NAPLÓ - 107.

Róla szólok. A faluról.
Az én kis falum egyetlen utcájának a legelején feszület áll. 

Százegypár ember – ha – lakja. Mindenki mindenkit ismer. Még kóbor eb sincs arrafelé. A szabadon bóklászó kutyáknak is van gazdájuk, ahogy a gazdáknak van családjuk, házuk, kertjük, otthonuk.

A kis települést csak a nagyobb fölbontású, részletesebb térképek jegyzik.

Alig szerepel a híradásokban. Ritkán emlegetik a község határain kívül. Ha mégis: az odavalók szorgalmát dicsérik, vagy a falu körül található régészeti leletek kapcsán kerül szóba.
Igazából senki sem tudja, mekkora múlt van oda elhantolva.

Mindenesetre az biztos, egy középkori templom, meg egy szintén abból az érából származó temető maradványai rejlenek ott az anyaföldben. A falu déli peremét a Kispiacra kanyargó bekötőút súrolja. Keletről egy falatnyi Járás fércelődik össze vele, amit a zubogó vizű Slajc, a Tisza ártéri erdőjének méregzöld pántlikája varr el, párás, folyami szagokba burkolódzón. Délről egy jó vágtányira már Kanizsa háztetői látszanak. Mint vöröslő fűrészfogak harapnak bele az égboltba. Közülük is kitűnik a Kistemplom ezüst mutatóujja, meg a Nagytemplom bordó bádog tornyának keskeny tűje. Lóháton, toronyiránt megjárva, vagy húsz perc után, a Texas vendéglő sarkánál toppan először aszfalton a pata. Közel a város, mondom. Nincs semmi olyasmi, ami messze esne. Mitől is kéne messze lennie? Hisz a mindenség egésze mutatja magát azon a tájékon.

A világ legszebb helye az nekem. Nem véletlen – oda költözöm. Nem pont a faluba. Inkább mellé. Tanyára. Vadakác őrzi a falakat, a cserepek fölé diófa lombja borul, ölig érő fű veri föl az udvart. Nemsokára egy rókaverem lesz a szomszédom. Vadnyulakkal és őzekkel fogok komálni. Madarakat köszöntök majd a levegőben. De így van ez rendjén. Így, velük fog kerek lenni ez a történet. A házé is. Az enyém is.

Mikor mondom, hová pakolok, még most is azt hiszik viccelek. Pedig nem. Eszemben sincs. Nem kell ahhoz telitalálatos lottószelvény, hogy két hold földdel, pagonnyal, egy kicsiny, fehérre meszelt tanyácskát vegyen magának az ember Észak-Bácskában. Ha a házikó tetejébe mászok, körbe tekintek: itt ugyanaz és mégis más az élet. Hallatszik a szívhang, és a március elejei nedves föld feketén süpped be a látóhatár csíkja mögé, mintha a Zenta alá bukó napkorong akarna betakaródzni a zsendülő vetéssel, a dűlőutak mintázta rónasággal.

Gondom nem sok lesz. Majd írok, olvasok. Rajzolok, festek. Lesz egy otthoni, meg egy ünneplő kalapom. Az otthoniban mandulafákat fogok ültetni és letéglázom az istálló elejét. Vasárnaponként meg az ünneplőt teszem a fejemre, és ha fölnyergeltem elmegyek aznap világgá: ki a barátomhoz a kispiaci temetőbe. Aztán meg el Martonosra, disznótorost kóstolni. Estszállatkor ki fogok ülni a tetőre, a kékfestős nyugágyba. Onnét studírozom majd az égalját, a vándorló felhőcsíkokat, amik hol narancsvörösen izzanak, hol pedig könnyektől terhesen szomorkodnak. A napszakok minden pillanata egy-egy tanulság lesz ezután, amik – titokban ezt remélem – nem a tudat, hanem inkább az ösztön szintjén fognak értelmet nyerni. Ragyogás vesz majd körül. Eszmélés és felejtés.

A házikó sarkába seprőt teszek, kis lapáttal. Reggelente a köves teraszt nedves ronggyal fölmosom, meg a kutyaszőröket is muszáj lesz összetakarítani. Hatkor már kávéillat lengi be a nappalit, a szúnyoghálós ablakok ki lesznek tárva, szellőzésképpen: a legelőről begomolygó kamilla- és szénaszag tölti majd be a könyvespolcok rejtett zugait.  

Óriási festett, rajzolt képek néznek majd szerte a falakról arra, aki betér. Kék-fekete-fehér takarókon és ugyanilyen párnacihákon fog lobogni a kelő nap sugara. A kutyának csontot vetek, aztán kaszálok, ahol tegnap abbahagytam, és a harmatos fű egy darabig megőrzi majd a lábam nyomát.      

                          Pk