TÚL AZ ÓPERENCIÁN - 2. rész

Csak az amatőrök szoktak múzeumokkal meg a prospektusok által ajánlott helyekkel városnézést kezdeni. A profik rögtön az első árnyékot vető gyanús mellékutcába befordulnak és mihamarabb kocsmát keresnek. Egy becsületvesztőben előbb rálelni a lokális néplélekre, a színekre, a szagokra, és általában a város hangulatára, mint ott, ahol százával tolonganak a szelfiző turisták. Érdemes kipróbálni! Még jobb, ha a piac az első úti célunk! 

Bécs belvárosában, valahol a Keplergasse környékén volt szerencsém rögtön egy szombat reggeli piacba botlani. Nagy dilemma, a piac-e a megfelelő kifejezés, vagy inkább a bazár szó illene rá? Ugyanis a bódésorok zöme csöppet sem a porcelános mosolyú osztrák miliőt sugallta. 

Sokkal inkább a (Közel-)Kelet tarkabarkasága köszönt rám. 

Bizton elmondható, hogy az általam bejárt részeket nehéz lenne Bécs úri negyedeihez sorolni. Ez a lakosság összetételén legalább annyira meglátszott, mint az üzletekbe kitett portékákon, vagy azok árain. A fedett piactéren – ami nagyjából akkora lehetett, mint a kanizsai – minden szokott kellék adott volt. Zöldségesek, pékek, hentesek, ruhaárusok, talponállók és erősen leminősített kávézók, koszlott kis trafikok szorongtak egymás mellett. Nem is a kínálat volt a meglepő, hanem az árusok összetétele. Megszámoltam (debiz’Isten): kilenc (9) hentesbolt közül lehetett válogatni. Ebből öt (5!) török és/vagy arab, amiknek beszédes neve – Mekka, Sesam, Ali Kebab – mellett azt is feltüntették, hogy ott „halal”, azaz kóser módon, muszlim rítus szerint vágott, elkészített húsokat lehet kapni. További három (3) húsüzlet délszláv tulajdonosokkal és vevőkörrel bírt: a személyzet névről szólította (anyanyelvükön persze) a kuncsaftokat. A három exjugoszláv boltból kettő szerb vagy horvát, a harmadik viszont bosnyák kézen működött. Ez utóbbiban tudniillik sertésből készült dolgokat nem árultak. A maradék (1) hentes kirakatában a hagyományosan, osztrák módi szerinti húskészítmények sorakoztak. Lefotóztam néhány pultot. Hátha érdekel valakit, viszonyítási alapként mi a helyzet a hazai meg az ottani árak között.

A beszédes nevű Istanbul (sic!) polcain egy kilogramm borjúszelet (Kalb Kotlett) 15,00 euró. A bárány lapocka (Lamm Schulter) 10 euró, a báránycomb (Lamm Keule) 11 euró. Másutt az „Ungarische Kolbas” tíz dekája másfél pénz, azaz kilója 15 euró. A kenyerek zöme 3 eurónál kezdődik. Igaz, kilón felüli mindegyik.  

Egy kifőzdének teraszán megreggeliztem – naná, török volt a tulajdonos. Alighanem a lánya kezelte a kasszát. A panírozott kakascombot nem lehetett kihagyni. Kenyérrel, két uborkával négy és fél eurót kóstált. Nagyvárosi ár, kétségtelen, de ha ennyi, akkor ennyi. Közel ilyen összeget bizonyára Budapesten is elkértek volna érte. A piac túlfelén furcsa, nem európai szakállas férfiakra lettem figyelmes. Az összes ruhaárus indiai szikh (!) volt: pontosan látszott a turbánjukon kifélék. A nap további részében – a teljesség igénye nélkül – találkoztam lengyel, ukrán, szlovák járókelőkkel. A szerb-horvát-bosnyák beszédre már oda se figyeltem. Ültek mellettem vietnámi nyugdíjasok, perzsa, arab férfiak, és hidzsábos nők százai lófráltak a sétáló utcán. A sok kínai és pöttöm thai között tél-túl, ha lehetett európai arcélűt látni. Új Babilon épül – dúdolgattam az Omegát. Vasárnap hajnalban két bagaria fekete suhanc csinálta a fesztivált az utcasarkon. Kukákat rugdosva ordítva „társalogtak” furcsa nyelvükön. Nem tudtam eldönteni be vannak-e drogozva, vagy csak nagyon részegek. Mindenesetre az a kevés ember, aki vasárnap reggel negyed hétkor a szeles bécsi utcán ment a dolgára, nagy ívben kikerülte őket.

Szemérmességből legszívesebben kihagynám, de mivel hazudni nem szabad: találkoztam magyarokkal is. A délelőtt folyamán egy elhanyagolt külsejű, nagy szatyrokkal fölcuccolt trió magyarul társalgott a metró lejáratánál. Olcsó dobozos sörrel hadonásztak. Hajléktalannak tűntek. Nagyon lecsúszott állapotuk megdöbbentett. Az egyikük a járókelőktől kunyerált. Lesunyt fejjel kotródtam odébb. Némileg javította kedélyemet, hogy a Szent István dóm melletti étterem pincérnője is magyarul irányított az ebédasztalhoz. Este pedig a magyar táncházban – ahol a Korinda együttes muzsikálta moldvaira ropták a bécsi magyar közösség tagjai – egészen helyre is billent a lelki egyensúlyom. 

Amúgy – hogy finom legyek – Bécs nem okozott különösebb kulturális sokkot. Amiről annyit hallottam, nevezetesen az osztrák főváros építészeti arculata – nem hagyott bennem mély nyomot. Igen, a XX. század második felében fölhúzott lakóházak, középületek kicsit különböznek a Közép-Európában megszokottól. Kevésbé lepukkantak. Vélem, Bécsben aligha volt panelprogram, nem a szovjet mintázatú urbanisztikai rémálmokat kellett megvalósítaniuk. Ennek dacára az osztrák főváros építményei, az emeletes irodaházak, bérházak meglehetősen szürkék, fantáziátlanok. Se íze se bűze üveg és vasbeton mindenütt. Kiherélt élettér – ez volt az első benyomásom, és ezen az sem segített, hogy a Hofburg barokk palotanegyedét is megnéztem. Szép, szép a császári rezidencia. Csak az én ízlésemnek túl hivalkodó, még ha kellemes lótrágyaszag is lengi be a Heldenplatz környékét, lévén nem messze tőle a lovarda, azaz a királyi istállók vannak. Egy-két fiákeros befogott a turisták végett, de a januári hidegben nem tolongtak a furikázni vágyó utasok.

A végére hagytam, noha a bécsi kiruccanás legjavának számít. Ráfutottam egy príma szerb étteremre. La Koliba a neve: jó szívvel ajánlom minden arra járónak. A sarki lokálba belépve mintha Leskovac valamelyik csárdájába toppantam volna. A főúrtól kezdve a pincéreken át az összes vendég szerb volt. A svédasztalon pedig pacal, szárma, lóbab, sült malac és bárány közül lehetett válogatni. Desszertként Sacher torta helyett természetesen baklavával. Mindez 14 euróért. 

Kellő hangerővel turbó folk szólt, ettem a parázson pörgetett birkát és azon méláztam, mi lett volna, ha a második világháborúban a németek győznek?

Vélhetően akkor ma Belgrádban nyüzsögnének a munkát kereső osztrákok. A valjevoi német maffiától rettegne fél Európa, és a Szarajevóban ellopott méregdrága Zastavákat rendre valahol Berlin, München vagy Bécs környékén találná meg a rendőrség.

Nyeltem csöndben a birkahúst. Bécs – én így szeretlek.

                             Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2020.01.31-én.