2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. május 27., szerda

Kis Kanizsai Enciklopédia 6.



Egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata.

 
Százéves fotó a Városháza előtti régi piactérről

adoma - Hajdanában a környék lakossága híres volt a tréfálkozó kedvéről. Megszámlálhatatlan poént sütöttek el őseink, akik még ismerték a heccelődés alapszabályait. Szórakoztatták egymást és önmagukat, de sosem mások megalázásával. Emberibb léptékű volt a kacajuk. A boldogult emlékű Tőke Pista tanár úr Zentán szépen egybegyűjtötte a Tisza-mente népének anekdotáit. Az adomázás hovatovább sajnos kimegy a divatból. A helyét átveszi a városias vicc, a flaszter észjárása. Rövidek, velősek, csattanósak. Gyakran durvasággal, ordenáré nyelvezettel, mert csak a trágárság kölcsönözhet ízt a szövegecskének. Ezek a közszájon forgó viccek sosem építő jellegűek. Személytelenek. Ha valakiről szólnak, jobbára kitalált történetek. Jellemzően koronként fölbukkannak, más-más szereplőkkel. A politika, a szexualitás, a legintimebb dolgok gúnylenyomatai. Milyen más az adoma! Hiszen mindig, vagy legtöbbször valós alapokon nyugszik. Tréfás történet, ami ha a legvégén nem is fakaszt hahotát, csak elhúzzuk tőle a szánkat, csöndös somolygással hallgatjuk: akkor is rólunk, nekünk szól. Érezzük belőle a múlt visszaköszönését. Megeleveníti a csínyekkel teli gyerekkort, a katonaságot, az ismerőseinkkel történt „stószokat”. Élteti az élceket, a frappáns bemondásokat. Alkalomadtán bolondos élethelyzeteink tucatját szoktuk előszeretettel fölidézni. Semmi nem ad átfogóbb képet egy közösség lelki erejéről, mint a humora. Ha nem hiszik, olvasgassák a Mosolygó Tisza-mente jóízű történeteit! Kiviláglik abból, hogy a hétköznapokon – még ettől sokkal embert próbálóbb, nehezebb időszakokban is – tudtak nevetni, nevettetni a tréfacsinálóink. Levett kalappal emlegetjük ma őket. A kántort, az iszákos cimborákat, a falu bolondját csak úgy, mint az örök poéngyáros nagyjainkat, akiknek folyton az ugratáson, mások szórakoztatásán járt az eszük. A gyárakban, a földeken, az iskolákban, a hivatalokban, a kocsmákban és a bandázó kis utcákon egymást vidították az itteniek.
Számomra az egyik legkedvesebb történetet ide jegyzem a végére.
Kanizsa hírhedetten csibész tréfamestere az Ádám család sarja volt. Az öregek még emlékeznek tetteire. Nekik nem hat majd újdonságként, amit írok. Ádám Zoltánt, aki szódás üzemet tartott fönn, és nem mellesleg Auschwitzet is megjárta még éltes korba lépve sem hagyta el a humora. Igazi „hochstapler” volt, akit a jelmondata egy életen körösztül végigkísérte: Mundus vult decipi - A világ azt akarja, hogy becsapják. Csoda-e ha mindig a hülyeségen járt az esze, vagy átvert valakit? A mókázó hajlama mellett módfölött szerette a bort. Ez ihlette az alábbi esetet is.
A téglagyárba igyekvő munkások közkedvelt megállója volt a régi „Beograd”-kocsma. Hajnaltájt nyitott, ahová fertályórával a reggeli műszak beindulása előtt, a biciklin érkező melósok rendre be-betértek egy- vagy két nyelet korai pálinkára. A pulton tucatnyi kispohárban elő volt készítve az ital. Rendelni sem kellett: aki balos markába kapta a kispoharat és lehörpintette, a másik kezével már koppantotta is az árát a falapra. Százával keltek el a féldecik, rövid negyed óra alatt, hogy a pincérnő alig győzött újratöltögetni. Az ominózus hajnalom Ádám Zoli a cimborájával, a kőfaragó Oláh Pistával elsőként érkezett a „Beograd”-kocsma elé. Sötét éjszaka volt, pirkadni sem akart. A szunnyadó italmérést még lakat alatt vigyázta a nehéz, szárnyas ajtó. A két tréfamester szomjas volt. Rávaló pénzük viszont nem akadt. Adám Zoli nem jött zavarba. Megkérte a Pista barátját, hogy ugorjon haza a kolbásztöltőért. Amikor a puszipajtása meghozta, valahonnét a nagykabátból előszedett egy jókora sülttök-darabot. Belegyömöszölte, aztán a kolbásztöltőt kurblizva kinyomta a tartalmat a kocsma küszöbére. Az összecsócsált sült tök egy hurkányi rakáson szerfölött gusztustalanul hasonlított valamire. Hogy a látvány még megtévesztőbb legyen, egy gyűrött újságpapírt is odatett mellé…
A hatás nem maradt el. A kisvártatva befutó biciklis melósok elszörnyedve, utálkozva szidták azt, aki pont a kocsma küszöbére tudott üríteni. Mikorra megfelelően izzott a hangulat, és elég számú zajos káromkodó sereglett össze, Ádám Zoli flegmán megjegyezte, hogy csak ne ordítson senki: annak idején a lágerban ők még ezt is megették – olyan éhesek voltak. Persze nem hittek neki, de ő váltig hajtogatta az igazát. Szó szót követett. Ahogy lenni szokott, rögtön fogadásra került sor. Ádám Zoli ellen hektószám liter bort ajánlottak, ha ott helyben bebizonyítsa, és megeszi a küszöbön éktelenkedő kupacot. Ő meg pont erre várt. A kabátzsebből előhalászott egy kanalat, és lekuporodva a küszöbhöz angyali nyugalommal kezdte kanalazni a … sült tököt. Mondják, többen rosszul lettek és a nagy erős lehordó munkások sugárban hánytak, akik látták. A kocsma pedig kinyitott és aznap Ádám Zoli és az Oláh Pista késő délutánig itták a nyereményüket. Az utolsó litereknél, akadozó nyelvvel már beismerték a turpisságot. Még a kárvallottak is együtt röhögtek velük. A móka híre szétfutott. Sokáig csalt nevetést az arcokra. Olyannyira sokáig, hogy én még manapság is a lábam alá nézve, nagyobb lendülettel, inkább átlépem a „Beograd”-kocsma küszöbét.        




Nincsenek megjegyzések: