 |
| Céleszköz a dicsőséghez... |
„Idő,
idő, idő.
Eltaknyolódott,
lecsorgó homokóraként értelmezi a hispán szürrealizmus atyja. Ám a nagy Dali
sem volt egyéb, mint eltűnő idejével, érzelmeivel, meg önmagával tusakodó
szánalmas bohóc, vagyis zseni, akinek – milyen méltánytalan, abszurd játékos a
gondviselés! – az életét, egész életművét egyetlen okos, de ridegen számító
démoni nő szeszélye terhelte haláláig.
Vergődött,
ahogy a többi. Amúgy nem sokat hazudott. A lényeget olykor sikerült
megragadnia. Mindenesetre, ha az időt nem is bírta megszelídíteni, hosszú századokra
talán ráfestette magát a halhatatlan alkotók pogány szentélyének boltozati
freskójára. Nem sok arc került idáig annak a szűkre szabott mennyezetnek a
felületére. Próbálkoztak régen piktorok, persze. Ma meg pláne sok az önjelölt
próféta. Létráikkal, állványaikkal, egymásra púpozott dicsérő okleveleik,
kitüntetéseik domborulatán pipiskedve ostromolják a plafont. Némelyek közülük
arra vetemednek, hogy más művészek vállára állva jussanak közelebb az áhított
panteoni festményhez. Hosszú pemzliket használnak, drága színeket kennek a födém
alá, arannyal, ezüsttel futtatott hátteret mázolnak önmaguk glóriájához.
Trükköznek. Mindhiába. A kontárok, oda nem illő alkotók arcképét az idő midig szépen
leradírozza, eltünteti. Helyet hagy az arra méltóknak, szülessenek bár azok a
jövőben, vagy egy teljesen új időszámításkor.
Amióta
rövidül a jelenünk, ezek a szenvedélyek még erősebb akarattal űzik az embert.
Mégsem tudunk elszámolni az összes percünkkel.
Kész
szerencse, hogy aludni még tudunk. Szükségünk van az álmokra, talán jobban,
mint valaha. Jó elnyújtózni a lepedőn, az ágy már megszokott teknős horpadásába
bevackoltan hallgatni a másiknak az ismerős, pihentető szuszogását, a szemrésen
beszűrődő éjszakai fényekkel körbehízelgett szobában, ahol éppen leltárt húzunk,
becsukjuk a dolgaink ládáját, és onnét már tegnapnak fogjuk hívni, ami
mögöttünk maradt. Az álmainknak meg – akárhogy röstelljük – mégiscsak titkaik
vannak. Jelképek, megannyi kódolt üzenet. Azok is az időnkről szólnak. Meg persze
sok egyébről is. A szerelmünkről, az életről, a képzelgéseinkről. Mindenről. Szigorú,
de igazságos lenyomatai annak, hogy valamiért vagyunk.
Amíg
a házban csönd honol, mi szellemekkel vitázunk, alakot öltött rég elhalt
ismerősök és sosem látott ismeretlenek kerülnek utunkba, zajos, néha
nevetséges, néha meg elrémisztő összevisszaságban, s miután kipattan a szemünk,
és eszünkbe jut éjjeli kalandunk furcsasága, élünk a gyanúval, legalábbis
sejteni véljük, hogy valahol azért ismernek bennünket. A lelkünkbe lát egy erő,
ami más szférákból intézkedik rólunk, igazít a sorsunkon, ha kérjük, ha nem.
Egy
átlag ember hatmillió-kétszázötezerszer pislog egy évben. A nők majdnem kétszer
annyit, mint a férfiak Viszont a misztikusok szerint a Teremtő sosem.
Elképzelni sem tudom szigorú tekintete miként lehet egyúttal jóságot sugárzó
is? Antik szobrok meredt nézése, pupillátlan ítélő szemük lenne a mindent látás?
Nevetséges.Húszezer lélegzetvétel jut egy napunkra. Vérünk
kilencvenhatezer-ötszáznegyven kilométert iramlik huszonnégy óránk alatt.
Számok, elaprózott, mozaikszerű részletek. Milliónyi értelmezhetetlen adat,
elemeiben gyorsan váltakozó, összeillő és mégis kiegyezhetetlen ellentétek
folyománya. Akkor is muszáj hadakoznunk az idővel.”
Pk
