„... én e tényben a nemzet halálát látom; s mert
ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem avégett, hogy
vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza s az utókor nevében esdekelve
felszólítsalak... Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé jövőnek nem
lehet mestere!”
(részlet Kossuth elhíresült
Cassandra-leveléből)
A világon legtöbb példányban eladott, és a legtöbb nyelvre lefordított könyvben az áll, hogy a Teremtő elégedetten megpihent, miután Ádámot létrehozta. A folytatásban történt egy s más. Lett a halandó embereknek viselt dolguk éppen elég. Ettől az Isten előbb csak hümmögött, majd erősen ráncolta a homlokát. Már nem pihent olyan jóízűen. Aztán elkeseredett, és legvégül gyilkos dühbe is gurult párszor, hogy kis híján odaveszett miatta az emberiség. Valahogy mégis: megmaradtunk. Az utolsó pillanatban mindig megkímélt bennünket. Ha szerencsénk van, még most sem bánja. Csak néz bennünket, pislogás nélkül, szomorú tekintettel. Saját képmásai lennénk, s mint olyanok - meglehetősen tökéletlen, immáron visszavonhatatlanul elfuserált állapotban vagyunk. Élek a gyanúval, hogy egy-egy születéskor nem a sokmilliárdodik csecsemő sír föl legelőször, hanem az öreg Istennek gyűlik össze könny a szemében.
A sokat áhított minőség forradalma helyett ugyanis manapság a mennyiség
forradalmát éljük. Általában nincs baj, ha erősebbek vagyunk, mint hisszük. A
probléma ott kezdődik, abból származik a katasztrófa, ha erősebbnek hisszük
magunkat, mint vagyunk. Így a haza bölcse. És már tegnapelőtt elértünk oda,
hogy a nagy számok törvényébe vetett hittel legyőzhetetlennek véljük az embert.
Hétmilliárd személy, hétmilliárd lélek gondolja úgy, hogy ő a teremtés
legsikeresebb példája. Ateisták szerint: az evolúció csúcsa... (Ám ha valaki
tart odahaza kutyát, másmilyen kedvencet, vagy volt dolga állatokkal, ezen az
állításon biztos el-elbizonytalanodott néhányszor.)
Tudták, hogy ha az emberiséget egy adott helyre összeterelnék, és jó
szorosan egymás mellé állítanának bennünket, egy Balaton nagyságú placcon
elférne a bolygónk népessége? Igaz, régi a statisztika. Ha jól emlékszem, a
második ezredforduló után számoltak így a ráérős tudósok. Azóta kicsivel többen
vagyunk. Lehet, hogy egy Palicsi-tónyi területet mára hozzá kéne adni. Így sem
hiszik? Nevetséges? A kételkedők könnyen kiszámolhatják. Négyzetméterenként
hat-hét ember egy ismertebb rockbanda koncertjén is szokott préselődni a
küzdőtéren. Vagy az újvidéki csuklós buszon.
Kész szerencse, hogy azért a Föld
nevű planétán ettől jóval nagyobb élettér adatott nekünk. Fickándozhatunk
kedvünkre.
Miénk a legszebb Pál utcai grund, a legkékebb üveggolyó.
Nincs
kilátásban einstand. Ezt még a Pásztorok sem tudják elvenni tőlünk.
A bökkenő csak az: tudunk-e vele okosan sáfárkodni?
Költői a kérdés, ugye Önök is belátják?
Nem kell ahhoz agysebészi diploma,
akárki beismerheti a régtől nyilvánvaló, elkeserítő tényállást.
A fajtánk
konokul robog a végzete felé. Fütyülve vágjuk magunk alatt a fát. (Ha a városi
parkosításunk gyakorlatát veszem alapul, akkor ez a mondatom akár szó szerint
érthető.) Még néhány év, vagy legjobb esetben évtized, és megérkezünk a szép új
világba. Most játsszák a mozikban a Mad Max negyedik részét. Aki szeretne
bepillantást nyerni a ránk köszöntő jövőbe, annak ajánlom a film megtekintését.
Az ivóvízért harcoló tömegek, az elsivatagosodott bolygón lassú pusztulásra
ítélt emberek élet-halál harcának tragédiája nem holmi rendezői fikció. Ez a
nyers valóság végső soron napjainkban is. Például Afrika egyes részein. Ahol
nemhogy filmet nem néznek már az emberek, de forgatókönyv sincs. Csak
producerek vannak, a bevételt kasszírozó hatalmasok, akik a saját maguk által
létrehozott katasztrófa-helyzetből észak felé – egyelőre Magyarkanizsán,
Horgoson csak átvonulva - Európára zúdítják Afrika és a Közel-Kelet törzsi
nagygyűlését. Egyelőre.
Minden illúzió nélkül rövidesen számolnunk kell azzal,
hogy a modern kori népvándorlóknak nem lesz hová tovább menni tőlünk. És akkor
itt kopogtatnak majd. A mi ajtónkon. A mi kertünkben termett gyümölcsért, a mi
kenyerünkért, a mi vizünkért. Ellentétben a filmgyártásban megszokottal, ott
már viszont nem lesz újraforgatott jelenet. Visszacsinálni nem enged majd az
önsorsrontásunk. A jeleneteket számozó csapótáblán nem lesz krétával írt kettesszámú
újrajátszás. Éppen ezért kéne időben észhez térnünk. Megvizsgálni a
lehetőségeinket, és azonnal cselekedni! Ha kell vasszigorral. Ha kell
önmagunkra nézve is kellemetlen, de szükségszerű dolgokat fölvállalva.
Máskülönben eljátsszuk a legutolsó esélyét is annak, hogy akikért felelősek
vagyunk, az utánunk jövőket, a gyerekeinket ne a végzet felé taszítsuk.
Hisz mára így is annyira elvesztettük a lelkünket, eltorzult az emberi
arcunk, hogy tán már a majom sem fogadná el tőlünk a banánt. Fontoljuk hát meg,
míg lehet!
Tudni való, hogy a Cassandrák szerepe megátkozott. Hálátlan szerep.
Tudni való, hogy a Cassandrák szerepe megátkozott. Hálátlan szerep.
De nem árt, ha észben tartjuk, hogy Cassandrának igaza volt.
Pósa Károly