtó – nagyjából tavaly is ez volt –, a végső összegzés, a konklúzió inkább elgondolkodtató. Miheztartás végett jelzem, több mint két és fél ezer ismerősöm van a közösségi térben.

Kijegyzeteltem, idén kik köszöntöttek föl. Nekik – ezúton is – újból megköszönöm a törődésüket.

Sorrendben: E, T, I, E, L (lányaim), anyám, apám, Valkay Zoli építész barátom és az újdonsült motoros házaspár, Feri és Juci. Tíz ember. A 2700-ból.

Jó, mi?

Hát körülbelül így tekintsünk a Facebook-kapcsolatokra. Ennyi a tanulság, nem több. 

P.s. Hetekkel ezelőtt volt a születésnapom. Vártam az írással, és hogy most leközlöm ezt a jegyzetet, még véletlenül sem azért teszem, hogy bezsebeljem az utólagos gratulációkat.