TÚL AZ ÓPERENCIÁN - 2. rész

Csak az amatőrök szoktak múzeumokkal meg a prospektusok által ajánlott helyekkel városnézést kezdeni. A profik rögtön az első árnyékot vető gyanús mellékutcába befordulnak és mihamarabb kocsmát keresnek. Egy becsületvesztőben előbb rálelni a lokális néplélekre, a színekre, a szagokra, és általában a város hangulatára, mint ott, ahol százával tolonganak a szelfiző turisták. Érdemes kipróbálni! Még jobb, ha a piac az első úti célunk! 

Bécs belvárosában, valahol a Keplergasse környékén volt szerencsém rögtön egy szombat reggeli piacba botlani. Nagy dilemma, a piac-e a megfelelő kifejezés, vagy inkább a bazár szó illene rá? Ugyanis a bódésorok zöme csöppet sem a porcelános mosolyú osztrák miliőt sugallta. 

Sokkal inkább a (Közel-)Kelet tarkabarkasága köszönt rám. 

Bizton elmondható, hogy az általam bejárt részeket nehéz lenne Bécs úri negyedeihez sorolni. Ez a lakosság összetételén legalább annyira meglátszott, mint az üzletekbe kitett portékákon, vagy azok árain. A fedett piactéren – ami nagyjából akkora lehetett, mint a kanizsai – minden szokott kellék adott volt. Zöldségesek, pékek, hentesek, ruhaárusok, talponállók és erősen leminősített kávézók, koszlott kis trafikok szorongtak egymás mellett. Nem is a kínálat volt a meglepő, hanem az árusok összetétele. Megszámoltam (debiz’Isten): kilenc (9) hentesbolt közül lehetett válogatni. Ebből öt (5!) török és/vagy arab, amiknek beszédes neve – Mekka, Sesam, Ali Kebab – mellett azt is feltüntették, hogy ott „halal”, azaz kóser módon, muszlim rítus szerint vágott, elkészített húsokat lehet kapni. További három (3) húsüzlet délszláv tulajdonosokkal és vevőkörrel bírt: a személyzet névről szólította (anyanyelvükön persze) a kuncsaftokat. A három exjugoszláv boltból kettő szerb vagy horvát, a harmadik viszont bosnyák kézen működött. Ez utóbbiban tudniillik sertésből készült dolgokat nem árultak. A maradék (1) hentes kirakatában a hagyományosan, osztrák módi szerinti húskészítmények sorakoztak. Lefotóztam néhány pultot. Hátha érdekel valakit, viszonyítási alapként mi a helyzet a hazai meg az ottani árak között.

A beszédes nevű Istanbul (sic!) polcain egy kilogramm borjúszelet (Kalb Kotlett) 15,00 euró. A bárány lapocka (Lamm Schulter) 10 euró, a báránycomb (Lamm Keule) 11 euró. Másutt az „Ungarische Kolbas” tíz dekája másfél pénz, azaz kilója 15 euró. A kenyerek zöme 3 eurónál kezdődik. Igaz, kilón felüli mindegyik.  

Egy kifőzdének teraszán megreggeliztem – naná, török volt a tulajdonos. Alighanem a lánya kezelte a kasszát. A panírozott kakascombot nem lehetett kihagyni. Kenyérrel, két uborkával négy és fél eurót kóstált. Nagyvárosi ár, kétségtelen, de ha ennyi, akkor ennyi. Közel ilyen összeget bizonyára Budapesten is elkértek volna érte. A piac túlfelén furcsa, nem európai szakállas férfiakra lettem figyelmes. Az összes ruhaárus indiai szikh (!) volt: pontosan látszott a turbánjukon kifélék. A nap további részében – a teljesség igénye nélkül – találkoztam lengyel, ukrán, szlovák járókelőkkel. A szerb-horvát-bosnyák beszédre már oda se figyeltem. Ültek mellettem vietnámi nyugdíjasok, perzsa, arab férfiak, és hidzsábos nők százai lófráltak a sétáló utcán. A sok kínai és pöttöm thai között tél-túl, ha lehetett európai arcélűt látni. Új Babilon épül – dúdolgattam az Omegát. Vasárnap hajnalban két bagaria fekete suhanc csinálta a fesztivált az utcasarkon. Kukákat rugdosva ordítva „társalogtak” furcsa nyelvükön. Nem tudtam eldönteni be vannak-e drogozva, vagy csak nagyon részegek. Mindenesetre az a kevés ember, aki vasárnap reggel negyed hétkor a szeles bécsi utcán ment a dolgára, nagy ívben kikerülte őket.

Szemérmességből legszívesebben kihagynám, de mivel hazudni nem szabad: találkoztam magyarokkal is. A délelőtt folyamán egy elhanyagolt külsejű, nagy szatyrokkal fölcuccolt trió magyarul társalgott a metró lejáratánál. Olcsó dobozos sörrel hadonásztak. Hajléktalannak tűntek. Nagyon lecsúszott állapotuk megdöbbentett. Az egyikük a járókelőktől kunyerált. Lesunyt fejjel kotródtam odébb. Némileg javította kedélyemet, hogy a Szent István dóm melletti étterem pincérnője is magyarul irányított az ebédasztalhoz. Este pedig a magyar táncházban – ahol a Korinda együttes muzsikálta moldvaira ropták a bécsi magyar közösség tagjai – egészen helyre is billent a lelki egyensúlyom. 

Amúgy – hogy finom legyek – Bécs nem okozott különösebb kulturális sokkot. Amiről annyit hallottam, nevezetesen az osztrák főváros építészeti arculata – nem hagyott bennem mély nyomot. Igen, a XX. század második felében fölhúzott lakóházak, középületek kicsit különböznek a Közép-Európában megszokottól. Kevésbé lepukkantak. Vélem, Bécsben aligha volt panelprogram, nem a szovjet mintázatú urbanisztikai rémálmokat kellett megvalósítaniuk. Ennek dacára az osztrák főváros építményei, az emeletes irodaházak, bérházak meglehetősen szürkék, fantáziátlanok. Se íze se bűze üveg és vasbeton mindenütt. Kiherélt élettér – ez volt az első benyomásom, és ezen az sem segített, hogy a Hofburg barokk palotanegyedét is megnéztem. Szép, szép a császári rezidencia. Csak az én ízlésemnek túl hivalkodó, még ha kellemes lótrágyaszag is lengi be a Heldenplatz környékét, lévén nem messze tőle a lovarda, azaz a királyi istállók vannak. Egy-két fiákeros befogott a turisták végett, de a januári hidegben nem tolongtak a furikázni vágyó utasok.

A végére hagytam, noha a bécsi kiruccanás legjavának számít. Ráfutottam egy príma szerb étteremre. La Koliba a neve: jó szívvel ajánlom minden arra járónak. A sarki lokálba belépve mintha Leskovac valamelyik csárdájába toppantam volna. A főúrtól kezdve a pincéreken át az összes vendég szerb volt. A svédasztalon pedig pacal, szárma, lóbab, sült malac és bárány közül lehetett válogatni. Desszertként Sacher torta helyett természetesen baklavával. Mindez 14 euróért. 

Kellő hangerővel turbó folk szólt, ettem a parázson pörgetett birkát és azon méláztam, mi lett volna, ha a második világháborúban a németek győznek?

Vélhetően akkor ma Belgrádban nyüzsögnének a munkát kereső osztrákok. A valjevoi német maffiától rettegne fél Európa, és a Szarajevóban ellopott méregdrága Zastavákat rendre valahol Berlin, München vagy Bécs környékén találná meg a rendőrség.

Nyeltem csöndben a birkahúst. Bécs – én így szeretlek.

                             Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2020.01.31-én. 

TÚL AZ ÓPERENCIÁN - 1. rész

A színészlegenda is épp Bécsben volt

Eddig úgy voltam Béccsel, hogy onnét csak a szelet az, ami ér valamit. (Pirított zsemlemorzsával, a Nagy Levin receptje szerint.) Az összes többi Bécsből származó dolog jószerével mindig csak ártott nekünk, magyaroknak.

Bár a Babenbergek idején még tudták hol a helyük, hisz az Enns innenső partjáig a miénk volt az Őrvidék, és azt hittük, hogy a pozsonyi csatában (907) tőlünk kapott alapos ruha után örökre elmegy a kedvük a területi harácsolástól, ám nem lennének osztrákok ezek a németnek látszani akarók, ha minduntalan nem gáncsolhattak volna mindent, ami magyar.

Utoljára Mátyás még osztott a szájuknak ez előző évszázadokban ellenünk elkövetett sumákságaik miatt, de aztán sajnos ráfanyalodtunk a Habsburgokra. 

Attól datálódik a sógorság ezzel a népséggel. 

Jól bevásároltunk velük, kétségtelen. 

A számlájukra írható Mohácstól kezdve a megalázó vasvári békén át a nyakunkra telepített szlávok és románok tengere, meg a legjobbjaink likvidálása. Méreggel vagy cselszövéssel: a sunyi kétfejű sasnak sosem voltak skrupulusai. Mondjuk, én még most sem szopom be szegény Zrínyi vaddisznós „balesetét”. Aki netán elhiszi, az nézze tovább az Én kicsi pónim sorozatot.

A jó Rákóczit ugyanúgy el akarták tenni láb alól, mint utána bárkit, aki a magyar ügyet zászlójára tűzte. 

Hosszú és keserves lenne fölsorolni, mi mindenben volt kanala a bécsi politikumnak. Olyan nagyon azonban nem kell csodálkozni a gátlástalan hatalomvágyukon. 

Képzeljünk el egy jellemtelen, frusztrált, tésztaképű stricit, aki olyannyira kapzsi, ugyanakkor életképtelenül visszataszító, hogy a saját bibircsókos unokanővérével házasodik, csak ne kelljen osztani a családi ezüstöt. Mindehhez csapjuk hozzá, hogy az összvagyonát kétes üzleteken szerezte, de inkább örökölte. Sosem hódított meg semmit fegyverrel, mert a nádpajzsos-lándzsás négerek is kiröhögték. Ha a derék Sobieski kozákjai 1683 őszén a másnaposságtól böfögve nem köpik meg a tenyerüket Bécs alá vágtatva, ma már nem lenne kereszt a Josefstadt templomain, és a Schützengasse járdáján csak törökök és arabok mászkálnának. (Így ma csak kétharmaduk az, de erről majd később, bővebben értekezem.) A sok történelmi sérelem mellett a biedermeiert is az osztrákok bűnlajstromához írom, lévén a giccs tökéletesen passzol a borzalmas sramlizenéjükhöz.

Mit kezdjek én ott, ahol még ma is az a közkeletű doktrína, hogy Mozart osztrák, Hitler meg német volt? Holott ennek pont a fordítottja igaz. 

De valamiért az osztrák néplélek már csak ilyen: nem véletlen, hogy Freud doktor úr is a bécsiek között találta meg a legelborultabb alanyait.

Hogy ne folytassam tovább a sógorok eredetmítoszainak analizálását, békén is hagyom ezeket az önképükbe dermedt nyárspolgárokat. Egy biztos: mindig ügyesen el tudták adni magukat. Hétfőről keddre császári birodalomból köztársaságra váltottak, és a népi demokráciájukból egyenesen átigazoltak a virtigli nácizmusba, hogy utána szemrebbenés nélkül letagadhassák. Ma megint a demokrácia és a szabad szellem hírvivő csillagai, a kancellárjuk, a kis Kurz méltó az elődökhöz. Ámul is a világ milyen opportunista politikát folytat. Ha kell nemzeti, ha kell liberális, és a jövő héten akár zöld is lesz, dacára annak, hogy tudomásom szerint ő az egyetlen európai (férfi) politikus, aki arcpirosítót használ.

Biztos a környezettudatosság jegyében, amire Ausztria olyannyira büszke.

Éppen emiatt húztam a kuruc számat, amikor Parndorf (Pándorfalu) határában megláttam a szélerőmű parkot. A gigászi lapátokat a Duna medence folyamatos huzatja működteti. A vonatablakból elnézve csak óvatos becsléseim lehetnek: a templomtoronynyi böhöm oszlopokat ugyan hány köbméter betonnal fixálták, hogy megtartsák a rotorokat?

Azt mondják ez a megújuló energia. A jövő környezetbarát áramtermelésének vélik sokan.

Szerintem meg épeszű ember ilyesmire nem büszke.

Gondolom, azon kevesebben töprengtek el, hogyha ezek a vackok valamikor majd elöregszenek – mert minden fölött eljár az idő, a turbinák is, a fém vázak is szétrohadnak, elavul a rendszer, átlép fölötte a technika fejlődés – akkor mi a rossebet fognak csinálni az értékes szántóföldekbe öntött többszáztonnányi vasbeton talapzatokkal? Jön majd Günther és kalapáccsal szétveri? Az lesz ám a szíszogó meló.

A főváros előtti lapályon pedánsan megművelt földek, vetések zöldellenek. Elvágólag dűlőutak, megint egy szélerőműpark, mindenfelé magasfeszültségű távvezetékek terpeszkednek. 

Be van kábelezve a vidék, hogy az iránytű is megbolondul tőle. Hát még, aki itt él! A szerelvény simán gördül be a Hauptbahnhof hipermodern épületébe. A budi 50 cent, automata enged át a kapun. Föltűnően sok a külföldi, mármint a „szemmel látható” idegen. Valószínűleg ettől is vadabb arányt kapnék, de a fehér emberekről nem tudhatom biztosan kifélék-mifélék. Nem kell szűk egy óra terepszemle Bécsben, hogy kikristályosodjék bennem a fölismerés: aki itt nem török, az tutira a néhai Jugoszlávia szülötte. 

Szombat kora reggel, a második emeleti erkélyen harsányan telefonál egy klottgatyás bosnyák. Malacot rendelt a készülődő vacsorához. Hiába, hogy az utca túlfelén sétálok, horizontálisan egy hatsávos út, vertikálisan két emelet választ el tőle, tudom, hihetetlen, de még a telefonjából kiszüremlő nő beszédét is tisztán hallom. A továbbiakban már nem is érdekes, hogy lépten nyomon szerb, horvát, bosnyák akcentusú járókelőkbe botlok. Mindenhol: szó szerint.

Ezért talán érthető megdöbbenéssel torpantam meg, amikor délelőtt tíz tájékán végre elhaladt mellettem egy igazi osztrák férfi. Kalapja, viselete, kinézete alapján valami tanárféle lehetett. Alaposan megnéztem.  Ott, az Arthaberplatzon villant be egy nagyon régi élményem. 

Még Újvidéken történt. Épp beírtuk az egyetemet, az első napokban a lakás környékével ismerkedtünk. Már majdnem egy hete a városban laktam, mindenütt szerb szót hallottam. Különös, meglehetősen idegen érzés volt a majdnem színmagyar szülőföldem után. Éppen emiatt földbe gyökerezett a lábam, amikor először ütötte meg a fülem Újvidék utcáin magyar beszéd. Egy idősebb házaspár sétált el mellettem, értettem minden szavukat, de a megilletődöttségtől már nem emlékszem miről társalogtak. Ott álltam a huzat marta újvidéki központban és sokáig bámultam utánuk. Az járt a fejemben, hogy az apám idejében itt még majdnem minden üzletben értették a magyar szót. A kilencvenes évek kezdetére meg már lámpással lehetett csak magyart találni.

Valami hasonló párhuzamot vontam le a bécsi tapasztalatokból is. Van egy szint, amit, ha átlépünk, a domináns nyelvi közösség helyébe fog lépni egy másik, kívülálló kultúra. Mindez pusztán idő kérdése, és a demográfiai mutatók függvénye. Eddig azt hittem, Budapest az igazi multikulturális közeg. Egy ideje tudom, Bécshez képest a magyar főváros a fasorban sincs. És ez azért némileg megnyugtató. 

(folytatjuk)*                                                                             Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg, 2020.01.25-én.

BÉCSI KERENGŐ

Muszáj bevallanom: bár nem szép dolog tőlem, eléggé el nem ítélhető módon estéről-estére kaján vigyorral és némi elégtétellel nézem a híradót, amikor az osztrák kormány bel- és külpolitikai vergődését szemlézik.
Az utóbbi időben mintha lékre futott volna a furfangos Bécs. A zűrzavar, a tanácstalanság szemmel láthatóan megrendítette a legendásan taktikázó, magabízó labancokat. Mintha meghervadt volna az a hírhedt gőg.

A virtigli osztrák erre azt mondaná, hogy ők és az őseik mindig pragmatikus módon politizáltak. Hogyne. Majd ha az önzőség határait messze áthágó elvtelenséget pragmatizmusnak definiálják: esetleg elhisszük nekik. Addig viszont nincs mit kezdenünk olyanokkal, akik telekürtölték a világot azzal a szemen szedett hazugsággal, hogy Mozart "osztrák" volt, Hitler meg német... Elég csak fölidézni az archív fekete-fehér filmhíradós tudósításokat: az anschluss idején – a nagy igyekezetben –, a komplett Bécs jobb felkarja kapott merevgörcsöt, míg óbégatva üdvözölték a nyitott Mercedesen bekocsikázó Führert. Rá pár évre a kies bécsi pincékben, már a nácizmusnak vadul ellenállva húzták ki magukat a második világháborúból. Meg annak következményeiből. Elvégre ők semmit sem tudtak arról, hogy emberek millióit vagonírozzák ilyen-olyan táborokba.

Na persze. Kinek tűnne föl, hogy tegnap Kohn szomszédnak, és az átelleni Grün szomszédnak beverték a horogkereszttel összemázolt kirakatát, aztán meg nagyon gyorsan már nem is volt kinek visszaköszönni? Igaz, az üresen tátongó lakásokban, az árván maradt zongorákat, gyertyatartókat, az eszcájgot sikeresen megmentették. Mindeközben pralinét nyalogattak a huncut sógorok, helyes kis porcelán csészéből, habcsókos tejjel szelídítve itták a presszókávét, és fogalmuk sem volt róla, hogy embereket származásuk okán likvidálnak...
Amikor lehetett, tehát a történelem folyamán elégszer, pontosabban világéletükben németnek akartak legalább látszani. Ez nagyjából annyira sikerült nekik, mint a románoknak Róma utódaivá álmodni magukat. Közben tudott, hogy a harciasságuk körülbelül addig terjed, míg a zsíros kolbászkát ki nem veszik a kezükből, és a saját udvaruk gyepét föl nem ekézi egy antidemokratikus vakond. Akkor megsértődnek, és a portájuk egyengetése helyett elkezdik a magyarok szeméből kipiszkálni a szálkát: ha hozzáférnének a sajátjukból kimeredő gerendától.

Félezer éve mást sem csinálnak, csak itt kavarják a híg levest Közép-Európában. Konkrétan, minket, magyarokat illetően vastagon benne a kezük nem egy nemzeti tragédiánkban.

Jó ha megjegyezzük: Mohács, Buda eleste, Mezőkeresztes, Vasvár, román- és szerb betelepítés, Majtény, Világos, Arad, Trianon. Nem a kacagányos kuruc, csak a saját eszem fölismerése mondatja velem: minden koron, évszázadok óta Bécs – sokszor ugyan sumák, kevésbé föltűnő módon, mint a többi "jóakarónk" –, de több kárt okoztak nekünk, mint például a tótok, vagy épp a csehek.

Nem érdemes túl mélyre vájni a pirospozsgás linzer szomszédok múltjában.
Filléres embereknek ne okozzunk forintos károkat. Bőven elegendő ha végigszánkázunk a XX. századi ellentmondásaikon, az első- és a második nagy háborúban – szó szerint – eljátszott szerepükre gondolva, meg arra a bécsi kompániára, akiknek illusztrisai, számító vezetői politikai menedékjogot adtak az 1919-es Vörös Terror hóhérainak. Ehhez egykoron a Burgban, az utóbbi időben meg a Michaelerplatz drága üvegirodáiban, hol másutt, de mindig találtak alkalmas figurákat, lelki toprongyokat, akik magyarázattal szolgáltak a külvilágnak.
Ezek minden lelkifurdalás nélkül a hétfőn még császárságból keddre virradóra köztársaságiakká avanzsáltak. Az évszázadok óta beltenyésztett uralkodóik maradéka meg a mai napig a nettó idiotizmus tankönyvbe illő kórismérvei. Hiába, alacsony kéményű, híg füstű az egész Lajtán túli kompánia. Régen nősülgettek, adták-vedték hetedhét ország királylányait. Jelenleg meg kommunikálnak. Jobb híján.
Így lett a nem kerítésből kicsit szélesebbre épített szárnyas kapu, és a  humánum diktálta büszke befogadásból lezárt olasz-osztrák határ az Alpesek hágóinál.

Nehogy Hannibál elefántjai berontsanak a Hoffburg tükörtermébe. 

Úgy látszik elfogytak a kiházasítandó hercegkisasszonyaik.

Pk