 |
| A színészlegenda is épp Bécsben volt |
Eddig úgy voltam Béccsel, hogy
onnét csak a szelet az, ami ér valamit. (Pirított zsemlemorzsával, a Nagy Levin
receptje szerint.) Az összes többi Bécsből származó dolog jószerével mindig
csak ártott nekünk, magyaroknak.
Bár a Babenbergek idején még
tudták hol a helyük, hisz az Enns innenső partjáig a miénk volt az Őrvidék, és
azt hittük, hogy a pozsonyi csatában (907) tőlünk kapott alapos ruha után
örökre elmegy a kedvük a területi harácsolástól, ám nem lennének osztrákok ezek
a németnek látszani akarók, ha minduntalan nem gáncsolhattak volna mindent, ami
magyar.
Utoljára Mátyás még osztott
a szájuknak ez előző évszázadokban ellenünk elkövetett sumákságaik miatt, de
aztán sajnos ráfanyalodtunk a Habsburgokra.
Attól datálódik a sógorság ezzel a
népséggel.
Jól bevásároltunk velük, kétségtelen.
A számlájukra írható Mohácstól
kezdve a megalázó vasvári békén át a nyakunkra telepített szlávok és románok
tengere, meg a legjobbjaink likvidálása. Méreggel vagy cselszövéssel: a sunyi
kétfejű sasnak sosem voltak skrupulusai. Mondjuk, én még most sem szopom be
szegény Zrínyi vaddisznós „balesetét”. Aki netán elhiszi, az nézze tovább az Én
kicsi pónim sorozatot.
A jó Rákóczit ugyanúgy el
akarták tenni láb alól, mint utána bárkit, aki a magyar ügyet zászlójára tűzte.
Hosszú és keserves lenne fölsorolni, mi mindenben volt kanala a bécsi
politikumnak. Olyan nagyon azonban nem kell csodálkozni a gátlástalan
hatalomvágyukon.
Képzeljünk el egy jellemtelen, frusztrált, tésztaképű stricit,
aki olyannyira kapzsi, ugyanakkor életképtelenül visszataszító, hogy a saját
bibircsókos unokanővérével házasodik, csak ne kelljen osztani a családi
ezüstöt. Mindehhez csapjuk hozzá, hogy az összvagyonát kétes üzleteken
szerezte, de inkább örökölte. Sosem hódított meg semmit fegyverrel, mert a
nádpajzsos-lándzsás négerek is kiröhögték. Ha a derék Sobieski kozákjai 1683
őszén a másnaposságtól böfögve nem köpik meg a tenyerüket Bécs alá vágtatva, ma
már nem lenne kereszt a Josefstadt templomain, és a Schützengasse járdáján csak
törökök és arabok mászkálnának. (Így ma csak kétharmaduk az, de erről majd
később, bővebben értekezem.) A sok történelmi sérelem mellett a biedermeiert is
az osztrákok bűnlajstromához írom, lévén a giccs tökéletesen passzol a
borzalmas sramlizenéjükhöz.
Mit kezdjek én ott, ahol
még ma is az a közkeletű doktrína, hogy Mozart osztrák, Hitler meg német volt?
Holott ennek pont a fordítottja igaz.
De valamiért az osztrák néplélek már csak
ilyen: nem véletlen, hogy Freud doktor úr is a bécsiek között találta meg a
legelborultabb alanyait.
Hogy ne folytassam tovább a
sógorok eredetmítoszainak analizálását, békén is hagyom ezeket az önképükbe
dermedt nyárspolgárokat. Egy biztos: mindig ügyesen el tudták adni magukat.
Hétfőről keddre császári birodalomból köztársaságra váltottak, és a népi
demokráciájukból egyenesen átigazoltak a virtigli nácizmusba, hogy utána
szemrebbenés nélkül letagadhassák. Ma megint a demokrácia és a szabad szellem
hírvivő csillagai, a kancellárjuk, a kis Kurz méltó az elődökhöz. Ámul is a
világ milyen opportunista politikát folytat. Ha kell nemzeti, ha kell
liberális, és a jövő héten akár zöld is lesz, dacára annak, hogy tudomásom
szerint ő az egyetlen európai (férfi) politikus, aki arcpirosítót használ.
Biztos a
környezettudatosság jegyében, amire Ausztria olyannyira büszke.
Éppen emiatt húztam a kuruc
számat, amikor Parndorf (Pándorfalu) határában megláttam a szélerőmű parkot. A
gigászi lapátokat a Duna medence folyamatos huzatja működteti. A vonatablakból
elnézve csak óvatos becsléseim lehetnek: a templomtoronynyi böhöm oszlopokat
ugyan hány köbméter betonnal fixálták, hogy megtartsák a rotorokat?
Azt mondják ez a megújuló
energia. A jövő környezetbarát áramtermelésének vélik sokan.
Szerintem meg épeszű ember
ilyesmire nem büszke.
Gondolom, azon kevesebben
töprengtek el, hogyha ezek a vackok valamikor majd elöregszenek – mert minden
fölött eljár az idő, a turbinák is, a fém vázak is szétrohadnak, elavul
a rendszer, átlép fölötte a technika fejlődés – akkor mi a rossebet fognak
csinálni az értékes szántóföldekbe öntött többszáztonnányi vasbeton
talapzatokkal? Jön majd Günther és kalapáccsal szétveri? Az lesz ám a szíszogó
meló.
A főváros előtti lapályon
pedánsan megművelt földek, vetések zöldellenek. Elvágólag dűlőutak, megint egy
szélerőműpark, mindenfelé magasfeszültségű távvezetékek terpeszkednek.
Be van
kábelezve a vidék, hogy az iránytű is megbolondul tőle. Hát még, aki itt él! A
szerelvény simán gördül be a Hauptbahnhof hipermodern épületébe. A budi 50
cent, automata enged át a kapun. Föltűnően sok a külföldi, mármint a „szemmel
látható” idegen. Valószínűleg ettől is vadabb arányt kapnék, de a fehér emberekről
nem tudhatom biztosan kifélék-mifélék. Nem kell szűk egy óra terepszemle
Bécsben, hogy kikristályosodjék bennem a fölismerés: aki itt nem török, az
tutira a néhai Jugoszlávia szülötte.
Szombat kora reggel, a második emeleti
erkélyen harsányan telefonál egy klottgatyás bosnyák. Malacot rendelt a
készülődő vacsorához. Hiába, hogy az utca túlfelén sétálok, horizontálisan egy
hatsávos út, vertikálisan két emelet választ el tőle, tudom, hihetetlen, de még
a telefonjából kiszüremlő nő beszédét is tisztán hallom. A továbbiakban már nem
is érdekes, hogy lépten nyomon szerb, horvát, bosnyák akcentusú járókelőkbe
botlok. Mindenhol: szó szerint.
Ezért talán érthető
megdöbbenéssel torpantam meg, amikor délelőtt tíz tájékán végre elhaladt
mellettem egy igazi osztrák férfi. Kalapja, viselete, kinézete alapján valami
tanárféle lehetett. Alaposan megnéztem. Ott, az Arthaberplatzon villant
be egy nagyon régi élményem.
Még Újvidéken történt. Épp beírtuk az egyetemet,
az első napokban a lakás környékével ismerkedtünk. Már majdnem egy hete a
városban laktam, mindenütt szerb szót hallottam. Különös, meglehetősen idegen
érzés volt a majdnem színmagyar szülőföldem után. Éppen emiatt földbe
gyökerezett a lábam, amikor először ütötte meg a fülem Újvidék utcáin magyar
beszéd. Egy idősebb házaspár sétált el mellettem, értettem minden szavukat, de
a megilletődöttségtől már nem emlékszem miről társalogtak. Ott álltam a huzat
marta újvidéki központban és sokáig bámultam utánuk. Az járt a fejemben, hogy
az apám idejében itt még majdnem minden üzletben értették a magyar szót. A
kilencvenes évek kezdetére meg már lámpással lehetett csak magyart találni.
Valami hasonló párhuzamot vontam
le a bécsi tapasztalatokból is. Van egy szint, amit, ha átlépünk, a domináns
nyelvi közösség helyébe fog lépni egy másik, kívülálló kultúra. Mindez pusztán
idő kérdése, és a demográfiai mutatók függvénye. Eddig azt hittem, Budapest az
igazi multikulturális közeg. Egy ideje tudom, Bécshez képest a magyar főváros a
fasorban sincs. És ez azért némileg megnyugtató.
(folytatjuk)* Pk
*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg, 2020.01.25-én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése