A MACSKÁK FŐVÁROSA

Foto: Zoran Nikolić 

Fél óra után tudtam meg, hogy Fatbardhnak hívják. Többször is el kellett ismételnie a nevét, mert két sorral előrébb sakálrészeg kézilabdások ültek és csinálták a fesztivált az utastérben.

Kellően hangosan társalogtak, öblös nevetésük nyilvánvalóan zavart még egy csomó embert: sokan csóválták a fejüket. Szólni viszont senki nem szólt rájuk. Csókolgatták a konyakosüveget, és úgy viselkedtek, mint a kisiskolások. Mellettem Fatbardhon látszott, örül, hogy valakihez beszélhet. Falfehéren ült az ablak mellett, és a kifutói startolás után amint zötykölődve emelkedtünk fölfelé, zavartan konstatáltam, hogy egyre közelebb húzódik hozzám. Félelmében egészen rám dőlt.

Aki viharfelhők fölé iparkodó repülőgépen ült már tőszomszédságban egy frissen nősült, ám szorongó albán rendőrrel, annak nyilvánvaló, milyen kínos, mikor egy konyhaszekrénynyi fickó tőlünk reméli az oltalmat. Aztán ahogy egyenesbe jött a gép, a felhők fölötti napsütésben megnyugodott.

Visszabillent a kedélye, paroláztunk. Akkor mesélt egy kicsit bővebben magáról, és a hivatásáról. Valahol Szerbia fölött címet is cseréltünk. Políszmen – mondta vigyorogva és magára bökött. A biztonságom garantálva – tette hozzá. Mehetek Szkadarba, biankó meghívót kaptam tőle. Ennek kifejezetten örültem, hisz ott még úgysem jártam. A tónál igen, de az albániai rész eddig kimaradt. Be is írtam 2020 célállomásai közé. Izgalmas túra lesz.

Montenegró viszont különösebb izgalmak nélkül december végén is úgy fogadott, mint régen.*

Kimérten, nagy-nagy nyugalommal. Minden a helyén volt. A kőházak, a pálmafás allék, a kicsiny hegyi kolostorok, az olajfa ligetek és a késő reneszánsz harangtorony Perast óvárosában a mediterrán tetőkkel együtt éppen annyira ismerősként üdvözöltek, mint az öböl vizén katonás sorban ringatózó élénk színű bóják, amelyek alatt jókora méretű osztrigatelepek tenyésznek.

Kotorban csurig áztam ugyan, de lefotóztam életem első kancsal szemű kismacskáját. Összeakadt tekintete a főtér egyik éttermének asztalain mászott, s bár idegenkedem a macskáktól, nem álltam meg, adtam neki a rántott halamból kóstolót.

A dóm előtti tér minden szegletét egy-egy vendéglő terasza foglalta el. Különféle napernyők, asztalok és terítők között néhány tucat dagadtra hízott macska strázsált: állandó jelleggel várták a potyát. Elhűlve tapasztaltam, hogy jártában-keltében a kötényes pincér rendre elnézést kér egy lába alatt kotnyeleskedő cirmostól. (Én már rég arrébb stürmöltem volna.)

Később tudtam meg, nem véletlen ez az indokolatlan udvariaskodás. 1572-ben pestis sújtotta a várost.

A hajókkal a kikötőbe érkező patkányok terjesztették el a kórt. A halálos járvány megfékezésében – mármint a patkányirtásban – tevékenyen és hatékonyan részt vevő macskákat azóta megbecsülés övezi, olyannyira, hogy Kotort egyenesen a „macskák városának” titulálják. Egy élelmes helybéli macskamúzeumot is nyitott. (Európában eddig csak Amszterdamnak jutott eszébe hasonló biznisz!) A városra naponta rázúduló több ezer turistát elnézve, a macskamúzeum valós igényeket elégíthet ki.

Ottjártamkor a Costa Victoria fedélzetéről csődült be az óváros kapuin a fél világ bámész serege. (Az említett sétahajó – utánanéztem az interneten – potom 12 emeletes. Amolyan úszó dióhéj. Két és fél focipálya egybe kalapálva, összehegesztve, bársonnyal burkolva, krómmal polírozva. A kikötő belsejéig nyomakodott, ahol irdatlan vastag kötelekkel rögzítették. A fedélzetén 5 étterem, 10 bár és társalgó, diszkó, 625 férőhelyes színház, internetkávézó, könyvtár, fénykép- és művészeti galéria, kártyaszoba, vámmentes boltok, kaszinó, fitneszstúdió, többfunkciós sportpálya, futópálya, 4 masszázsmedence, 3 úszómedence meg amannyi szauna található. A kapacitását tekintve Kispiac és Martonos összes lakosának jutna rajta fekvőhely. (Lenne is nagy tolongás a bárban meg a rulettasztal környékén!)

A helybéliekkel társalogva egyértelművé vált, hogy az öböl három nagy városa Kotor, Tivat és Herceg Novi lakossága sem ment az önös érdekektől. Évszázadok óta ellenérzéssel viseltetnek a másik iránt, s ha jól sül el valami dolguk, az biztos a szomszéd rovására történt. Megy a rivalizálás köztük, nem kell szépíteni. „Külön világok” – fogalmazott a beszélgetőtársam. Bizonyára igaza lehet.

A politikai megosztottság Crna Gorában sem ismeretlen fogalom.

Az öböllakók egy része, főleg az idősebb korosztály a néhai Jugoszlávia nosztalgiájából él. S bár mostanság erősödőben van a közelmúltban kikiáltott függetlenséget éltetők politikája, én a helyükben egy csöppet sem becsülném le az ellentábort, akik ezer szállal kötődnének Belgrádhoz. Magyarán – inkább tengerparti szerbnek vallják magukat, mintsem Milo Đukanović önállóságpárti törekvéseit támogatnák. Ehhez vegyük hozzá, hogy a Kotori-öböl amúgy is vegyes lakosságú. A többség ortodox, de jelentős a katolikusok aránya is. Emellett a fejlettnek számító tengerparti részek és a kontinentális Crna Gora között ordító a különbség.

Dragaljban vagy Grahovon még földutakon bóklásznak a szénával rakott társzekerek, szemben például Budvával, ahol a pazarul kikövezett márványos promenádon ugyanazok a márkás butikok sorjáznak, mint Budapesten a Váci utcán, vagy Ibiza buli negyedében. Olaj a tűzre a pravoszláv egyház jogállásával kapcsolatos vita, meg a NATO-hoz történt csatlakozás is. A törésvonalak a társadalmon belül meglátszanak. És akkor még nem beszéltem a foci és vízilabda klubok fanatikusairól, a menni készülő fiataloknak és a gyökerükhöz ragaszkodó idősebbeknek a vitáiról.

Ami – lássuk be – mifelénk is fölvet egy pár kitárgyalatlan kérdést.

December 19-én Sveti Nikola ünnepén fölbolydult a kis falum.

Két barátomhoz is hivatalos voltam vacsorára, azaz slavára. A festőnél gyerekzsivaj fogadott: komák, körösztapák koccintgattak a rogyásig rakott asztal fölött. A nők beszélgettek és fújták a füstöt. Ez a nap böjtös, ezért csakis halakat meg tengeri herkentyűket esznek, mindenféle körettel. Inni bogárfekete bort isznak hozzá. A másik ismerősömnél is egymásnak adták a kilincset a vendégek. Djuro népszerű fickó. Valaha, mint minden odavaló épkézláb ember, ő is matróz volt. Immáron nyugdíjas, ám ebbéli minőségében is a régió motorosainak a vezetője. Szakállas, köpcös kisöreg, tömpe, borvirágos orral. Csukott szemmel is könnyű lerajzolni. Kérdezte, milyen rizst akarok a polip mellé, fehéret vagy feketét? Pillanatnyi habozás után az utóbbit választottam, elvégre olyat még nem ettem, a félsztől pedig nagyobb volt a kíváncsiságom. (Mert a bátor ember templomban is mer fingani, ugye.) Nagyot lódult velem a világ, mikor a tintahal bűzös, fekete levében úszó rizskupacot a tányéromra cuppantották. Karácsonyi pofát vágtam hozzá, ne nézzenek puhány jöttmentnek: viharsebesen belapátoltam, fogyjon el mihamarabb.

De utána arra az estére befejezettnek tekintettem a vacsorát.

Leszámítva az esős napot, az időjárás kifejezetten kellemesnek volt mondható. A kora délutáni órákban tizennyolc fok körüli volt a hőmérséklet, a tengert tizennégy fokosnak mondták. Megtapasztaltam. Úszni kell benne rendesen és akkor – ha nem is mondható kellemesnek – simán kibírható, mi több, üdítő.

Úgyhogy a februárban megnyitott fürdőszezonomat december 20-án lezártam.

                                                         Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelnt meg 2020.01.11-én.

NAPLÓ - 106.

Napok óta tavasz van a télben.

Különös napfény szagú illat lengi be a mozdulatlan, lomha levegőt, ami ráfekszik az utca megszürkült kövére. A tavalyról megmaradt gesztenyefa levelek sárgán tapadnak rá az ég kékjére, mintha nappali csillagoknak akarnának látszani. Ez az andalító légkör mézgaként ragasztja le a szemhéjamat. Üresen kalandoznak el a gondolataim. Széteresztem őket. Lépkedek a városom meglapuló házfedelei alatt.

A szellőzésre nyitott ablakokból függönyök lebbenek ki nekem integetve. Nagy, fekete legyek sütkéreznek a sárga falak repedéseinek peremén. Kenyérszag úszik elő a pékség ajtaján. Amonnét főzelék gőze érződik. Az összes illat megszokott, a fölszálló pára, akárha a saját lélegzetem volna.

Része vagyok ennek a rendszernek. A várost járva eggyé válok annak életével, érzelmeivel, az idegei, a napi kérdései és a pletykái csapódnak le bennem. Odafönt a nap, mint valami darab aranyrög bukik elő a fehérre szikkadt felhők közül.

Megszólal a Nagytemplom harangja is:  új nótát ugyan nem tud kiverni, de a régi bimm-bamm most is úgy hangzik, mintha biztatna. Taktust üt az emberi szívnek. Padra telepszem. Kigombolom a kabátom, körösztbe vetem a lábamat, átkarolom a pad karfáját. Otthonosan nyújtózom, otthon vagyok, egészen. Csukott szemem mögött a napfény sárga karikákkal játszik. Előbb egy korai cinege, aztán egy rigó hangját hallom. A nótája nem vásott. Nem olyan pazarló, mint más, színesebb énekes madaraké. Nincs abban hencegés, csak gondtalan, vidor a dallama.

Idős hölgy kérdi tőlem szerbül, leülhet-e mellém? Mondom, tessék csak, nyugodtan.

A néni nevét nem tudom, noha az arca és a gesztusai mintha ismerősek lennének.

Kis kék kabátját eligazítja. Néz valahová, messzire.

Tapintatlanság lenne, ha megszólítanám, de megelőz.

Beszélni kezd hozzám.

A körösztnevemen szólít, hamar kiderül: ismer, nem is kicsit. Részletesen kikérdez mi történt, mi történik velem. Figyelmesen hallgat. Látszik, tényleg érdeklődik, nem a szokott szélbe elkiáltott, udvariaskodó mondandóra kíváncsi. Míg beszélek, búzavirág szeme fényét a homlokomon érzem. Amint kifogyok a magam fújta mesémből, kis szünet áll be a társalgásunkba. A rigófüttyös, idilli csöndöt végül ő töri meg.

  - Tudja, amikor az ember egy törtnetet mond el, akkor végső soron ugyanazt csinálja, mint az Isten. Kimondja az igét, aztán még egyet, majd még sokat. Összefűzi azokat, és ezzel egy világ veszi kezdetét. Ez is teremtés. Az idén, látja, korán jött a tavasz. Kétszer is virágozhatnának a fák, ahogy mi, emberek kétszer, háromszor, esetleg többször is hozhatunk virágot. Ha elég fény és elég meleg jár át bennünket, megtörténhet a csoda. Én már elmúlattam azokat az eliramló szép éveket. Nem bánom. Ez a mostani, hosszú idők óta még mindig az utolsó tavaszom, és nagyon boldog vagyok, amiért úgy tűnik, immáron sosem fog elmúlni. Búcsúzott pedig, búcsúztatott, de aztán mindig visszatért. Egy emlék nem hagyta elmenni. S míg arra a férfira emlékszem, nemes, zajtalan körülöttem a világ, és végtelen lesz az élet.

  Nem szólok közbe. Mosolyogva folytatja:

  -  Az a férfi elég régen az udvarlóm volt. Kalapot, kinyúlt pulóvert és vállpántos kabátot hordott, aminek fölfeslett zsebét eleinte félszegen takargatta a kezével. Virágot nem hozott ugyan, de tisztelettudó volt, komoly és kissé tanácstalan. Megállt a lakásom ajtajában, s én kitártam, hogy beléphessen hozzám. Másodjára, ahogy becsöngetett, szelíd mosoly bujkált a szája szegletén, és szépen kérte, ha lehet, ő ismét a vendégem szeretne lenni. Öröm volt látnom, megengedtem, hogy mellettem legyen. Harmadízben már kopogott az ajtómon és közben a nevemen szólított, úgy kért, tegezve, „kedves, nyiss ajtót nekem”. Amikor negyedszerre is meghallottam ismerős lépteinek zaját és a kilincs zörrent, én nagyon halkan csak annyit mondtam: „Itt vagyok”. A későbbiekben már ez sem kellett. Egy kulcsot adtam neki. Ő aztán jött, minden szó nélkül.

   A hölgy egy szerb mondást mondott a végén, amit nem teljesen értettem, de nem akartam megsérteni, rákérdezni. Láttam rajta, máshol jár. Élvetegen, puhán végigmért, szeme melegen pihent meg rajtam. Fölkelt, vállam megérintette, intett és elsétált. Kék kabátjában a jelenvalóság hagyott ott. Személyében a rejtelem tűnt tova, a városi patika sarkánál.  

 

                          Pk

EGY DIKTÁTOR KARÁCSONYA

rajzom 

Három évtizeddel ezelőtt, a mai napon a román-bolgár-jugoszláv hármashatár közvetlen közelében vártam a karácsonyt.*  Napokkal korábban átvezényelték a századomat, annak mindhárom felderítő egységét – én az első szakasz második raját boldogítottam – a teljesen jelentéktelen Negotin városkától keletre, egy vlah falu mellé. Rég elfelejtettem, mi volt a település neve. Azt tudom, mert a partján időztünk, hogy a Duna volt a határfolyó. (Ma is az. Egyelőre… A Balkánon rendszerint homokkőbe, nem bazaltba szokás vésni a határokat és az egyezségeket. Errefelé a történelem folyamán sosem dugták túl mélyre a mezsgyekarókat…)

A csapatszállító terepjáróink ponyvája alatt aludtunk, ötösével, rajonként egy-egy jármű platójára szorítva. Fejünk alatt a teljes menetfelszerelés szolgált párnaként. Rohadt hideg és térdig érő hó volt. Ez az élmény is megmaradt. Leheltük az ujjainkat, belefagyott a víz a kulacsba. Pár nap után kezdtek csak meleg kosztot hozni a zaječari kaszárnya konyhájáról. Valami balhé tombolt Romániában: ennyit tudtunk. Mondták, hogy kitört a forradalom, a románok lövik egymást, de leginkább a magyarokat, s ahogy ezt közölték velem, néztek rám, de nem sok mindent bírtam hozzátenni, mert körülöttem csak a néhai Jugoszlávia nemzeteinek besorozott fiataljai szolgáltak. 

Őket nem különösebben izgatta a dolog. Épphogy befejeztem a gimnáziumot.

Addig nem érdekelt a politika, pedig azon a nyáron még együtt hálózsákoztam valami budai füves udvarban, egy jószándékú pap kertjében több száz keletnémettel. Én éjszakánként a Lewis 501-esem sliccét gombolva a Rock Cafféba, vagy a Fekete Lyukba indultam bulizni, a németek meg párás tekintettel, kétségek közt gyötrődve az osztrák határra, emigrálni. Sorsfordító idők jártak – ezzel a fejjel nézve. Fütyültem rá. De a bohém, vakációs nyár után jött a tél. 

Akkor és ott, a bolgár-román-jugoszláv hármashatáron, fegyveresen, egyenruhában szolgálva megrendített a tudat, hogy a világtörténelem vagdalkozik fölöttem éppen, és mások híresztelése alapján Temesváron, ahol addig sosem jártam, ezen az Egri csillagokból ismert helyen a népemet ölik. Ebben a bizonytalanságban maradtam, míg le nem fújták a riadókészültséget. Amint karácsony után visszakerültünk az állomáshelyünkre Macedóniába, az esti híradóból – amennyire lehetséges volt – tájékozódtam.

Az akkori zavaros időkről ma már kezd összeállni egy kép: jelenleg sem tökéletes.

Talán még egy emberöltőre lesz szükség, hogy a történészek végképp a helyére tegyék a romániai rendszerváltozás összes tanulságát. (Nyugalom: ugyanez a helyzet a Szerbiában, vagy az egész jugoszláv térségben megtörtént dolgokkal is.) Tehát, nem kísérleteznék most magyarázatok keresgélésével. Se tisztem, se kedvem hozzá. Hisz minden történelmi mozzanat viszonylagos. Az egyén látószögén át válhat csak teljessé. A többi tudományoskodó, száraz leirat.

Olyan dokumentum, amelyben – meglehet – darabszámra szerepel az összes ellőt puskagolyó. Ám a dédtatusnak a nagy debreceni csatában szétroncsolt fölsőkarját – amivel elém terítette azt a parádés kontrás betlijét – nem írják majd bele. Ahogy hiányzik majd abból az özvegyen maradtak könnye, meg a számolatlanul kettétört életek tragédiája is.

A gondviselés furcsa (vagy nagyon is tudatos) szeszélye folytán azóta megismerkedtem Attilával. Székely-csángó író. A barátom. Egyívásúak vagyunk. Ő a romániai oldalon volt sorkatona. A minap az Előretolt helyőrség folyóirat közölte írását, ami az akkori időkről szól. Úgy vélem, tanulságképpen érdemes a délvidéki olvasókkal is megismertetni, ezért ide citálom a csíkszeredai György Attila visszaemlékezésének egy részletét. 

„Folyamatos készültségben voltunk, és állandósult káoszban. A tisztjeink nem tudták, mit kell csinálni, mi még kevésbé, teljes hírzárlat, én még ott tartottam, vajon sikerült-e Erdélyt visszafoglalni. Aztán huszonegyedike délután ordítva jött egy katona: „elfutott a tirannus”. A tisztekbe belefagyott a szar, ezt finomabban nem tudom mondani. A titkosszolgálati tiszt azonnal elrohant, hadnagyunk bekapcsolta a recsegő, fekete-fehér tévét, amin esténként Ceausescu beszédeit kellet megnézni. (Persze, táblajátékot játszottunk közben.) Ott állt egy hiányos fogazatú ember, a költő Mircea Dinescu, néhány további, később politikussá avanzsált puccsista, és elmondták: az ország szabad, a diktátor elmenekült. Néztünk ki a fejünkből. Örültünk, de senki nem tudta, mi lesz. Félóra múlva katonai teherautón kivittek a bákói főtérre. Tömeg állt ott, énekelték az új himnuszt. Útközben valakik ránk lőttek, ma sem tudom, kik-mik. Lefeküdtünk a padlóra, tizenkilenc évesen ez nem olyan nagy dolog, még halálfélelmem sem volt, pedig lyukadt a vászon a csapatszállítón. Megérkeztünk a főtérre. „A hadsereg velünk van!” skandálták az emberek. Hadnagyunk, aki pár napja lefegyverezni akart, reszkető fejjel annyit mondott: György és Veress katona velem. Leugrottunk a platótól. Dicsőségesnek éppen nem nevezhető bevonulásunk volt, nekem ugrás után belegabalyodott a lábam a fegyverszíjba, szabályszerű csukafejest vetettem a flaszterre, az emberek felsegítettek, vállon veregettek, valaki egy palackot nyomott a kezembe, ittam belőle. Aztán semmi. Néhány napig járőröztünk a városban, őrt álltunk, ahová éppen vezényeltek. Totális káosz volt. Tisztjeink, teljes gyávaságuk és hozzá nem értésük miatt minden tiszteletet elveszítettek részünkről. Túlélni akart mindenki. Elszórtan voltak lövöldözések, valószínűleg mi, sorkatonák lőttünk egymásra a szervezetlenség, illetve diverzió miatt, ez ma már nem is érdekel.”

Pont harminc évvel ezelőtt, 1989. december 25-én végezték ki Romániában a „népfelkelésnek” mondott politikai puccs által megbuktatott kommunista diktátort, Nicolae Ceausescut és feleségét. 

Megérdemelte sorsát. Az Olt megyei szülőfaluját ledózeroltatta, paneltömbökkel pótolta a parasztházakat. Csak a saját szülőházát kímélte meg, persze, múzeum lett belőle. Ifjú kommunistaként Gheorghiu-Dej-jel volt bekasztlizva: ez alapozta meg a szerencséjét. A romániai kommunizmus fő ideológusa fölfigyelt a szépreményű cipészinasra, kikupálta, körülbelül ugyanúgy, ahogy Moša Pijade és Edvard Kardelj tették a hiányos műveltségű géplakatos Josip Brozzal. 

Ceausescu a csúcsra 1965-ben, Gheorghiu-Dej halála után jutott fel: a párt első számú vezetője, 1967-ben az Államtanács elnöke, 1969-ben a hadsereg főparancsnoka is ő lett. 1974-től már államfő: a hivatalos fotók ezután jogarral a kezében ábrázolták. (!) A Conducator (Vezér), a "Kárpátok géniuszának" alakja köré személyi kultusz fonódott, versek, képek, filmek magasztalták. A hivatalos ikonográfia része lett felesége, Elena is, aki idővel a formális hierarchiában is a második helyet foglalta el férje után.

Kezdetben Ceausescut odahaza és többé-kevésbé nyugaton is népszerűvé tette a többi szocialista országénál önállóbb, nacionalista politikája. Igyekezett növelni Románia nemzetközi súlyát, látványosan fejlesztette a kapcsolatokat a nyugati államokkal és Kínával, miközben azért fél szemmel az alapvető szovjet érdekeket is figyelte. 1958-ban elérte a szovjet csapatok kivonását Romániából, 1968-ban távol maradt a Varsói Szerződés "prágai tavaszt" eltipró katonai intervenciójától. 1980-ban elítélte Afganisztán szovjet megszállását, 1984-ben engedélyezte a román sportolók részvételét a többi szocialista ország által bojkottált Los Angeles-i olimpián. A Nyugat hosszú ideig táplált illúziókat iránta: 1969-ben Richard Nixon amerikai elnök ellátogatott Bukarestbe, az Európai Közösségek a szocialista tábor országai közül 1974-ben egyedül Romániával kötött kereskedelmi megállapodást. 

A lakosság azonban a hetvenes évekre szopóágra került. Az újságokban emlegetett "aranykor" rémálommá változott.

Noha a Ceausescu-korszak politikai és kulturális enyhüléssel kezdődött, jelentősen nőtt az életszínvonal, de a végletekig központosított hatalom hamarosan már az élet minden területét ellenőrizte. Korlátozták a szólás- és sajtószabadságot, a rettegett Securitate minden ellenállást csírájában igyekezett szétzúzni. A megalomániás Conducator az 1960-70-es években idejétmúlt nagyipari beruházásokra tékozolta el az ország erőforrásait, majd az 1980-as évek elején fejébe vette, hogy a hatalmas hiteleket teljesen visszafizeti. A versenyképtelen gazdaság számára ez szinte lehetetlen feladatnak bizonyult. Élelmiszer-, üzemanyag-, energia- és gyógyszerhiány alakult ki. 

Románia elkezdett éhezni.

Erre jött még a feketeleves, nekünk magyaroknak, azaz az ottani véreinknek: az 1970-es években megindított homogenizálási program a nemzetiségek elrománosítását célozta meg. Ebbe illeszkedett az 1988-ban meghirdetett "településrendezési" terv is, amely több ezer falu – elsősorban a magyarok lakta települések felszámolását tűzte ki célul. Az elnyomás, a nyomor, a nepotizmus – a nyolcvanas években a Vezér 400 rokona töltött be magas párt- és állami tisztségeket – odahaza egyre erősebb ellenállást, nemzetközi téren felháborodást váltott ki. A teljesen elszigetelődött Ceausescu 1989-ben minden erővel igyekezett elejét venni a szocialista országokban megindult erjedésnek. 1989. december 16-án azonban, amikor a temesvári lakosság meg akarta akadályozni Tőkés László református lelkész kilakoltatását parókiájáról, sortűz dördült: az összecsapásokban száznál többen vesztették életüket. Az események lavina szerűen megindultak. 

Ceausescut és feleségét december 25-én egy sebtében felállított rögtönítélő bíróság elé állították. Alig kétórás tárgyaláson népirtásért, közjavak, városok és falvak tönkretételéért, a nemzetgazdaságban okozott súlyos károkért, szökési kísérletért halálra ítélték. Az ítéletet a helyi laktanya udvarán azonnal végrehajtották. 

A perről és a szitává lőtt holttestekről készült felvételeket másnap már mutogatták a televíziók. Mi is láttuk.  

Hát, ilyen érdekes volt harminc évvel ezelőtt a karácsony.

Romániában egy gazember csillaga leáldozott. 

Máshol meg egy isteni csillag ismét megszületett.

                                                      Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2019.12.25-én.

JÁTÉK A KASTÉLYBAN

A csúcsra járatott őrület járja táncát Európában.*

A brüsszeli kék kastélyban va banque-ot játszanak a nyakkendős spílerek. A rulettasztal mellett igazi dance macabre zajlik, ami sok tekintetben hasonlít a középkori haláltánc műfaji jellegzetességeire, tudniillik momentán az öreg kontinens is egy újfajta középkorba kezd süppedni. Ismét pusztít a tudatlanság – bármilyen furcsán hangozzék mindez az információs szép új világ kellős közepén. Eljutottunk a fél-analfabéta 21. századba, ahol a számítógépes nyelvezet nullái és egyesei variálódnak csupán. Milliárdnyi ember simogatja, pöckölgeti a mobil- és okostelefonját.

A most fölcsöpörödő nemzedék – X, Y, Z, vagy a rosseb tudja miféle generáció újsütetű palántái – hovatovább a kézzel való írást is kezdik elfeledni, nem beszélve az apáik és nagyapáik által vallott értékrendről.

Mindeközben a lehető legabszurdabb törvényi szabályozás elmebaja alapján működik a jogrend. A bűnöző arcát kitakarják, a gyilkos sanyarú gyermekkora miatt annyit kap, amennyire egy sikkasztó banki alkalmazottat szoktak elítélni. Bezzeg a gazemberek úri módon fosztogatnak! Kicsire nem adunk alapon a milliárdos csaló tengervízbe lógathatja lábát, míg a zsebtolvajt fogház-büntetéssel sújtják. Lassan az áldozatnak kell majd elnézést kérnie, amiért épp rossz helyen, rossz időben volt, a körülmények okozták vesztét, nem pedig egy bitang, aki egyébként már régtől fogva kötelet érdemelne…

A könyv ritka jószág lett.

A nyomtatott újságok dicsősége is megfakult.

(Zárójeles megjegyzés: épp a minap néztem utána. Magyarországon – figyelem, tízmilliós fogyasztói piacról beszélünk! – a legislegolvasottabb újság egy bulvárlap (!), ami naponta majdnem százezer példányban kel el. Mellette egy-két női magazin, a Kiskegyed és a Nők Lapja virít hasonlóan kiemelkedő eladási mutatókkal. Jelzésértékű: pár éve még ezek a kiadványok is kétszer ennyi olvasóval bírtak. Mára a felére csappant a népszerűségük. Velük párhuzamosan az összes többi sajtótermék fokozatosan veszíti olvasótáborát. Összeteheti kezét-lábát az a főszerkesztő, akinek lapjából megközelítőleg ötvenezer példányt sikerül a standokról eladnia. Még egyszer mondom: egy tízmilliós országról beszélek. Ahol egy adott napilapot ilyetén, jó esetben csak a lakosság 0,5 %-a veszi kezébe. Zárójel bezárva.)

Az internet mindenhatósága eluralja a közgondolkodást.

Különösen az előbb említett ifjúság fokozottan veszélyeztetett, hisz ők már csak a közösségi média pokoli szűrőjén keresztül akarják megismerni a környezetüket. A jelenségeket nem szintetizálják, nincsenek előttük etalonok, ha netán akadnak, azokban sincs sok köszönet. A hőseik jobbára gagyi amerikai produkciók légből kapott főszereplői, vagy ha mégis élő/élt emberről szólna a mozi: garantált, hogy kizárólagosan a hollywoodi szemléletet szajkózza, ahol a kötelező véleményterror diktálja kit és mit hogyan szabad ábrázolni, meddig terjed a politikailag korrekt hozzáállás rózsaszínű villanypásztor zsinege, amivel karámban tartható a tömegember. Megnézheti magát az, aki másként is mer kérdéseket megfogalmazni.

Így lesz a bérgyilkosból sztár, az alkoholista, elvált zsaruból hérosz, az izomagyú, mindent ököllel megoldó halálosztókból a gyerekszobák falára ragasztott oltárkép. Helyhiány miatt ezt a szálat nem akarnám tovább spulnizni, pedig lenne még egy pár észrevételem. Úgy hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Már többektől hallottam, amit jómagam is emlegetek: ez a világ megérett a pusztulásra.

Közelebbre karéjozva: Európa sincs jól.

Példa erre a minapi brit szavazás: Boris Johnson euroszkeptikus pártja földcsuszamlás szerű győzelmet aratott. Hiába vinnyogott a Brexit ellen az EU-párti balos-liberális közvélemény. Csúnya fiaskó lett a vége. Pedig tüntettek eleget, és minden demonstrációjukat kellő módon föl is tupírozta a baráti média, mindazon erők sajtóorgánumai, akik abban érdekeltek, hogy ez a puhapöcs, teszetosza, mindig mindent elodázó, agyonbürokratizált brüsszeli krém még tovább szerencsétlenkedhessen, fölélve a gyerekeink jövőjét, ötlet és tehetség híján, de annál nagyobb jómódban bevárva a véget. Emiatt nem mondhatom rájuk, hogy hülyék lennének. Azt viszont némi alappal gondolom, hogy velejükig aljasok.

Ha valaki veszi magának a fáradtságot, és végignéz egy-két Európa Parlamenti ülést, menten igazat fog adni nekem. Európa sírásói szorgos aknamunkában épphogy semmit sem tesznek az Unió megmentéséért. Szép, kövér nyilatkozatokat, záródokumentumokat elfogadnak ugyan, de azoknak a kötelező hatálya csak annyira érvényesíthető, amennyire egy tavalyi lyukas sínbuszjegy. Semennyire. Úgy tűnik, ha sokáig húzzák az angolok a Brexit kutyakomédiáját, eljön hamarosan az idő, amikor már nem is lesz honnét kilépniük. Finita comedia.

Nekünk a néző szerepe jutott. A derék kanizsaiak, horgosiak, meg az északi határsávban élők pedig szomorúan, elkeseredetten veszik tudomásul, miként csinál belőlük a rendetlenség Európája Dél-Afrikát, hogyan süllyeszti a latin-amerikai gettók, Brazília szegénynegyedének színvonalára azokat a vidékeket, ahol évszázadok óta harangszó hallatszik délben, és eddig esetleg a kapun volt kallantyú – nappal azt sem lakatolták –, ám most már a házba vivő ajtót is kettőre zárják. Mert éjjelente botokkal mászkáló idegenek lepik el a főút melletti utcákat, a köztereken éjszakáznak, oda verik a tanyájukat, ahová a mi gyerekeinknek a fűre sem szabadott lépniük.

A rend éber őrei meg… Továbbra is szorgosan büntetik azt a martonosi, törökkanizsai, kispiaci atyafit, aki netán véletlenül otthon felejtette az igazolványát. Méterekkel odébb, a fakabátok mögött pedig ott vonulnak százasával a fiatal férfiakból összeállt csoportok, akiknek nemhogy legitim irataik nincsenek, de egyenesen kérkednek is azzal, hogy ők dokumentumok nélkül nyomultak át a fél világon, lévén nekik jussuk van a törvénytelenségre, szemben az előbb említett, a hatóságok által előszeretettel vegzált őslakosokkal.

Bezzeg a Lajtán túl a kassza csilingel, Brüsszel legalizálná a menekültek bevándorlását, ami engem kísértetiesen emlékeztet a hajdani Amerikába tartó rabszolga-kereskedelemre. Azzal a kitétellel, hogy most Európa a cél, ahol a középosztály egyre gyengül, ahol kezdi felütni fejét egy új világrend(etlenség), annak minden szennyével, ártó szándékával, felelőtlenségével, és ahol a befogadóképesség véges, míg a beözönlők száma végtelen.

Sovány reményt nyújt, hogy az átlagpolgárnak kezd elege lenni mindebből. A morál farizeusaiból.

Persze, ez sem vigasztalja azokat, akik sem Kanizsán, sem Horgoson nem mernek sötétedés után kimenni az utcára.

                                                                                         Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2019.12.17-én. 

ELVTÁRSAK ÉS KORTÁRSAK

Rajzom

Az ő kegyelméből van a napunk.

Odakint drótokon himbálózó varjak. Év vége van lassan*. 

Meghajtja akaratát az esztendő. Fölsőbb rendelés szerint mégis enyhére sikerült az ősz. November utolsó fertályában a lebukó nap még mályvarózsa vörösen világított. Majdhogynem érezni lehetett a melegét, pedig már a sült gesztenyés kordék javában parázslottak, és a magasabb hegyek bordái között kémények koromszagát vitte a szél. December fehérrel érkezett. Úgy farolt be hozzánk a fagy, ahogy a hideg tekintetű menyét szokott beosonni a tyúkólba.

Eddig viszont eleven színekkel volt megrajzolva a táj, aminek görbülő hátán a letördelt kukoricásokon túl, a kanyargó dűlőutak mentén folytatódott valahol a földgolyó. Jó volt nézni a szemhatárt. Azóta is jó.

Abból merítek, amit láttam, és nem abból, amit olvastam, vagy amit mások mondtak.

Kövérre hízott elmék pusztítanak amúgy is, akik pusztán a könyvek, mások irományai, meg a közösségi média révén szereznek tanulságot. (A népszerűség járdáján lehet gyalog járni. Könnyű munka, begyűjteni „lájkokat”, vállveregetéseket. De látni ezek nem képesek. Elő-elő másznak a kövek alól. Helyük van a nap alatt, rendben. Csak ne lennének olyan hangosak!)

 

Ha rajtam állna (ó, persze, nem rajtam áll), a dolgok természeténél fogva nem sok parancsom lenne. Én csak egyetlen, szigorú esztétikai megkötést adnék minden kicsit is elmélkedő embernek: ne hazudj. Magamra nézve még egy másikat is fölvállalnék, azt hogy sose kelljen ölnöm. Sehogy.

Még így sem tudom, megúszom-e sikerrel, mindvégig, békében.

Amúgy is viszontagság teljes a vékony hétköznapok ügye-baja.

Abcúg, a szabadelvűségnek! A nemzeti teendő többé nem az, hogy kirontunk rájuk, mint ahogy a jó Zrínyi csinálta, aki egy szál szablyával veselkedett neki az abszolút túlerőnek. Nem. Ettől okosabban muszáj csinálni. Mert most is létszámfölénnyel bírnak, feléjük lejt a pálya és ők írnák elő a csaták menetrendjét is, efelől kétségünk se legyen.

Bizonyos rafinéria kell hozzájuk. Nem elég kicsavarni a bástyákat ostromlók kezéből a handzsárt. Pláne nem elég derékon ragadni egyet-egyet közülük, és lerántani őket a várárokba, mint valami újsütetű Dugovics Titusz, és aztán várni a zászlós dísztemetést. Nem, ez így már nem járja, sajnos. A régi módinak leáldozott.

Most két eszközzel lehet semlegesíteni őket.

Egyik, ha a saját fegyvereikkel győzünk fölöttük. Mindazzal az eszköztárral, amire kizárólagos jogot formáltak, és formálnak a mai napig is.

Például a humorral. A szatírával, vagy egy jó adag cinizmussal: utóbbit szigorúan bölcseleti értelemben véve, mert a leszúró magatartás, az ócsárolása bármiféle hagyományos emberi értéknek, az ilyesféle eleve megvető szóhasználat maradjon meg inkább nekik.

Ám egy kis gúnyolódásért mi sem kell hogy okvetlenül a pokolra jussunk, és ilyesmiért kilincselni sem szokásom. Mert korántsem hibátlanok. Csak azt hiszik magukról, ezzel kürtölik tele a világot. Ne féljünk viccet faragni belőlük, kifigurázni őket.

Szokás a humort valami ellenzéki hókuszpókusznak beállítani.

Ez mindössze annyiban igaz, hogy a más kárára történő örömködés minden koron hitelesebbnek tűnt, ha az uralkodó réteget, a hatalmon lévőket célozta meg. Régen pusmogtak Mária-Terézia viselt szexuális ügyeiről. Azóta kiderült, tőle erkölcsösebb királynőt lámpással sem lehetett volna találni... Aztán kikezdték Tisza Istvánt, akiről Ady is csak azt írta, „vad geszti bolond”, és ni – azóta róla is kitudódott, nemhogy „romba döntötte a történeti Magyarországot”, „sírba taszította az egész nemzetet”, hanem inkább mártírja lett 1918-ban a nemzetnek, hogy utána Károlyi meg a vörös hóhérai gúnydalokat énekelhessenek felőle, amelyek a rendszerváltozásig, a marxista történetírás – azt hittük – végéig generációk tudatát igyekezett fertőzni a baloldali eszmék igazával, és a kommunista csőcselék hősiességének hazug mítoszával. Amely mítosz mostanáig él, hála nékik, a szabadelvűséget, a nihilt hirdető kései utódaiknak. Akik most éppen ideológiailag zöldebbeknek akarnak tűnni a mohánál, rózsaszínűbbnek egy viselt tanga bugyinál, semlegesebbnek a neutron elemi részecskénél.

Pedig a 21. századi liberalizmusuk úgy simul a kommunizmushoz, ahogy az előbbi kozmopolitizmusa az utóbbi internacionalizmusához. Mindkettő egy tőről fakad: nemzetellenesek. Kár szépíteni, ez van.

Hogy a kultúra, a média, és az oktatás térfelén napjainkig túlsúlyban vannak, tragédia, amiért mi is felelősek vagyunk. Sokkal erőteljesebben kellett volna kezelni a helyzetet. Elvesztegettünk idestova három évtizedet, csak azért mert idealisták voltunk. Hittünk a jóban, a közös célokban, a nemzeti minimumban. De mivel ezek semmiben nem hisznek – sem a jóban, sem közösködésben, mert kizárólagosak, a nemzeti minimum gondolatától is irtóznak – kiröhögtek bennünket, és minden olyan területre benyomultak, amit mi feladtunk, jó szándékkal átengedtünk.

Maradva a humornál.

Egy jó karikatúra pont, mint mást, telibe találja a magabízó liberálist, ahogy a jó „mém”, bonmot, pamflet is. És ez módfölött bosszantja őket. Hisz eddig a tévedhetetlenség látszatában tetszelegtek, divatot diktáltak, kánonok szerkesztői voltak. S jaj volt annak, aki kiesett a kegyeikből!

Azt egyetlen szabadelvű sem szereti, ha netán más vélemény is akad. Mekkora paradoxon, hogy éppen azok tagadják meg a másfajta elveket, rekesztik ki a másként vélekedőket, akik amúgy a szabad gondolatokról, a gondolatok szabadságáról papolnak!

Azt meg kifejezetten rühellik, ha jön, létezik alternatíva az ő világukon túl, más módszerekkel építkeznek, más kerül hatalomra. Attól sikító frászt kapnak. Példa erre napjainkban bőven akad. Ilyetén a viccet is csak addig képesek elviselni, amíg nem ők az alanyai. Lévén, ezek nem is liberálisok, csak mondvacsinált szabadelvűek. Ezek nem mások: a régi, „jó” elvtársak eszmetörténeti leszármazottai.

Adós vagyok a humor mellett az ellenük alkalmazható másik fegyver magyarázatával. Ez különösen aktuális lesz, most, az ünnep közeledtével. 

Az irgalmassággal. Amit fegyelmezettséggel, jósággal, belső békével kell ötvözni.

Ezzel sem tudnak mit kezdeni.

Egyszerűen nincs rá ellenszerük. 

Megnémulnak tőle. Aztán persze ordítani kezdenek, előjön belőlük a semmit nem tisztelő lélektelenség, hisz a kor gyermekinek számítanak: egyetemes hit és morál híján saját magukat rakták idézőjelbe. 

Ezt személyesen is megtapasztaltam, amikor a minap szép szóval próbáltam hatni egyik ádáz – kvázi – szabadelvű ismerősömre. A bősz fölnőtt ember – valójában nagyra nőtt gyerek – reakciója kimerült a becsmérlő, trágár, személyeskedő válaszban. Sajnáltam, tényleg. Szomorú ember lehet az ilyen. Eldobott valamit magától, és most oda-vissza hányódik. Nehéz céltalanul élni.

Egyszerűen jobbnak kell lennünk. Jónak.

Ez – sokszor magunkra nézve is komoly erőpróba. Mégis megéri jónak lenni. Mert ez is csípi a szemüket.

Hiába, drámai időket élünk. A dráma pedig mindig egyet jelentett a jó és a rossz párharcával. Tudnunk kell a helyünket, a mi oldalunk erényeit.

Az pedig ne zavarjon bennünket, hogy az elvtársak átvedlettek kortárssá. 

                                         Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2019.12.07-én.

GÉPSZÍJ HIBA A HAZUGSÁGGYÁRBAN

„Ne mondjátok nekem, hogy a csillagos ég a határ, 

amikor lábnyomok vannak a Holdon.”

 „A bevándorlás álprobléma.”

Illusztrációm

Most, mikor a vajdasági magyarnak mondott ellenzék igaza ismét bebizonyosodott, nevezetesen, hogy nincs migrációs válság, nyilvánosan bocsánatot kell kérnem tőlük. 

Ebugatta! Sajnálom. 

Nem tehetek róla, nem tehetünk róla. Ilyen rövidlátóak vagyunk. Nem csoda: annyinkat megvezetett a „Fidesz-sajtó” huncut propagandája, aminek egyik csökevénye a Magyar Szó, zabigyereke meg a JRV, hogy immár csak késve kapcsolunk. 

A teremburáját, minő szégyen!

A másik, hogy a saját szemünknek hittünk. Bár ne tettük volna! Hisz ott volt az összes fotelforradalmár, nejlon Rambó Buzgalmár, akik nem győzték hinteni, hogy az illegális bevándorlás álprobléma. Huszadrangú dolog. Bezzeg a Prosperitati disznóságai, a traktorok a gazdáknak, az ingy’é falusi házak a fiataloknak, az új munkahelyek megteremtésének támogatása, ugye? Skandalum.

(Már amiatt is kínos az új állások létrehozása, mert tudvalevőleg értelmes progresszív demokrata amúgy sem dolgozott soha semmit. Nem kelt ötkor, sem hatkor, nem tudja mi a nyolc óra meló, munkakönyve sincs. Jó esetben díszletet tologatott valami alternatív performanszon, tőle mozogtak a lila flamingók. Hiába: ilyen az, amikor botor módon ezeket a félreismert zseniket nem hallja meg a magunkfajta tucatember.) 

Rosszul ítéltem, ítéltük meg a helyzetet, szemben a Magyar Buzgalom mindenhez (is) mindig értő hangadóival. Hála nékik, kik a kelő napot elhaloványítva világosságot hoztak közénk!

A vörös-fekete antifasiszták, az örökifjakkal, a kékharisnya költőnőkkel, a hervatag primadonnákkal, Mekk Mesterekkel, a szétfolyó hóemberre hajazó bányarémekkel, a köpködő prosztatákkal együtt elégedettek lehetnek magukkal: megmondták a tutit. Lárifári! 

Itt csak néhány félkegyelmű bértollnok – köztük szerénységem – szíszogott, harminc ezüstpénzért elárulva a haladó demokráciát, a humánumot, a szolidaritást meg még tucatnyi csupa olyan megfoghatatlan, körülírhatatlan dolgot, amit jószerével értelmezni csak úgy lehet, ha kellő mennyiségű szabadelvű éttermiségi egy kellemes, fűtött helyen koncentrálódva a kellő mennyiségű rozébor után definiálja a semmit. 

Örülök neki, hogy fölnyitották a szemünket.

Végre fölsóhajthat Magyarkanizsa és környékének lakossága. A Tisza-part népe nyugodtan alhat. Hírük-hamvuk sincs itt semmiféle kóbor csoportoknak. Nem tanyáznak vadidegen galerik a központi parkokban és nem zargatják a polgárokat. Hogyisne! Ha netán érkezik is egy-két random átutazó, azok mind sokgyermekes anyák: törékeny, fejkendős nők, karon ülő csecsemőkkel, akik néhanapján be-bekopognak egy-egy házba meleg tejért, kiváló angolsággal tudakolva a határátkelők forgalmát, van-e vízumkényszer, mit szabad bevinni törvényesen Magyarországra, meg ilyesmik. Nincsenek sötét képű fiatalemberekből nyomuló embersorok. Nem törnek be sehova. 

Tehát végképp nem kell ódzkodni semmiféle jöttmentektől, azon egyszerű oknál fogva, hogy nincsenek.  

Hisz a Szabad Magyar Szó sem írt róluk. Tehát akkor nem léteznek. Meg Budiszaván sincs egy se. Pláne Nagyradanovácon.

Az biztos a VMSZ-esek számlájára írható túlreagálása a dolgoknak, hogy Magyarkanizsán hirtelen polgárőrséget verbuválnak. Ezen a haladár bölcsész éttermiségi csak kacagni tud. Pótcselekvés! A sok bugris ok nélkül félti az iskolába járó gyerekeit, az ingóságait, mert lám: az esténként mászkáló siserehad híján okafogyott minden efféle szervezkedés. 

Minek az önvédelem, mikor például a szabadkai Kertvárosban nyomuk, szemetük sincs szíriaiaknak, afgánoknak, irakiaknak?

Ahelyett, hogy a kanizsaiak meg a horgosiak járőröznek, érdemesebb lenne végre érzékenyítő kampányokat szervezniük. Ott okos, fölvilágosult, modern észjárású mentoroktól elsajátíthatnák mi a XXI. század hívószava. Hisz ezek a gumicsizmás népek azzal sincsenek tisztában, hogy amúgy ízig-vérig rasszisták. Azt mondják az afrikai colour gentelmanre, hogy néger. Lövésük sincs arról mi fán terem a queer: a parasztabbja keveri a Queen-nel, Mercury is valami hasonszőrű volt. A hangyányit értelmesebbje meg konzekvensen homokosnak nevezi az összes effélét. 

Elkél hát a pórnép között a lobogó fáklya útmutatásuk. Tanítsatok még, tanítsatok!  

Különösen a horgosiak lehetnek hálásak a szabadkai, újvidéki nyüzüge facebookos megmondóknak: ők aztán napi szinten mutatóban sem látnak az Észak-Bácskába oda nem illő jövevényekből. Egy levitézlett helyi „politikusuk” – aki mára szorgos ásóbéka módra elért Gyurcsány Ferenc kapcájától annak bokazoknijáig – akár az őszödi Böszmének újfent gazsulálva szakértheti a határsávot, mennyire fölösleges a kerítés. Hogy mindez a patás Orbán Vitya meg a Lőrincz gazda biznisze csupán.

Elvégre ezek a főállású partizán délvidéki ellenzékiek, modern bélésű kisurak és kishölgyek áthidalhatatlanul profi kritikusai mindenféle rendszernek. Ha összeszámolnám mindet, a lábujjaimmal együtt kilennének létszámilag. Ettől függetlenül hangos a zümmögő kórusuk. 

Kifigurázzák úgy a szerb, mint a magyar vezető politikumot. Szívük-joguk. 

Csak az önkritikával állnak hadilábon. Meg a történelemmel. Egy istennek sem akarják megérteni a múltat. Meg bennünket, délvidéki magyarokat. A túlnyomó többséget. Minket, akik zömmel tudjuk, hogy egykoron az Egyesült Államokban sem csak az indiánok voltak bevándorlás ellenesek. Ámbár az indiánok egytől-egyig azok voltak mind. 

És lám, nekik lett igazuk.

                                     Pk

NAPLÓ – 105.

festményem

Január 19. Vasárnap.
Dúdolok: „ahogy ez itt szokás...". Kimegyek a Tamáshoz meg a Mesterhez.

A Déli pályaudvarnál tekintgetek. Csipetnyi aggodalom bennem. Kínos. Muszáj egy pillanatra beugranom valahova. A nyilvános illemhely odőrje, kinézete csöppet sem bizalomkeltő.  A nénié sem, aki mint valami bibircsókos, összeaszott Cerberus a föld alá süllyesztett egységet fölügyeli. Vesződök egy sort a kapunyitó automatával, visszadobja az érmét. Végül a nyanya ingerült hangon leiskoláz, miként kell 200 forintot bedobnom, s lőn: szezám tárul. Eszembe jut Bécs, a tisztaság, a rendszer simasága, a gumikesztyűs, vasalt egyenruhás, kitűzőt viselő fickó, amint illatos kéztörlőt cserél, és nem szólok vissza semmit.

A bankautomatánál hiéna próbál kunyerálni, elhessegetem. Megveszem a szokott fajtájú mécseseket, de nincs a helyén az ismerős kertész ember. Gondolom, a karácsonyi nyüzsgést most piheni ki. A sarki üzletbe vagyok kénytelen betérni, hál’Istennek gyufájuk is van.

Sétálok, bámészkodok. Aztán mégsem bírom ki, fotózni kezdek a temetőben. Csodálatosan deresek a fák, valami apró szemű hó hullik. Teljesen egyedül vagyok, és ez jó így. Makovecznél és a Tamásnál is egyből lobban a gyufám. Kiegyensúlyozottság, nyugalom van. Utána beugrok a Keleti Guriba. Rám ír egy üzenetet az Író, átjönne hozzám, mert nála elromlott a fűtés. Mondom, halasszuk el egy félidőnyit, meccset nézek, éppen verjük a szlovénokat. Míg szurkolunk, egy kiállított képemre alkudozik az a fickó, akinek ráspolyos hangja tisztára, mint a Nagy Pistáé. A garzonban az Íróval elvagyok, teát főzök neki. Aztán elviszi a taxi a barátnőjéhez. Zenét eresztek, Cseh Tamás átdolgozásokat, természetesen. Ma minden dolgom szépen sült el. Ritka nap.

Nemhiába: vasárnap. Szerintem amióta világ a világ, a normalitás azt diktálja, hogy az ember az életritmusa, a rendje végett, valamint az egészsége, vagyis saját maga miatt megtartsa a vasárnapot. Mindez persze nem kötelező. Pusztán csak színvonal, erkölcs és emberi tartás kérdése. A spártaiak sem harcoltak a hét hetedik napján. Mátyás életrajzírójától, Bonfinitől tudható, hogy az utolsó szent királyunk udvarában vasárnap csak a kutyapecérek dolgoztak, mert a vadászkopókat etetni kellett. De még az udvari szakácsok is megfőztek szombat estig, vasárnapra ne maradjon munkájuk. Az ostromlott Dobó várkapitány Egerben kedélyeskedve válaszolta Petőnek: „Vasárnap van, hogy lőnénk?”A sumér teremtéstörténet jóval ötezer évvel ezelőtt a holdhónapot már három dekádra, azaz tíznapos periódusokra porciózta. Később a célszerűség érdekében módosítottak, mert hamar rájöttek, hogy a hét napból álló ciklus alkalmasabb az időmérésre. A hetes szám ugyanis prímszám: azaz tovább nem lehet szétmérni, míg a tízet hajlamosak vagyunk rögtön kétszer ötre osztani.

A hét ezzel, és enélkül is mágikus és mitikus szám, a számmisztika szereti elemezgetni.

Az elvitathatatlan szakrális tartalmakon túl talán akad rá racionális magyarázat is.

Oka sem túl bonyolult: az emberi agy, átlagosan és rövidtávon hét egyszerű információt képes megjegyezni. Ezért zömmel hétjegyűek a telefonszámok, és hétkarakteresek – négy karakteres irányítószám, település, utca, házszám – a levelező címek. Lehet persze kivétel, ha a rendszer telítettsége miatt többet kíván. A történelem és a mítoszok is szívesen foglalkoztatják a hetest. Ezért van hét törpe, hétpecsétes titok, hét vezér, hétmérföldes csizma, hét ókori világcsoda, bibliai hét szentség, hét erény és Rómának hét dombja mellett hét legendás királyát szokás emlegetni. A klasszikus korban a hét szabad művészet elsajátítása volt a műveltség alfája és ómegája. A paraszti hagyományban a kajszibarack fák csak minden hetedik évben hoznak bőséges termést: ezt akármelyik pálinkaivó igazolja. Ha jobban belegondolok, a jó Móricz hét krajcárja sem a véletlen írói fantázia szüleménye, sokkal inkább visszautalás a hetes szám szent mivoltára, magyar hagyományban is gyökerező tiszteletére.

Nem elszakadva a hetestől és a vasárnaptól, mert az európai értékrend egyik pilléréről beszélünk: fontos a jelenvalósága. Az, hogy kiemeljük. Ugyanis a vasárnapok nélkül is ott tartunk, hogy már nem is Európa válságáról kell szólnunk, hanem egyenesen Európa haldoklásáról. Ha volt (nagyon úgy tűnik, hogy volt), akkor megbukott az Európa-terv. Az identitás nevű szappanon csúszott el minden. Ez tett be az eszmének. Meg a tagadás és a hülye helyeslése mindennek, ami beteges, ami kártékony, ami korábban vállalhatatlan volt. 

Innen nézvést egyetlen szalmaszálunk maradt: köntörfalazás nélkül kéne végre a valóságos dolgokról, a valóságos problémákról beszélni. Ám a mostani idők nem kecsegtetnek vérbő reményekkel. Európa nagyjai most sem a dicső elődök nyomdokain lépdelnek, nem terveznek semmit, pláne nem óhajtanak megvívni győztes csatákat. Sokkal inkább másokat akarnak sírba vinni maguk helyett. Mert finnyásak. Mert a moralizáláson túl nincs sem látószögük, sem látóperemük.

Pedig csak elég lenne egy-egy januári vasárnapon kimenniük a zúzmarával futtatott bolyhos faágak alá és szétnézniük.   

           Pk

EGY RÉGI NYÁR MESÉJE

Bálint bácsi mindig kint ült a padon. Úgy hozzátartozott az utcaképhez, mint az időtlen idők óta kanyargó cseréppel fölszórt út, meg a hűvös oldal téglajárdája, vagy a vénséges, óriási nyárfa, ami a legmagasabb házak dudacserepei fölött végződött, ott, ahová vadgerlék bújtak.
Kora délután rendszeresen kinyílt a tornácos hajlék kiskapuja, és Bálint bácsi kicsoszogott a házikó előtti fapadhoz. Nyögve leült. Vakaródzott keveset. Szétpislantott. Lomha tekintetét, mint valami ráncos teknősbéka végighordozta a látványon, krákogott hozzá egyet, aztán megmozgatta bütykős lábujját és előkotorta a tózniját.

Gyufa lobbant.

Micisapkáját a tarkójára tolva dohányzott. Könyékig föltűrt ingjének savanykás öregember szaga volt, de azt csak cigarettájának a borzalmas bűzkörén belül, a testközelébe kerülő érezhette. Minden mást uralt a szűrőtlen kapadohány bukéja. Mi gyerekek – bár fancsal képet vágtunk a büdös kapadohány füstjétől – mégis szerettünk körülötte téblábolni. A vénember szűkszavú volt ugyan, de mivel valami irdatlan belső tudás halmozódhatott föl benne, időnként előbuggyant belőle ez-az. Olyankor a maga módján eltársalgott velünk. Nem is rendes társalgás volt az, hisz nem párbeszédre épült. Inkább úgy mondanám: mesélt. Monologizált.
Vannak emberek, akik nótafák: ezeregy dalt ismernek, tudják azok szövegeit. Esetenként még szépen is énekelnek. Aztán akadnak mások, akik viszont elmés mondókák, találós kérdések százait sorolják, amint a figyelem középpontjába kerülnek. Ez utóbbiak sajnos egyre kevesebben lesznek. Helyüket váltja a vicc, a közönségesség. Mindannyian találkoztunk olyan személlyel, akinek a zsinórban elmondott harmadik vicce után már semmi nevethetnékünk nincs. Inkább kínosan heherészünk a poénokon, mert attól udvariasabbak vagyunk, semmint megsértenénk a magát ellenállhatatlanul szellemesnek képzelő felebarátunkat. Bálint bácsi nem közéjük tartozott. Ő meséket mesélt. Sajátos zamatú történetek voltak azok. Némelyike hasonlított egy korábban már hallott sztorira. Gyakorta megesett, hogy számunkra ismert helyeken játszódott a cselekmény. Egyikünk sem hőkölt meg ha a Sárga Árok, a téglagyári bányatavak vagy a Kis-Tisza medrébe kellett odaképzelnünk a nyákos zöld szörnyet, ami az elmesélése alapján tisztára olyan volt, mint az a narancssárga behemót buldózer, ami történetesen akkoriban az utca végén egy új, aszfalttal burkolt útnak egyengette a terepet.  

Gyerekfejjel nem fogtam föl, csak így utólag látom: szerettük az öreget. Bírtuk – ma talán így mondanánk. Sokat mesélt, és én csak halványan emlékszem erre-arra, a meséit jóformán elfelejtettem. Egyet kivéve. Azt sem tudom szó szerint idézni, mert Bálint bácsi hangját, vontatott gesztusait a betűk, a szavak sosem tudnák hűen visszaadni. Ez az egy meséje viszont mindmáig kísért, megmaradt, ahogy emlékeimben él azoknak a szikrázó nyaraknak a színe, az illata, együtt a lisztszerű fehér porban meztelen talpam melegével. Viszem magammal, útravaló gyanánt. Valahogy így hangzott a rövidke történet:

Amikor az Öreg Isten nagy, kérges tenyerei között a tóparti közök alatt kezdődő Rét sütős sarából összegyúrta az embert, sokat töprengett azon, miként tudná elérni, hogy a saját teremtménye egyszer majd ne forduljon ellene. (Ebből is látszik, milyen bölcs volt, mennyire előrelátó: most pont ott tartunk, hogy a világunk nyíltan ujjat húzna Ővele.) Életet lehelt az emberbe. Adott neki mindent: értelmet, akaratot, lelket és szellemet, de még társat is. Egyedül az volt a gondja, hová rejtse el az embertől az erőt, az isteni erőt. A hegyek ormaira nem tehette: előbb-utóbb megmásszák azokat. Ugyanígy a föld mélyére sem dughatta: addig-addig, úgyis kitúrta volna onnét a kutató ember.

Hosszú gondolkodás után határozott az Úr, majd az isteni erőt belehelyezte az emberbe.

Ott aztán azóta sem sokaknak jut eszébe keresni.

Bálint bácsi meg még most is ott ül azon a padon.

                                             Pk

SZEZONZÁRÓ - Crna Gora 3.rész*

„Ha nem lesz ember, harcol a gép

Egymással szemben buta igék

Mire vársz, új Babylon épül

Gyere le, Isten, ideje már

Félek, ha késel, Babylon áll

Mire vársz, új Babylon épül”
(Omega)

Herceg Novi

Ha kimondom a varázsigét, a szót – Crna Gora –, egy másik képet hajt elém a képzeletem. A fantáziám fölűzi a három évtizeddel ezelőtti emlékeimet. Amikor még a tenger és annak szegényes partja mindenkié volt. Amikor még csak főtt, meg pattogatott kukoricát árultak taligákon és öböl szerte alig valahol, már-már kuriózumként lehetett csak kapni pizzát. Amikor még a strandoló apák kezében a boltból kihozott olcsó sörösüveg csillogott, a kocsmákban a puccos koktélok helyett szilva- meg szőlőpálinkát mértek, és a nők otthonról hozott tarka törülközőiken napoztak, mert sehol sem lehetett látni napozóágyat. Egyik strand sem volt fizetős. Az egyetlen parti zuhanyzóért több száz métert kellett ballagni, és akkor sem biztos, hogy folyt belőle a víz. Általában vízhiány volt. Nemhogy a strandon, de a fürdőszobákban sem volt édesvíz reggel héttől este nyolcig. A vécék mellett tengervízzel töltött vödrök, palackok sorakoztak. Mennyi viccet szültek ezek a nyakatekert helyzetek! 

Ahogy lassan múltak a balkáni háborús évek, a nyaralások jellege is más mederbe lépett.

Akkoriban kezdték tanulni a helyiek a turizmus alapszabályait. Kitört a béke. Fölsóhajtottunk. Az évek során változtak, finomodtak, az igényesebb világlátás irányába mozdították el a szokásokat. A szerbiaiak mellett immáron a külföldi turisták is lemerészkedtek a montenegrói partokra. 

Lett mindenhol meleg víz és légkondicionált apartman. Egymás után nyíltak az új, dizájnerezett bárok. A kukoricás kordék helyére palacsintás, hamburgeres bódék kerültek, számos gyorséttermi ellátmánnyal, és már a posta előtti telefonfülkéknél sem kellett órákig sort várni, azon egyszerű oknál fogva, hogy egy idő után a fülkékre nem volt szükség: a vonalas telefonok kora lejárt.

Mondanám, hogy az ottani tengerpart is a fejlődés útjára lépett. Mondanám, de kicsit elfacsarodik a szív ilyenkor. Úgy látom tudniillik, hogy a hely a romantikáját, a báját, a személyességét és a szépségét pont a vadságának köszönhette. Volt abban valami megkapó, visszacsinálhatatlan élmény, hogy ha a nyílt tengerre néző öbölrészbe vitt bennünket egy bárka, akkor egész napra ivóvizet, élelmet kellett cuccolnunk, mert helyben csak a tengert, meg a lapos, fehér kavicsos fövenyt lehetett kapni. Ám az akkor egy életre szóló emlékként maradt meg bennünk. 

Most? 

Fölismerhetetlenül kiépült az a strand is. Már nincs meg a nomád jellege. A fürdőhely fölötti erdőben, a fenyőfák között betonozott, kandeláberes (!) sétány kanyarog, ami mellett gombamód a legelegánsabb bárteraszok sorjáznak. Ahol 1992-ben a poshadt, langyos víz is jólesett, 2019-ben jeges üdítőt szolgálnak fel pillenyakkendős, keményítőtől ropogó kötényű pincérek, akik némi borravalóért a vízparti napernyők alatt hűsölőknek is kiviszik a furcsa színű koktélokat, karikányi citromokkal, szívószálakkal.

Mindenütt fölütötte fejét a luxus. A fogyasztói társadalom összes rákfenéje rázúdult a crna gorai tengerpartra is. 

Nem kerülte el sorsát az én kis falum se. Írtam már róla.

A hajdani tengerész kaszárnya helyén, ahol egykoron bagóért hálózsákokat, matrózblúzokat, katonai hátizsákokat, táskákat és nadrágszíjakat vettünk, a podgoricai vezetés eladta Azerbajdzsán egyik legnagyobb cégének. Ők azzal indítottak, hogy ledózerolták a területet, hullámtörő gátat húztak jó hosszan, a vízbe befelé nyúlón, és egy jókora mesterséges öblöt hoztak létre.

Néhány éve szakadatlanul folyó építkezés után immáron Portonovi néven fut a projekt: hétcsillagos (!) jachtkikötő várja a milliomos utazókat, olyan exkluzív környezetben, amit legközelebb csak Monte Carlo tud biztosítani, szintúgy az egyedi hét csillaggal jelölten. Luxus-apartmanokat árulnak, több tízezer euró egy négyzetméter bennük. A tetőkön medencék, függőkertek. Az újonnan fölépített város több ezer vendéget fogadhat, elláthat.

Régebben csak a kerítés mögül kukucskálva studíroztam, ugyan mire föl a nyüzsgés, az ipari daruk erdeje. Mára be lehet sétálni, már működnek hotelok, szalonok, bárok, a kaszinók és a butikok is, noha a kapacitásának még tizedét sem adja ez az emberi kényelem szülte dísz-város. Az északnyugati fertálya még most is épül. De már a húsz éves, gyökerestül újra ültetett pálmafákkal szegélyezett központi promenádon lehet ámuldozni, mi mindent ki nem agyal ez a szinte korlátlanul, milliárdokat emésztő gigaberuházás. Minden sarkon szökőkút, meglehetősen giccsesek. Lépcsősorok, ültetett virágágyások, tengernyi locsolt gyöp és az igényesség kellékei, amerre csak a szem ellát. Az emeletes apartmanok inkább lakóparkok: kovácsolt vaskapuk mellett kaputelefonok, szerteszét folyamatosan cirkáló egyenruhás biztonságiak. Bekamerázva a legelbújtabb szöglet is. Nincs talpalatnyi föld, ami ne lenne dísz burkolva, méregdrága bazaltkő elemekkel, olykor játékosabbra vett mozaik kockákkal. Márványozás, üveg, hatalmas terrakotta kaspókban egzotikus bokrok virágoznak az év összes napján. A kikötőben néhány úszó úri csoda: a kisebbek is akkorák, hogy öt-hatfős személyzet szolgál rajtuk. Van pár nagyobb, az egyik tatján alig észrevehetően egy összecsukott rotorú helikopter „parkol”.

Itt hamarosan arab sejkek és unatkozó orosz milliárdosok, nagynevű színészek fognak találkát adni egymásnak, ide jár majd a konzumidióta világunk elitje, jelentsen ez a szó bármit. Montenegró kicsiben ott lesz Monte Carlo mellett emlegetve. 

Nekünk meg? Marad, ami volt, ami elmúlt. 

Az otthonról hozott szalonnák, kikavarós szörpök és olcsó fagylaltok emléke. A viseltes strandpapucsos időké, amikor még három tucat fényképpel gazdálkodva kellett beosztani, mit mentünk át magunknak, mára, az akkor történt csodákból. Amikből még most is élünk.  

                                               Pk    

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2019.11.13-án.