 |
| Foto: Zoran Nikolić |
Fél óra után tudtam meg, hogy
Fatbardhnak hívják. Többször is el kellett ismételnie a nevét, mert két sorral
előrébb sakálrészeg kézilabdások ültek és csinálták a fesztivált az utastérben.
Kellően hangosan társalogtak,
öblös nevetésük nyilvánvalóan zavart még egy csomó embert: sokan csóválták a
fejüket. Szólni viszont senki nem szólt rájuk. Csókolgatták a konyakosüveget,
és úgy viselkedtek, mint a kisiskolások. Mellettem Fatbardhon látszott, örül,
hogy valakihez beszélhet. Falfehéren ült az ablak mellett, és a kifutói
startolás után amint zötykölődve emelkedtünk fölfelé, zavartan konstatáltam,
hogy egyre közelebb húzódik hozzám. Félelmében egészen rám dőlt.
Aki viharfelhők fölé iparkodó
repülőgépen ült már tőszomszédságban egy frissen nősült, ám szorongó albán
rendőrrel, annak nyilvánvaló, milyen kínos, mikor egy konyhaszekrénynyi fickó
tőlünk reméli az oltalmat. Aztán ahogy egyenesbe jött a gép, a felhők fölötti
napsütésben megnyugodott.
Visszabillent a kedélye,
paroláztunk. Akkor mesélt egy kicsit bővebben magáról, és a hivatásáról.
Valahol Szerbia fölött címet is cseréltünk. Políszmen – mondta vigyorogva és
magára bökött. A biztonságom garantálva – tette hozzá. Mehetek Szkadarba,
biankó meghívót kaptam tőle. Ennek kifejezetten örültem, hisz ott még úgysem
jártam. A tónál igen, de az albániai rész eddig kimaradt. Be is írtam 2020
célállomásai közé. Izgalmas túra lesz.
Montenegró viszont különösebb
izgalmak nélkül december végén is úgy fogadott, mint régen.*
Kimérten, nagy-nagy
nyugalommal. Minden a helyén volt. A kőházak, a pálmafás allék, a kicsiny hegyi
kolostorok, az olajfa ligetek és a késő reneszánsz harangtorony Perast
óvárosában a mediterrán tetőkkel együtt éppen annyira ismerősként üdvözöltek,
mint az öböl vizén katonás sorban ringatózó élénk színű bóják, amelyek alatt
jókora méretű osztrigatelepek tenyésznek.
Kotorban csurig áztam ugyan,
de lefotóztam életem első kancsal szemű kismacskáját. Összeakadt tekintete a
főtér egyik éttermének asztalain mászott, s bár idegenkedem a macskáktól, nem
álltam meg, adtam neki a rántott halamból kóstolót.
A dóm előtti tér minden
szegletét egy-egy vendéglő terasza foglalta el. Különféle napernyők, asztalok
és terítők között néhány tucat dagadtra hízott macska strázsált: állandó
jelleggel várták a potyát. Elhűlve tapasztaltam, hogy jártában-keltében a
kötényes pincér rendre elnézést kér egy lába alatt kotnyeleskedő cirmostól. (Én
már rég arrébb stürmöltem volna.)
Később tudtam meg, nem
véletlen ez az indokolatlan udvariaskodás. 1572-ben pestis sújtotta a várost.
A hajókkal a kikötőbe érkező
patkányok terjesztették el a kórt. A halálos járvány megfékezésében – mármint a
patkányirtásban – tevékenyen és hatékonyan részt vevő macskákat azóta
megbecsülés övezi, olyannyira, hogy Kotort egyenesen a „macskák városának” titulálják.
Egy élelmes helybéli macskamúzeumot is nyitott. (Európában eddig csak
Amszterdamnak jutott eszébe hasonló biznisz!) A városra naponta rázúduló több
ezer turistát elnézve, a macskamúzeum valós igényeket elégíthet ki.
Ottjártamkor a Costa Victoria
fedélzetéről csődült be az óváros kapuin a fél világ bámész serege. (Az
említett sétahajó – utánanéztem az interneten – potom 12 emeletes. Amolyan úszó
dióhéj. Két és fél focipálya egybe kalapálva, összehegesztve, bársonnyal
burkolva, krómmal polírozva. A kikötő belsejéig nyomakodott, ahol irdatlan
vastag kötelekkel rögzítették. A fedélzetén 5 étterem, 10 bár és társalgó,
diszkó, 625 férőhelyes színház, internetkávézó, könyvtár, fénykép- és művészeti
galéria, kártyaszoba, vámmentes boltok, kaszinó, fitneszstúdió, többfunkciós
sportpálya, futópálya, 4 masszázsmedence, 3 úszómedence meg amannyi szauna
található. A kapacitását tekintve Kispiac és Martonos összes lakosának jutna
rajta fekvőhely. (Lenne is nagy tolongás a bárban meg a rulettasztal
környékén!)
A helybéliekkel társalogva
egyértelművé vált, hogy az öböl három nagy városa Kotor, Tivat és Herceg Novi
lakossága sem ment az önös érdekektől. Évszázadok óta ellenérzéssel viseltetnek
a másik iránt, s ha jól sül el valami dolguk, az biztos a szomszéd rovására
történt. Megy a rivalizálás köztük, nem kell szépíteni. „Külön világok” –
fogalmazott a beszélgetőtársam. Bizonyára igaza lehet.
A politikai megosztottság Crna
Gorában sem ismeretlen fogalom.
Az öböllakók egy része, főleg
az idősebb korosztály a néhai Jugoszlávia nosztalgiájából él. S bár mostanság
erősödőben van a közelmúltban kikiáltott függetlenséget éltetők politikája, én
a helyükben egy csöppet sem becsülném le az ellentábort, akik ezer szállal
kötődnének Belgrádhoz. Magyarán – inkább tengerparti szerbnek vallják magukat,
mintsem Milo Đukanović önállóságpárti törekvéseit támogatnák. Ehhez vegyük
hozzá, hogy a Kotori-öböl amúgy is vegyes lakosságú. A többség ortodox, de
jelentős a katolikusok aránya is. Emellett a fejlettnek számító tengerparti részek
és a kontinentális Crna Gora között ordító a különbség.
Dragaljban vagy Grahovon még
földutakon bóklásznak a szénával rakott társzekerek, szemben például Budvával,
ahol a pazarul kikövezett márványos promenádon ugyanazok a márkás butikok
sorjáznak, mint Budapesten a Váci utcán, vagy Ibiza buli negyedében. Olaj a
tűzre a pravoszláv egyház jogállásával kapcsolatos vita, meg a NATO-hoz történt
csatlakozás is. A törésvonalak a társadalmon belül meglátszanak. És akkor még
nem beszéltem a foci és vízilabda klubok fanatikusairól, a menni készülő
fiataloknak és a gyökerükhöz ragaszkodó idősebbeknek a vitáiról.
Ami – lássuk be – mifelénk is
fölvet egy pár kitárgyalatlan kérdést.
December 19-én Sveti Nikola
ünnepén fölbolydult a kis falum.
Két barátomhoz is hivatalos
voltam vacsorára, azaz slavára. A festőnél gyerekzsivaj fogadott: komák,
körösztapák koccintgattak a rogyásig rakott asztal fölött. A nők beszélgettek
és fújták a füstöt. Ez a nap böjtös, ezért csakis halakat meg tengeri
herkentyűket esznek, mindenféle körettel. Inni bogárfekete bort isznak hozzá. A
másik ismerősömnél is egymásnak adták a kilincset a vendégek. Djuro népszerű
fickó. Valaha, mint minden odavaló épkézláb ember, ő is matróz volt. Immáron
nyugdíjas, ám ebbéli minőségében is a régió motorosainak a vezetője. Szakállas,
köpcös kisöreg, tömpe, borvirágos orral. Csukott szemmel is könnyű lerajzolni.
Kérdezte, milyen rizst akarok a polip mellé, fehéret vagy feketét? Pillanatnyi
habozás után az utóbbit választottam, elvégre olyat még nem ettem, a félsztől
pedig nagyobb volt a kíváncsiságom. (Mert a bátor ember templomban is mer
fingani, ugye.) Nagyot lódult velem a világ, mikor a tintahal bűzös, fekete
levében úszó rizskupacot a tányéromra cuppantották. Karácsonyi pofát vágtam
hozzá, ne nézzenek puhány jöttmentnek: viharsebesen belapátoltam, fogyjon el
mihamarabb.
De utána arra az estére
befejezettnek tekintettem a vacsorát.
Leszámítva az esős napot, az
időjárás kifejezetten kellemesnek volt mondható. A kora délutáni órákban
tizennyolc fok körüli volt a hőmérséklet, a tengert tizennégy fokosnak mondták.
Megtapasztaltam. Úszni kell benne rendesen és akkor – ha nem is mondható
kellemesnek – simán kibírható, mi több, üdítő.
Úgyhogy a februárban
megnyitott fürdőszezonomat december 20-án lezártam.
Pk
*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelnt meg 2020.01.11-én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése