NAPLÓ - 123.

 

Lehet, paradoxon, de mostanában amint magamhoz térve föleszmélek, ahogy reggelente hallgatni kezdem a rádió híreit, ahelyett, hogy a realitás rendképét, a tényszerűségből fakadó logikus szervezettséget tapasztalnám, jobbára a csalódottság vesz erőt rajtam. Mind gyakrabban az a furcsa érzésem támad, hogy a világot eluralja az abnormalitás. A valóság egyre-másra kezd hibbant mesévé silányulni.
Nem példa nélküli az elmebaj fölburjánzása. Eddig is itt lappangott. Erőre viszont csak az utóbbi években kapott. Korábban még igen, visszahőköltem, hangosan ámuldoztam: manapság immár olyan nagyon meg sem lepődök rajta. Úgy tekintek erre a jelenségre, hogy mindaz, ami az életem során normálisnak számított, pusztán egy átmeneti állapot volt, és most újfent visszavedlik a mindenség a maga fordított valóságába, ahol az esztelenség, a téboly, a káosz fémjelzi a dolgokat. Ott folytatja az őrület, ahol abbahagyta.
A fogyasztói társadalom mohósága, a liberális elveket kiszolgáló politikai és gazdasági modell, a televízió agybaja, az átkos internettel sokkal mélyebb nyomokat hagynak, mintsem, hogy mindettől könnyedén mentesülni tudnánk.
Vasárnap este a legnézettebb kereskedelmi csatornán véget ért egy sorozat. Álarcos Énekes volt a műsor címe, és most azért hozták hírbe, mert az esti műsoridőben két férfi összecsókolózott a kamerák előtt. Tévém közel négy éve nincs, nem láttam az adás egyetlen epizódját sem. Azt sem tudom miről szól a „show”. Átfutva az abban szereplők névsorát, még nagyobb a tanácstalanságom. Gáspár Laci, Hargitai Bea elmehetnek mellettem az utcán. Manuel, Pintér Tibor, Rubint Rella – dettó. Utóbbinak ez a neve, vagy valami márka? Istenest, Sebestyént, pláne Millert sem ismerek, bár az utolsót illene, hisz a Pappa Pia (?!) Petijeként állítólag valaki, vagy valami.

Ha ők a mérce, akkor köszönöm. Üdvösebb a saját súlypontomhoz igazodni.      

Visszagondolva a normalitás időszakára, csak a versek jutnak az eszembe. Néhány olvadékony sor, puhán dallamos rímpárok, szép szóképek, meg egy csomó bennem vérré vált hangulati elem: ötven után máshoz ragaszkodni nincs érkezésem.
Valami mégis hajt ebben a folyamatban. Pedig látom az örvényeket, egyre-másra húz a fekete gravitáció, kihat rám mindenféle fel- és lehajtó erő, a disszonáns hangoktól meg a maradék élmények is csupán ideges hallucinációként jelentkeznek, és ilyenkor már a fantázia sem segít. Nem ajándék ez, hanem teher.

Emiatt önmagamat inkább másban próbálom megkeresni és megtalálni.

A bent, halkan megkonduló harangra, és nem a kinti kolompszóra hallgatok. Abban a kondulásban ott van mindaz, amit korábban elveszthetetlennek hittem. Az a harangocska megmaradt velem egy szigeten. A szigetemen.
Víz vesz körbe, nyugalom. Szigeten lakni eleve lehatárolást jelent, egy jó adag öntörvényűséggel, sajátos karakterrel, önállósággal. Munkát és saját magunkra mutató cselekménysorozatot kér viszont. A sziget örökkévalósága szilárdan áll a csönd és a harmónia vizében.
Mihelyt horgonyt vet mellettünk valaki, kisvártatva – ha szerencsések vagyunk – az ő szemében ott marad a tükörképünk. Jórészt, ennyit hagyunk magunk után, nem többet. Akivel mélyebb vonatkozásban képesek vagyunk együtt létezni, egész valójával emlékké nemesül általunk. Minden taglejtése, a súroló tekintete, a gesztusai, az igazi mivolta lakozik majd bennünk egy jó ideig. Ha szerencsések vagyunk. Ám többnyire nem vagyunk azok.
Szeretem az eredetiséget, a hideget, a furcsán lengedező huzatos levegőt, a szavakat, a mondatokat. Szeretem, hogy idegen szájon át a kívül fölszaggatott összefüggéseket belélegezve olykor némi bizonyosságra bukkanhatok. Hogy utána legyen min töprengenem. Mert az idő könyörtelenül mulandó.   

                        Pk