NAPLÓ – 105.

festményem

Január 19. Vasárnap.
Dúdolok: „ahogy ez itt szokás...". Kimegyek a Tamáshoz meg a Mesterhez.

A Déli pályaudvarnál tekintgetek. Csipetnyi aggodalom bennem. Kínos. Muszáj egy pillanatra beugranom valahova. A nyilvános illemhely odőrje, kinézete csöppet sem bizalomkeltő.  A nénié sem, aki mint valami bibircsókos, összeaszott Cerberus a föld alá süllyesztett egységet fölügyeli. Vesződök egy sort a kapunyitó automatával, visszadobja az érmét. Végül a nyanya ingerült hangon leiskoláz, miként kell 200 forintot bedobnom, s lőn: szezám tárul. Eszembe jut Bécs, a tisztaság, a rendszer simasága, a gumikesztyűs, vasalt egyenruhás, kitűzőt viselő fickó, amint illatos kéztörlőt cserél, és nem szólok vissza semmit.

A bankautomatánál hiéna próbál kunyerálni, elhessegetem. Megveszem a szokott fajtájú mécseseket, de nincs a helyén az ismerős kertész ember. Gondolom, a karácsonyi nyüzsgést most piheni ki. A sarki üzletbe vagyok kénytelen betérni, hál’Istennek gyufájuk is van.

Sétálok, bámészkodok. Aztán mégsem bírom ki, fotózni kezdek a temetőben. Csodálatosan deresek a fák, valami apró szemű hó hullik. Teljesen egyedül vagyok, és ez jó így. Makovecznél és a Tamásnál is egyből lobban a gyufám. Kiegyensúlyozottság, nyugalom van. Utána beugrok a Keleti Guriba. Rám ír egy üzenetet az Író, átjönne hozzám, mert nála elromlott a fűtés. Mondom, halasszuk el egy félidőnyit, meccset nézek, éppen verjük a szlovénokat. Míg szurkolunk, egy kiállított képemre alkudozik az a fickó, akinek ráspolyos hangja tisztára, mint a Nagy Pistáé. A garzonban az Íróval elvagyok, teát főzök neki. Aztán elviszi a taxi a barátnőjéhez. Zenét eresztek, Cseh Tamás átdolgozásokat, természetesen. Ma minden dolgom szépen sült el. Ritka nap.

Nemhiába: vasárnap. Szerintem amióta világ a világ, a normalitás azt diktálja, hogy az ember az életritmusa, a rendje végett, valamint az egészsége, vagyis saját maga miatt megtartsa a vasárnapot. Mindez persze nem kötelező. Pusztán csak színvonal, erkölcs és emberi tartás kérdése. A spártaiak sem harcoltak a hét hetedik napján. Mátyás életrajzírójától, Bonfinitől tudható, hogy az utolsó szent királyunk udvarában vasárnap csak a kutyapecérek dolgoztak, mert a vadászkopókat etetni kellett. De még az udvari szakácsok is megfőztek szombat estig, vasárnapra ne maradjon munkájuk. Az ostromlott Dobó várkapitány Egerben kedélyeskedve válaszolta Petőnek: „Vasárnap van, hogy lőnénk?”A sumér teremtéstörténet jóval ötezer évvel ezelőtt a holdhónapot már három dekádra, azaz tíznapos periódusokra porciózta. Később a célszerűség érdekében módosítottak, mert hamar rájöttek, hogy a hét napból álló ciklus alkalmasabb az időmérésre. A hetes szám ugyanis prímszám: azaz tovább nem lehet szétmérni, míg a tízet hajlamosak vagyunk rögtön kétszer ötre osztani.

A hét ezzel, és enélkül is mágikus és mitikus szám, a számmisztika szereti elemezgetni.

Az elvitathatatlan szakrális tartalmakon túl talán akad rá racionális magyarázat is.

Oka sem túl bonyolult: az emberi agy, átlagosan és rövidtávon hét egyszerű információt képes megjegyezni. Ezért zömmel hétjegyűek a telefonszámok, és hétkarakteresek – négy karakteres irányítószám, település, utca, házszám – a levelező címek. Lehet persze kivétel, ha a rendszer telítettsége miatt többet kíván. A történelem és a mítoszok is szívesen foglalkoztatják a hetest. Ezért van hét törpe, hétpecsétes titok, hét vezér, hétmérföldes csizma, hét ókori világcsoda, bibliai hét szentség, hét erény és Rómának hét dombja mellett hét legendás királyát szokás emlegetni. A klasszikus korban a hét szabad művészet elsajátítása volt a műveltség alfája és ómegája. A paraszti hagyományban a kajszibarack fák csak minden hetedik évben hoznak bőséges termést: ezt akármelyik pálinkaivó igazolja. Ha jobban belegondolok, a jó Móricz hét krajcárja sem a véletlen írói fantázia szüleménye, sokkal inkább visszautalás a hetes szám szent mivoltára, magyar hagyományban is gyökerező tiszteletére.

Nem elszakadva a hetestől és a vasárnaptól, mert az európai értékrend egyik pilléréről beszélünk: fontos a jelenvalósága. Az, hogy kiemeljük. Ugyanis a vasárnapok nélkül is ott tartunk, hogy már nem is Európa válságáról kell szólnunk, hanem egyenesen Európa haldoklásáról. Ha volt (nagyon úgy tűnik, hogy volt), akkor megbukott az Európa-terv. Az identitás nevű szappanon csúszott el minden. Ez tett be az eszmének. Meg a tagadás és a hülye helyeslése mindennek, ami beteges, ami kártékony, ami korábban vállalhatatlan volt. 

Innen nézvést egyetlen szalmaszálunk maradt: köntörfalazás nélkül kéne végre a valóságos dolgokról, a valóságos problémákról beszélni. Ám a mostani idők nem kecsegtetnek vérbő reményekkel. Európa nagyjai most sem a dicső elődök nyomdokain lépdelnek, nem terveznek semmit, pláne nem óhajtanak megvívni győztes csatákat. Sokkal inkább másokat akarnak sírba vinni maguk helyett. Mert finnyásak. Mert a moralizáláson túl nincs sem látószögük, sem látóperemük.

Pedig csak elég lenne egy-egy januári vasárnapon kimenniük a zúzmarával futtatott bolyhos faágak alá és szétnézniük.   

           Pk