ELLENSÉG A KUPAK ALATT

Óbuda - rajzom

Van egy régi anekdota.

Amikor az áldott emlékű László Gyula professzor A népvándorlás művészete Magyarországon címmel írni kezdte volna a honfoglalásról szóló kötetét, az akkori kommunista véleményterror illetékes elvtársai az akkori politikailag korrekt megfeleléstől indíttatván – a Krasznaja ploscsagyi pártközpont sértődékenységétől tartva – csak egy föltétellel engedélyezték a mű nyomdába kerülését: ha a szerző külön fejezetben foglalkozik a Kárpát-medencében letelepülő magyarok által itt talált szláv népek kultúrájával is.

A könyv megjelenését követően hamar hívatták a tudóst. Bökte a szemét a cenzúrának, hogy a háromszáz oldalas tanulmányban egy nyúlfarknyi alcímmel jelölten mindössze kétésfél sorocska szólt a pannóniai szlávság műveltségéről. Mikor kérdőre vonták, a karakán történész arany flegmával, vállát vonogatva szabadkozott: ő régész, kutató, ilyetén tárgyi bizonyítékok alapján vizsgálódik. Az elvtársak tessenek szívesek a korból származó szláv leletanyagot felmutatni. Sírokat, temetőket, bármit, ami a szláv jelenlétet igazolja, és ő szívesen újraírja a könyvét. Mert a történettudomány jelen állása szerint a hiányolt epizód taglalására ez a kétésfél sor éppen elég.

Eddig a történet.

Nekem két dologról szól.

Az első, hogy a kíméletlen rendszerekben is mindig éltek karakterek, akik a körülmények dacára meg tudták őrizni nem csak a bátorságukat, az emberségüket, hanem a humorukat is. Korunkban, ebben az arctalannak és nevesincsnek ítélt érában ugyanígy akadnak üdítő egyéniségek. Ez örömteli tény. Még akkor is, ha nyilvánvaló: velük szemben meg persze ott a falka. A jobbára írni tudó sakálok. Nem egyedül vannak. Vödörnyi nyákos angolna tekereg körülöttük. Leereszkedő modorban villantják fogsorukat, húzzák ínyüket, játszanak a közönségüknek: „Majd mi megmondjuk nektek, amit tőletek úgyis jobban tudunk” – s tutulnak tovább a holdra.

Rájuk legyintek. A karaván halad.      

Másodjára a tanulság: ahogy egy művet nem lehet önmaga ellen visszaírni, úgy az élet, a tapasztalat dolgai sem hamisíthatóak. Bárhogy erőlködjék is a megfelelési kényszer. Sem akkor sem most nem lehet huzamosabban elhazudni, elferdíteni az igazságot. Akkor sem, ha az önjelölt ítészek a parancsolataikat ügybuzgalmukban szénnel írnák föl az összes tűzfalra, és legszívesebben tilalomfát ültetnének mindenhová, politikailag korrekt rózsaszín sorompókkal kiegészítve. Bármi áron.

Miért? Nehogy ellenvélemény szülessék. Ki ne énekeljen valaki a kánonból.

Akik harminc évvel ezelőtt még Moszkva valagából lógtak ki, mára Brüsszel alfelétől remélnek mannát. Szűkebbre húzva a körvonalat. A tegnapi jugoszlávság ködpiszkálóiból mostanra pompás liberális képződmények lettek. A honi vélemény- és ízlésipar nehézlovasságaként tündökölnek a papírkatonáink. Hihetnők, ők diktálják, ki mit tud, ki mennyit ér, holott ugyanolyan inkompetensek, hiúak és buták, mint voltak. Szóra sem kéne méltatni őket. Csipetnyi szánalommal, iróniával nézem a ténykedésüket. Néha még nevetek is rajtuk.

Csak hát az ostoba beképzeltségükön túl mostanában némelyikük következetesen rombol, és ezt nem szabad annyiban hagyni. Máskor sem, de a mai helyzetben meg végképp. Mert a legelvetemültebbje a jelen idejű tanulságok nyomán sem képes belátni a tévedését. Továbbra is a régit mantrázzák. Semmi sem számít, csak dögöljön meg az ő érdekeikkel szemben bizalmat élvező erő. Pedig ha van valami, ami politikán fölüli, az épp egy világjárvány. Böjtben kicsit visszafogottabban kéne fogalmaznom, de a közhangulat silányítóival, a tudatosan félrevezető információkat terjesztőkkel kapcsolatban óhatatlanul a megtorlás kifejezés tolul az agyamba.

Félreértés ne essék: nem a gyakori, pikírt megjegyzések gazdáit okolom. Szokás most a kelleténél kicsit többet okoskodni. A bezártság teszi. A bölcs belátás képessége romlandó. Teherré válik a sokadik karantén napon. Az összes illetlen gesztust a klausztrofóbia számlájára lehet írni. Az indulatok gerjednek. Érthető. Emberi.

Az viszont fölfoghatatlan, ahogy ezekben a szorult időkben az önképüktől szenvedő, a sértődöttségükbe és a képzelt üldözöttségükbe dermedt egyének nyíltan uszítják a közösséget. Önjelölt kultúrtanácsnok volt/van nekünk dögivel. Rendben. Sosem fogynak a címzetes kegyelmes Asszonyok/Urak. Megszoktuk az ilyen kaliberű éttermiségünket. A meglétük puszta ténye nem hoz lázba. Ám attól már ökölbe szorul a kéz, amikor ezek a kő alatt tenyésző forradalmárok, a magukat fölöttébb értelmesnek képzelők fölállva tapsolnak a rossznak. Hát miféle emberek ezek?

A hisztérikus lelkületük zavart ritmusában verik a tamtamot. Lehet, hogy nehéz a fölfogásom, de képtelen vagyok megérteni, mi visz rá valakit, hogy ekkora katasztrófában is csak a politikai hatalomért tudjon lihegni. 
Rémhírterjesztés, riogatás, nyilvánvaló hazugságok hangoztatása: semmitől sem hőkölnek vissza. Fertőznek ők is. Egyénileg is: közösségi oldalakon kupaktanácskozva is. 

Az lesz a legkevesebb, hogy megálljt parancsolunk nekik.

Innét kezdve nevesítve. Megérdemlik.

                                                                  Pk