2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: alkotás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: alkotás. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. augusztus 7., vasárnap

NAPLÓ - 161.

 


Néha meghőkölök attól, ami rám vár. A saját magamnak feladott lecke aggaszt.

Írni, rajzolni kell, kicsit festeni is muszáj, és ez borzasztó felelősséggel jár. Hajnaltájt, mikor valamiért megébredek, menten a teendők jutnak az eszembe. Kísérteties pirkadatok az ilyenek. A súlyos, és mégis hangtalanul tovalibbenő álmokból a valóság még nyomasztóbb közegébe csöppenve ilyenkor érzem a szekrény tetejére tett vekker minden tiktakoló másodperce mögött a szó hiányát. Érzem az űrt az oda illő mondatok helyén, a soha meg nem húzott ceruzavonalak deficitjét, egyszóval azokat a foghíjakat, amiknek fantomfájását csak az neszeli meg, akiben ott szúr legbelül minden ki nem mondott gondolat, akiket bánt az üresen maradó papír, vagy a vakrámára feszített vászon hulla sápadt fehérsége.

Pirkadatkor, résnyire zárt szemem mögött főpróbát tartok. A fejemben bizsergő viszketéssel rendezem a dolgaimat. Van, hogy nem bírom ki: tollat ragadok, cédulára jegyzetelek.

Lelkesítőleg hat rám, hogy az éjjel kipihent agyam az álom éteri szféráiból olyan útravalót kapott, annyi értékes szuvenírt hozott vissza magával, amit az ébrenlétben okosan lehet kamatoztatni. Föltárul az éjszaka kincsesládájának a fedele, mert a test elterülve, moccanatlanul öntudatlan ugyan, de a lélek kóbor állapotában a Tejút csillagporát méri épp a zsebbe. A fejfájós délelőttök megváltása lesz belőle. Egy-egy jó ötlet az aktuális esszé anyagához, fordulat a regényben, csiszoltabb látásmód a készülő illusztrációnál, amikor mint egy villámcsapás után a megperzselődött legelőn az ózon szaga, az álom béli vízió átható illata csak lassan foszlik semmivé a párnahuzat gyűrődései fölött. Bolond reggelek. Tegnap hisztérikusan sütött a nap, negyven fokot ontott az aszfalt, hogy mára feloldozásképpen a borús ég alatt virágszirmokat sodorjon a hirtelen érkező nyári vihar, eső lába lógjon – eszelős augusztus az idei… A nedves tetők gerincén megül a régi nyarak emlékezete.

Felelősséggel teli ez az idő. Hinni és érezni kell. Most a kánikulában is hideglelős tekintettel nézem az előttem virító papírt, a tus toll hegye elevenen remeg a bal kezemben. A falakról, mint önelégült zsarnokok, dölyfösen tekintenek le a már elkészült, bekeretezett képek, amik hasonlatosak az alkotó reménytelen sorsához, mert egyszer elkészültek, az akkori állapotot véglegesítették: lezártak valamit, soha vissza nem térőn. Egyetlen ecsetvonással, egy árnyalattal sem lehet azokat a festményeket már jobban befejezni, pusztán rontani lehet rajtuk, s ha netán lázas igyekezettel a tökéletlenséget akarnám púderozni, az csak nevetséges lenne... Meg hiábavaló is.

Ahogy a leírt szöveg sem fogja önmagát immáron folytatni. Csak a legendája, a misztériuma él tovább a textusnak. Ugyanis az írásnak – ha fizikailag van is – szellemileg sosincs vége, míg valaki azt kézbe nem veszi, elolvassa és értelmezi. Egyetlen nappal később fedezik föl a szöveget, vagy ötszáz évvel később – ugyan mi a különbség?

Szemüvegemet föltolva homlokomra előveszem a régi jegyzeteket. Péntek van, augusztus, nyugtalanul köhögök. Szuszogva keresem azt a furcsa jelzős szerkezetet, aminek csiszolása tegnap sem sikerült. Tán ma, ha Isten megsegít. A szobában a madár motoz, szőlőszemmel játszik. Egyébként csönd honol, miközben gyöngyöző halántékkal a majdnem lehetetlent próbálgatom, ahogy szigorúan figyelem a betűk halmazát, a többszörösen alárendelt mondat értelmét kóstolgatom, hátha épkézláb szerkezet sikeredik belőle.

Közben az jár az eszemben, hogy ugyanolyan fölfoghatatlan egy A4-es rajzpapírra kanyarított grafika, mintha az univerzum igazságát akarnám megfejteni. A vonal kanyarjában tán egy régen élt híres költő lakozik, vagy egy szépen ívelt versének a kötött fordulata. A hajdani költemény rímjei megihletik most a papírt karcoló tollat, ahogy a foszlott, a fehér rostokon szétterül a fekete tinta igazsága. És szól a zene, amire érdemes odafigyelni. Az életem mellékessége, de mégis fontos, mert igaz: „Kiskertemben van egy kis fa, nem látszik, minden éjjel tizenkétszer virágzik.”

Halálmegvető bátorság ez. Zavarba ejtően őszinte. Akár a szavak, a színek, a vonalak, a hangok is tiszták, hitelesek. Itt kezdődik és itt végződik, amiért érdemes.

2015. március 6., péntek

Napló 5.



 
Céleszköz a dicsőséghez...
„Idő, idő, idő.
Eltaknyolódott, lecsorgó homokóraként értelmezi a hispán szürrealizmus atyja. Ám a nagy Dali sem volt egyéb, mint eltűnő idejével, érzelmeivel, meg önmagával tusakodó szánalmas bohóc, vagyis zseni, akinek – milyen méltánytalan, abszurd játékos a gondviselés! – az életét, egész életművét egyetlen okos, de ridegen számító démoni nő szeszélye terhelte haláláig.  
Vergődött, ahogy a többi. Amúgy nem sokat hazudott. A lényeget olykor sikerült megragadnia. Mindenesetre, ha az időt nem is bírta megszelídíteni, hosszú századokra talán ráfestette magát a halhatatlan alkotók pogány szentélyének boltozati freskójára. Nem sok arc került idáig annak a szűkre szabott mennyezetnek a felületére. Próbálkoztak régen piktorok, persze. Ma meg pláne sok az önjelölt próféta. Létráikkal, állványaikkal, egymásra púpozott dicsérő okleveleik, kitüntetéseik domborulatán pipiskedve ostromolják a plafont. Némelyek közülük arra vetemednek, hogy más művészek vállára állva jussanak közelebb az áhított panteoni festményhez. Hosszú pemzliket használnak, drága színeket kennek a födém alá, arannyal, ezüsttel futtatott hátteret mázolnak önmaguk glóriájához. Trükköznek. Mindhiába. A kontárok, oda nem illő alkotók arcképét az idő midig szépen leradírozza, eltünteti. Helyet hagy az arra méltóknak, szülessenek bár azok a jövőben, vagy egy teljesen új időszámításkor.
Amióta rövidül a jelenünk, ezek a szenvedélyek még erősebb akarattal űzik az embert. Mégsem tudunk elszámolni az összes percünkkel.      
Kész szerencse, hogy aludni még tudunk. Szükségünk van az álmokra, talán jobban, mint valaha. Jó elnyújtózni a lepedőn, az ágy már megszokott teknős horpadásába bevackoltan hallgatni a másiknak az ismerős, pihentető szuszogását, a szemrésen beszűrődő éjszakai fényekkel körbehízelgett szobában, ahol éppen leltárt húzunk, becsukjuk a dolgaink ládáját, és onnét már tegnapnak fogjuk hívni, ami mögöttünk maradt. Az álmainknak meg – akárhogy röstelljük – mégiscsak titkaik vannak. Jelképek, megannyi kódolt üzenet. Azok is az időnkről szólnak. Meg persze sok egyébről is. A szerelmünkről, az életről, a képzelgéseinkről. Mindenről. Szigorú, de igazságos lenyomatai annak, hogy valamiért vagyunk.
Amíg a házban csönd honol, mi szellemekkel vitázunk, alakot öltött rég elhalt ismerősök és sosem látott ismeretlenek kerülnek utunkba, zajos, néha nevetséges, néha meg elrémisztő összevisszaságban, s miután kipattan a szemünk, és eszünkbe jut éjjeli kalandunk furcsasága, élünk a gyanúval, legalábbis sejteni véljük, hogy valahol azért ismernek bennünket. A lelkünkbe lát egy erő, ami más szférákból intézkedik rólunk, igazít a sorsunkon, ha kérjük, ha nem.
Egy átlag ember hatmillió-kétszázötezerszer pislog egy évben. A nők majdnem kétszer annyit, mint a férfiak Viszont a misztikusok szerint a Teremtő sosem. Elképzelni sem tudom szigorú tekintete miként lehet egyúttal jóságot sugárzó is? Antik szobrok meredt nézése, pupillátlan ítélő szemük lenne a mindent látás? Nevetséges.Húszezer lélegzetvétel jut egy napunkra. Vérünk kilencvenhatezer-ötszáznegyven kilométert iramlik huszonnégy óránk alatt. Számok, elaprózott, mozaikszerű részletek. Milliónyi értelmezhetetlen adat, elemeiben gyorsan váltakozó, összeillő és mégis kiegyezhetetlen ellentétek folyománya. Akkor is muszáj hadakoznunk az idővel.” 

Pk