NAPLÓ 13.

  „Majális lévén, két rövid történet. Ilyenkor úgyis minden épeszű kivonul a zöldbe. Hogy onnét mennyire ép ésszel tér vissza a civilizált közegbe, azt talán most ne firtassuk. Ez a nap erről szól. Az értelmesebbje már pakolja a piknikező kosarát, a húsokkal telt hűtőtáskát, és előkotorja a kamrába bekészített rekesznyi sört. A magzatok sem bírnak a bőrükben. Hat előtt ébredtek. (Olyan korán, hogy a pap se szart még – mondják errefelé a népek…) A lovas kocsi várja őket. Meg a Járás. Viszik magukkal a kutyákat, a Miklós kecskét. Kész cirkusz.  

Facér korom egyik legszebb május elsejéjét a Kanizsa melletti Döglött-Tiszánál töltöttem. Annak is a kiszáradt medrében. Aki idevalósi, az tudja, hogy amióta megépült az új, magasabb gátrendszer, a régi töltéssel csaknem párhuzamosan futó holtágat kettévágták. Az innenső fertályból szépen el is tűnt a víz, noha a talaja még ma is süppedékes. Nem ajánlott az ott levert sátrunkban megvárni az esőt. A másik felében maradt némi víz. Amikor áradt a folyó, egy agyagos szurdokon beözönlött a víz. Megemelkedett a holtág vízszintje. Kiváló ívóhelyet biztosított a halaknak. Valakik horgászparadicsomot álmodtak róla, de ahogy mifelénk lenni szokott: vajúdtak a hegyek, aztán egeret szültek.

Szóval a Döglött-Tisza - vagy finomabban a Kis-Tisza - kiszikkasztott alján ért bennünket a majális. A helyi cserkész-csapattal táboroztunk. Egy „Romania” típusú sátor jutott ötünkre, aminek kényelméről a neve alapján fölösleges lenne további magyarázattal szolgálnom. Mivel a cipzárja az első használat után elromlott, és az ablakocskákra varrt szúnyoghálónak már csak a fecnijét lengette a huzat, az ötfős lakóegységgel békésen megfért az a néhány tucat szúnyog, légy, pók, bodobácsbogár és egyéb nevesincs nünüke, amik mozgalmasabbá tették az éjszakáinkat.
Amikor végre sikerült volna elaludnunk – úgy három körül járhatott, fáradt már a csillagok fénye -, a sátrunk mögötti fán megszólalt egy kismadár. Nem vagyok szakértője az ornitológiának. Fogalmam sincs milyen fajhoz tartozott a dalos madárka*. Csak azt tudom, hogy csiripelése betöltötte az erdőt, megült a derékig érő párán, és átvisszhangzott a Tiszán. Semmitől sem zavartatva magát fújta, ahogy a torkán kifért. Mindezt a fülünktől pár méterre. Kell-e mondanom, mennyit aludtunk azokban a napokban? Mégsem riasztottuk el. Megengedőbbek voltunk.
Föl voltunk vértezve az ifjú emberek lazaságával, ezért gálánsan tűrtük a pirkadat előtti szerenádot. Dehogy zavartuk volna meg a tollas kis dalnok produkcióját! Inkább napközben karikás szemmel vitézkedtünk, és amikor végképp elnehezültünk, egy lópokrócot terítettünk a fűbe, úgy, hogy lehetőleg vakondtúrás legyen a vánkosunk.
Egyik nap, ebéd előtt aggodalmas képpel közölte a táborvezető, hogy mától nem lesz saláta a csapat étrendjében. Néztünk rá. Nem értettük. Fogalmunk sem volt róla, hol a csudában van az a Csernobil.”  

* Az írás pillanatában még nem tudtam, de azóta utána jártam, fülemüle (Luscinia megarhynchos) volt a kis mester. Szó szerint lefüleltem a nyavalyást. Íme:

https://www.youtube.com/watch?v=4EUQJU2yyYE