2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2020. február 26., szerda

A MACSKÁK FŐVÁROSA

Foto: Zoran Nikolić 

Fél óra után tudtam meg, hogy Fatbardhnak hívják. Többször is el kellett ismételnie a nevét, mert két sorral előrébb sakálrészeg kézilabdások ültek és csinálták a fesztivált az utastérben.
Kellően hangosan társalogtak, öblös nevetésük nyilvánvalóan zavart még egy csomó embert: sokan csóválták a fejüket. Szólni viszont senki nem szólt rájuk. Csókolgatták a konyakosüveget, és úgy viselkedtek, mint a kisiskolások. Mellettem Fatbardhon látszott, örül, hogy valakihez beszélhet. Falfehéren ült az ablak mellett, és a kifutói startolás után amint zötykölődve emelkedtünk fölfelé, zavartan konstatáltam, hogy egyre közelebb húzódik hozzám. Félelmében egészen rám dőlt.
Aki viharfelhők fölé iparkodó repülőgépen ült már tőszomszédságban egy frissen nősült, ám szorongó albán rendőrrel, annak nyilvánvaló, milyen kínos, mikor egy konyhaszekrénynyi fickó tőlünk reméli az oltalmat. Aztán ahogy egyenesbe jött a gép, a felhők fölötti napsütésben megnyugodott.
Visszabillent a kedélye, paroláztunk. Akkor mesélt egy kicsit bővebben magáról, és a hivatásáról. Valahol Szerbia fölött címet is cseréltünk. Políszmen – mondta vigyorogva és magára bökött. A biztonságom garantálva – tette hozzá. Mehetek Szkadarba, biankó meghívót kaptam tőle. Ennek kifejezetten örültem, hisz ott még úgysem jártam. A tónál igen, de az albániai rész eddig kimaradt. Be is írtam 2020 célállomásai közé. Izgalmas túra lesz.

Montenegró viszont különösebb izgalmak nélkül december végén is úgy fogadott, mint régen.*

Kimérten, nagy-nagy nyugalommal. Minden a helyén volt. A kőházak, a pálmafás allék, a kicsiny hegyi kolostorok, az olajfa ligetek és a késő reneszánsz harangtorony Perast óvárosában a mediterrán tetőkkel együtt éppen annyira ismerősként üdvözöltek, mint az öböl vizén katonás sorban ringatózó élénk színű bóják, amelyek alatt jókora méretű osztrigatelepek tenyésznek.
Kotorban csurig áztam ugyan, de lefotóztam életem első kancsal szemű kismacskáját. Összeakadt tekintete a főtér egyik éttermének asztalain mászott, s bár idegenkedem a macskáktól, nem álltam meg, adtam neki a rántott halamból kóstolót.
A dóm előtti tér minden szegletét egy-egy vendéglő terasza foglalta el. Különféle napernyők, asztalok és terítők között néhány tucat dagadtra hízott macska strázsált: állandó jelleggel várták a potyát. Elhűlve tapasztaltam, hogy jártában-keltében a kötényes pincér rendre elnézést kér egy lába alatt kotnyeleskedő cirmostól. (Én már rég arrébb stürmöltem volna.)
Később tudtam meg, nem véletlen ez az indokolatlan udvariaskodás. 1572-ben pestis sújtotta a várost.
A hajókkal a kikötőbe érkező patkányok terjesztették el a kórt. A halálos járvány megfékezésében – mármint a patkányirtásban – tevékenyen és hatékonyan részt vevő macskákat azóta megbecsülés övezi, olyannyira, hogy Kotort egyenesen a „macskák városának” titulálják. Egy élelmes helybéli macskamúzeumot is nyitott. (Európában eddig csak Amszterdamnak jutott eszébe hasonló biznisz!) A városra naponta rázúduló több ezer turistát elnézve, a macskamúzeum valós igényeket elégíthet ki.

Ottjártamkor a Costa Victoria fedélzetéről csődült be az óváros kapuin a fél világ bámész serege. (Az említett sétahajó – utánanéztem az interneten – potom 12 emeletes. Amolyan úszó dióhéj. Két és fél focipálya egybe kalapálva, összehegesztve, bársonnyal burkolva, krómmal polírozva. A kikötő belsejéig nyomakodott, ahol irdatlan vastag kötelekkel rögzítették. A fedélzetén 5 étterem, 10 bár és társalgó, diszkó, 625 férőhelyes színház, internetkávézó, könyvtár, fénykép- és művészeti galéria, kártyaszoba, vámmentes boltok, kaszinó, fitneszstúdió, többfunkciós sportpálya, futópálya, 4 masszázsmedence, 3 úszómedence meg amannyi szauna található. A kapacitását tekintve Kispiac és Martonos összes lakosának jutna rajta fekvőhely. (Lenne is nagy tolongás a bárban meg a rulettasztal környékén!)

A helybéliekkel társalogva egyértelművé vált, hogy az öböl három nagy városa Kotor, Tivat és Herceg Novi lakossága sem ment az önös érdekektől. Évszázadok óta ellenérzéssel viseltetnek a másik iránt, s ha jól sül el valami dolguk, az biztos a szomszéd rovására történt. Megy a rivalizálás köztük, nem kell szépíteni. „Külön világok” – fogalmazott a beszélgetőtársam. Bizonyára igaza lehet.
A politikai megosztottság Crna Gorában sem ismeretlen fogalom.
Az öböllakók egy része, főleg az idősebb korosztály a néhai Jugoszlávia nosztalgiájából él. S bár mostanság erősödőben van a közelmúltban kikiáltott függetlenséget éltetők politikája, én a helyükben egy csöppet sem becsülném le az ellentábort, akik ezer szállal kötődnének Belgrádhoz. Magyarán – inkább tengerparti szerbnek vallják magukat, mintsem Milo Đukanović önállóságpárti törekvéseit támogatnák. Ehhez vegyük hozzá, hogy a Kotori-öböl amúgy is vegyes lakosságú. A többség ortodox, de jelentős a katolikusok aránya is. Emellett a fejlettnek számító tengerparti részek és a kontinentális Crna Gora között ordító a különbség.
Dragaljban vagy Grahovon még földutakon bóklásznak a szénával rakott társzekerek, szemben például Budvával, ahol a pazarul kikövezett márványos promenádon ugyanazok a márkás butikok sorjáznak, mint Budapesten a Váci utcán, vagy Ibiza buli negyedében. Olaj a tűzre a pravoszláv egyház jogállásával kapcsolatos vita, meg a NATO-hoz történt csatlakozás is. A törésvonalak a társadalmon belül meglátszanak. És akkor még nem beszéltem a foci és vízilabda klubok fanatikusairól, a menni készülő fiataloknak és a gyökerükhöz ragaszkodó idősebbeknek a vitáiról.
Ami – lássuk be – mifelénk is fölvet egy pár kitárgyalatlan kérdést.
December 19-én Sveti Nikola ünnepén fölbolydult a kis falum.
Két barátomhoz is hivatalos voltam vacsorára, azaz slavára. A festőnél gyerekzsivaj fogadott: komák, körösztapák koccintgattak a rogyásig rakott asztal fölött. A nők beszélgettek és fújták a füstöt. Ez a nap böjtös, ezért csakis halakat meg tengeri herkentyűket esznek, mindenféle körettel. Inni bogárfekete bort isznak hozzá. A másik ismerősömnél is egymásnak adták a kilincset a vendégek. Djuro népszerű fickó. Valaha, mint minden odavaló épkézláb ember, ő is matróz volt. Immáron nyugdíjas, ám ebbéli minőségében is a régió motorosainak a vezetője. Szakállas, köpcös kisöreg, tömpe, borvirágos orral. Csukott szemmel is könnyű lerajzolni. Kérdezte, milyen rizst akarok a polip mellé, fehéret vagy feketét? Pillanatnyi habozás után az utóbbit választottam, elvégre olyat még nem ettem, a félsztől pedig nagyobb volt a kíváncsiságom. (Mert a bátor ember templomban is mer fingani, ugye.) Nagyot lódult velem a világ, mikor a tintahal bűzös, fekete levében úszó rizskupacot a tányéromra cuppantották. Karácsonyi pofát vágtam hozzá, ne nézzenek puhány jöttmentnek: viharsebesen belapátoltam, fogyjon el mihamarabb.
De utána arra az estére befejezettnek tekintettem a vacsorát.
Leszámítva az esős napot, az időjárás kifejezetten kellemesnek volt mondható. A kora délutáni órákban tizennyolc fok körüli volt a hőmérséklet, a tengert tizennégy fokosnak mondták. Megtapasztaltam. Úszni kell benne rendesen és akkor – ha nem is mondható kellemesnek – simán kibírható, mi több, üdítő.
Úgyhogy a februárban megnyitott fürdőszezonomat december 20-án lezártam.

                                                         Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelnt meg 2020.01.11-én.

Nincsenek megjegyzések: