2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dicsőség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dicsőség. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. március 6., péntek

Napló 5.



 
Céleszköz a dicsőséghez...
„Idő, idő, idő.
Eltaknyolódott, lecsorgó homokóraként értelmezi a hispán szürrealizmus atyja. Ám a nagy Dali sem volt egyéb, mint eltűnő idejével, érzelmeivel, meg önmagával tusakodó szánalmas bohóc, vagyis zseni, akinek – milyen méltánytalan, abszurd játékos a gondviselés! – az életét, egész életművét egyetlen okos, de ridegen számító démoni nő szeszélye terhelte haláláig.  
Vergődött, ahogy a többi. Amúgy nem sokat hazudott. A lényeget olykor sikerült megragadnia. Mindenesetre, ha az időt nem is bírta megszelídíteni, hosszú századokra talán ráfestette magát a halhatatlan alkotók pogány szentélyének boltozati freskójára. Nem sok arc került idáig annak a szűkre szabott mennyezetnek a felületére. Próbálkoztak régen piktorok, persze. Ma meg pláne sok az önjelölt próféta. Létráikkal, állványaikkal, egymásra púpozott dicsérő okleveleik, kitüntetéseik domborulatán pipiskedve ostromolják a plafont. Némelyek közülük arra vetemednek, hogy más művészek vállára állva jussanak közelebb az áhított panteoni festményhez. Hosszú pemzliket használnak, drága színeket kennek a födém alá, arannyal, ezüsttel futtatott hátteret mázolnak önmaguk glóriájához. Trükköznek. Mindhiába. A kontárok, oda nem illő alkotók arcképét az idő midig szépen leradírozza, eltünteti. Helyet hagy az arra méltóknak, szülessenek bár azok a jövőben, vagy egy teljesen új időszámításkor.
Amióta rövidül a jelenünk, ezek a szenvedélyek még erősebb akarattal űzik az embert. Mégsem tudunk elszámolni az összes percünkkel.      
Kész szerencse, hogy aludni még tudunk. Szükségünk van az álmokra, talán jobban, mint valaha. Jó elnyújtózni a lepedőn, az ágy már megszokott teknős horpadásába bevackoltan hallgatni a másiknak az ismerős, pihentető szuszogását, a szemrésen beszűrődő éjszakai fényekkel körbehízelgett szobában, ahol éppen leltárt húzunk, becsukjuk a dolgaink ládáját, és onnét már tegnapnak fogjuk hívni, ami mögöttünk maradt. Az álmainknak meg – akárhogy röstelljük – mégiscsak titkaik vannak. Jelképek, megannyi kódolt üzenet. Azok is az időnkről szólnak. Meg persze sok egyébről is. A szerelmünkről, az életről, a képzelgéseinkről. Mindenről. Szigorú, de igazságos lenyomatai annak, hogy valamiért vagyunk.
Amíg a házban csönd honol, mi szellemekkel vitázunk, alakot öltött rég elhalt ismerősök és sosem látott ismeretlenek kerülnek utunkba, zajos, néha nevetséges, néha meg elrémisztő összevisszaságban, s miután kipattan a szemünk, és eszünkbe jut éjjeli kalandunk furcsasága, élünk a gyanúval, legalábbis sejteni véljük, hogy valahol azért ismernek bennünket. A lelkünkbe lát egy erő, ami más szférákból intézkedik rólunk, igazít a sorsunkon, ha kérjük, ha nem.
Egy átlag ember hatmillió-kétszázötezerszer pislog egy évben. A nők majdnem kétszer annyit, mint a férfiak Viszont a misztikusok szerint a Teremtő sosem. Elképzelni sem tudom szigorú tekintete miként lehet egyúttal jóságot sugárzó is? Antik szobrok meredt nézése, pupillátlan ítélő szemük lenne a mindent látás? Nevetséges.Húszezer lélegzetvétel jut egy napunkra. Vérünk kilencvenhatezer-ötszáznegyven kilométert iramlik huszonnégy óránk alatt. Számok, elaprózott, mozaikszerű részletek. Milliónyi értelmezhetetlen adat, elemeiben gyorsan váltakozó, összeillő és mégis kiegyezhetetlen ellentétek folyománya. Akkor is muszáj hadakoznunk az idővel.” 

Pk

2012. május 8., kedd

Profugo gloria - az eheti Új Kanizsai Újság vezércikke


Álom hava - Járás


A múlt hét közepe tájékán csörgött a telefonom. Megkért a szerkesztőnő, hogy írjak vezércikket az Új Kanizsai Újságba. Mondta: azt se bánja, ha a választásokról fog szólni.

Rendszerint hétfőn vagy kedden szoktam leadni a vonatkozó írásaimat, de történt már olyan, hogy lapzárta előtt fél órával szerda délben küldtem el az anyagot. Dicséretet persze nem kaptam érte.
Azért vezetem föl ilyen mélyről a cikket, hogy lássa a tisztelt Olvasó: mekkora dolog számomra valamit ideje korán befejezni. Ezeket a sorokat péntek este írom. 
Két nap múlva választásokat rendeznek Szerbiában. És az eredmények még csak ezután, valamikor hétfő hajnalban, vagy kora reggel lesznek ismeretesek. A vezércikkem most mégis a jövő hétről, és a választások utáni helyzetről szól. 
Látatlanban is.

Aki ismeri a történelmet, az tudja, hogy kevés olyan birodalom volt az emberiség múltjában, amely ezer esztendőkön át kiállta volna az idők megpróbáltatásait. Az i.e. 753-ban alapított Római impérium ezen kevesek közé tartozik. Az öreg kontinensen példa nélküli módon hellyel-közzel kettőezer éven keresztül létezett. Gyakorlatilag egész Európát, a Mediterrán térséget, és fénykorában a Közel-Keletet is uralma alatt tudta. A rómaiak hódításaik révén sajátos művészetüket, életszemléletüket, jogrendszerüket is meghonosították szerte az akkor ismert világban. 
A latinos műveltség mind a mai napig alapja az európaiságnak, és a régi rómaiak törvényei szerint ítélkeznek a mostani bíróságokon, mert a húsz évszázaddal ezelőtt bevezetett jogalkotás erkölcsi normái manapság is megállják a helyüket. Mérceként tekintünk rájuk, ha úgy tetszik. Megmutatják, hogy emberként, egy közösségben hogyan lehet, kell, és szabad élni.

A rómaiak nem csak az állam szervezettségében, a törvényekbe vetett hitükben és fegyelmezettségükben tekinthetőek példaképnek. A birodalom fölvirágzása és hosszú léte leginkább annak volt köszönhető, hogy a római szemlélet a lelkekben is gyökeret vert. Hogy minden akkori ember - az államot vezető arisztokratától kezdve a legutolsó földet túró parasztig - önmagára nézve kötelező érvényűnek tartotta erkölcsösnek lenni. És erre büszkének lenni. A tisztességre, az emberségességre.

Egyik legszebb példája ennek a morális tartásnak az, ahogyan a győztes hadvezérekkel, a diadalt arató császárokkal, az imperatori cím büszke kitüntetettjeivel bántak.      

A Róma városába visszatérő győzteseket virágeső és diadalkapu várta.
Hatalmas tömeg éltetése közepette vonult a diadalmenet. 
Egész Róma népe sugárút mellett tolongott. A körmenetben szóltak a harsonák, zenészek, rabszolgák és furcsa állatok hosszú sora érkezett a meghódított területekről. Megrakott szekereken közszemlére voltak kitéve a kincsek, az elhódított zászlók, jelvények: a legyőzött népek legszentebb ereklyéi. A sorban kullogtak a nyakukon és lábukon megláncolt, vesztes királyok, hadvezérek vagy törzsfőnökök, akiknek méltóságuk jelképét - a koronát - kezükben kellett vinniük Utánuk vonult a legdíszesebb harci szekéren a nap hőse, a győztes hadvezér.

Az ünnepelt élete talán legfontosabb napját élte. Fürdött a dicsőségben. Róma népe éltette. Gyakorlatilag az egész, akkor ismert világ a lába előtt hevert. Az ő parancsára, egyetlen szavára milliós hadsereg állt készen, és nem volt hatalom, amely szembe mert volna szállni vele.

És míg a virágeső hullott a hadvezérre, míg Róma népe túláradó szeretettel őrjöngve magasztalta - mindeközben a győztes háta mögött ott állt egy rabszolga, aki a babérkoszorút tartotta az ünnepelt feje fölött: a diadal jelképét. Ám a rabszolgának más szerepe is volt! Míg a kocsi vonult, szorosan ura háta mögé simult, és a hangorkán, az ünnepség eufóriája, a tapsvihar és éljenzés közepette folyamatosan egy mondatot suttogott a győztes nagyúr fülébe.
- Mulandó a dicsőség! Mulandó a dicsőség! Mulandó a dicsőség!...         

Nem tudom, csak szeretném hinni, hogy a tisztelt újságolvasó is átérzi ugyanazt a borzongást, a fölemelő tiszteletet, amit én, valahányszor elképzelem ezt a jelenetet. A hatalma csúcsán lévő embert, élet-halál urát még diadala tetőpontján, ünnepi menetében is figyelmezették: az önhittség, a nagyravágyás, a pillanatnyi siker mámorában meg ne szédüljön! Hogy az a bizonyos kerék, sorsnak karikája kerek és mindenkor fordul. Ez a természetes. Ez az élet rendje. És talán így is igazságos. Akinek a fejébe száll a dicsőség, a hatalomtól megittasulhat, elveszíti ítélő képességét. Sűrűn jusson eszünkbe: a szerénység, mások elfogadása és a jó szándék minden koron olyan erkölcsi többletet jelentett, ami a sikert nem kisebbítette, hanem még inkább azzá tette. Azt kell tudnia és vallania egy közösség által kiválasztottnak, hogy nem ura, hanem szolgája ő az emberek ügyének. Nem véletlen, hogy a ministere szó éppen szolgálatot jelent.

Jól észbe vésse, bárki is kerül győztes pozícióba: a rómaiak nem voltak ostobák. A mai választópolgárok sem azok. Tudnak jutalmazni és tudnak büntetni.

Bizalmuk azokban lesz, akik okulva az ókori rómaiak bölcsességén úgy tudják majd igazgatni a közéletet, hogy mindeközben önmagukra nézve a legszigorúbb elveket betartva, látható módon fognak nekünk példát mutatni emberi tisztességből.
Nem lesz mögöttük valaki, aki erre folyton figyelmezteti őket!
Ezt mindenkinek a szíve kell, hogy parancsolja. 

Pósa Károly
Magyarkanizsa, 2012. május 4.


      

2011. február 2., szerda

Sic transit gloria mundi



Pósa Károly

Az kerek világunk háládatlanságárul

"...mert nem az számít ki mondja, hanem sokkal inkább az, hogy mit mondanak róla."

812 éve (1199) halt meg I. (Oroszlánszívű) Richárd. A legendásnak aposztrofált uralkodó 1189-től követte apját a trónon. Rögtön a mai Franciaországba ment harcolni. Hol a francia királyért, hol éppen ellene. 1190 és 1192 között a harmadik keresztes hadjárat egyik fővezére. Pont.


Ha nem lett volna egy légből kapott Robin Hoodból jóféle olvasmány, legalább tucatnyiszor újraforgatott mozifilm, és mindezek kitalált történetei, 2011-ben a tanyasi kutya se ugatná meg a mi jó Richárdunkat. Anglia uralkodói között meglehetősen középszerű figura volt, csak a jól megválasztott PR neve csöngése ajzza a fantáziánkat.

Annyi vizet zavart a britek történetében, mint a szintén nagynevű Kleopátra a Nílus mellett, Krisztus születése, vagy ha tetszik: időszámításunk kezdete előtt egy sóhajnyival. A szexepiles orra vonala még él a köztudatban, csak azt feledjük, hogy amikor a szamártejben fürdőzött, akkor már megállíthatatlanul rohadt szét a szebb napokat megélt Egyiptom. Aztán az egész birodalom uralkodónőcskéstől - szó szerint - beleszédült és odahullott a rómaiak ölébe...

Miért van az, hogy már jobbára az igazán nagy nevű uralkodók, hadvezérek, híres emberek is méltatlanokká válnak az utókor tiszteletére? Sokszor tévképzetek alakulnak ki róluk - a tetteikről meg pláne; előfordul, hogy hamis színben tüntetik föl őket, és nevük hallatán közröhej fakad. Többnyire valami márkanévvé transzformálódnak. Pojáca, ripacs, szánni való bohóc lesz a dicsőséget dicsőségre halmozóból.

Így lesz Cézárból házőrző kutya, Winstonból ócsított cigaretta, Mozartból celofán csokigolyó, Teslából skandináv hard rock együttes, Bartókból "bélás", azaz ezerforintos papírpénz, és még sorolhatnám. Tán Napóleon járt ezidáig a legjobban, egy jóféle konyak öt csillaga tábornoki rangjelzésnek is beillik.
(Ha valakinek ándungja van, akkor ide kérek még hasonló példákat.)

Mi a fenének hajkurássza valaki a hírnevet, ha utána mondjuk öblítőszerként emlékezik rá leginkább a jövő hálás népe?