ELVÁNDORLÁS ÉS BEVÁNDORLÁS - 3. rész

               "Minden száműzött legfőbb vágyálma a diadalittas hazatérés."
                                                                                                                                                               Salman Rushdie 

A sorozatom előzményeit, az első és a második részt folytatom.

Míg a kezdő írásban jobbára a helyzetünket elemeztem, a második szegmentumban a közösségünk szemszögéből próbáltam meg vázolni a teendőket. A mostani befejező epizód, a lezárás – ez lesz a legnehezebb.

Úgy szeretnék majd válaszokat megfogalmazni az elvándorlásunk kapcsán fölmerülő kérdésekre, hogy azokat senki máson, csakis magamon kérhetem számon. Jelesül most nem a délvidéki magyar közösségünk különféle csoportjainak, hanem az egyénnek a felelősségéről szólnék. Egyszerűbben fogalmazva a saját dolgaimról, a magamra nézve kötelező vállalásaimról, meg a terveimről írok. És csak bizakodhatok, hogy rajtam kívül még sokan, egyre többen – nem csak Bácskában, Bánátban, hanem Erdélyben, vagy Kárpátalján – ha nem is hajszálpontosan ugyanígy, de hasonlóan képzelik el a jövőjüket: ezen túl pedig az ottani magyarság jövőjének az alakulását.

Szeptember 27-e van. Ma, pontosan 1440 napja élek Budapesten. Nem így akartam. Ezt diktálta a sorsom. Lassan négy éve lesz, hogy gyakorlatilag a nulláról újrázni kényszerültem. A kezdeti évek nem voltak biztatóak: a kárörvendőkkel együtt nagy tételben jómagam is a megmaradásom ellen fogadtam volna. Túléltem. Nem taglalnám olykor hogyan. Megvagyok.

A főállásom mellett magyarországi online és print felületekre is bedolgozom. Lett egy vállalkozásom. Hamarosan egy sétáló utcán fogok portrézni: az lesz az ötödik elfoglaltságom. Októberben odahaza önálló tárlatom szerveződik, 40 festménnyel, kísérő grafikákkal készülök rá. Közben éjjelenként írok: sürget a kiadóm. Február 20-áig le kell adnom a kéziratot. Mindemellett jelenleg két másik könyv illusztrációival is megbíztak. Nem unatkozom...

Tavaly tavasszal, sok lemondás árán végre teljesült az álmom: egy Magyarkanizsa melletti falucskánál megvettem egy tanyát, vadakácos erdőben, két hold földdel. Nagyon elhanyagolt állapota miatt április óta építem. A körülmények arra szorítottak, hogy az országhatárok lezártsága okán sokszor virtuálisan, távolról értekezzek a mesterekkel. De még így is csak örömöm van benne: otthont teremteni jó dolog. Ettől csak a végre valahová tartozás érzése jobb. A hazatalálásé. Mert csak addig létezünk teljes emberi valónkban, amíg van otthonunk, van nemünk, van családunk és van hazánk. Amíg ismerjük azokat, akik körülöttünk élnek. Azokat is, akik nincsenek fontos pozícióban, de életük révén értéket képviselnek. Meg jó, hogy többnyire azokat is ismerjük, akik befolyásolják a sorsunkat, kormányoznak, igazgatnak bennünket. Ha kell, hozzájuk tudunk fordulni. Ha pedig úgy hozza a jövő, hogy a bizalmunkra méltatlanokká lettek, akkor el is küldhetjük őket.

Némi alappal vélem, a haza fogalmát minden elvándorló a lelke mélyéig megsajogja. Ki titkon, ki – mint én – nyilvánosan vállalja, hogy a jelenlegi életforma csupán egy átmeneti állapot. Ideig-óráig kényszerből vállalt szerep: valójában minden idegszállal a hazatérés vágya munkál bennünk. Lesz, aki csupán nyugdíjasként tér majd vissza a szülőföldjére, mindenféle irónia nélkül mondva – meghalni. Mások évtizedek után látják elérkezettnek az időt. Tőlük is előbb szeretnék, sokkal előbb. A saját számításaim szerint még öt évet kell ebben a tempóban dolgoznom, hogy maradéktalanul egyenesbe jöjjek. Ennyi idő elégséges lesz, hogy a gyermekeim taníttatásának emberi, szülői kötelességét teljesíteni tudjam, és a szabaduló kártyámat megválthassam vissza, Bácskába.

Akkortájt majd – ha az Ég megadja – 55 éves leszek. Nem fogok eztán sem kevesebbet dolgozni, csak mást akarok csinálni. A Tisza melletti kis faluban szeretnék majd hasznos lenni. Átvitt értelemben az itteni közösséget akarnám majd építeni, úgy, vagy legalább ahhoz mérhetően, ahogy korábban is csináltam. Egy olyan falucskában fogok élni, ahol nemhogy templom, kocsma, de még egy bolt sincs.

Hogy miért egy ilyen kis település a végcélom? Mert mindig azt vallottam, a hely infrastruktúrája csak másodlagos jelentőséggel bír, ha valaki tenni akarja a dolgát. Az egyéniség viszi a prímet, a személyes sors megélésének minősége adja meg valakinek, vagy az általa végzett munkának az értékét. A délvidéki magyarság sorsa egyébként sem a nagyvárosokban fog eldőlni. (Az összmagyarságé sem.) A jövőnk ebben a fölfordulni készülő, színtelenülő világban csak a kisközösségek révén tudja majd megtartani a nemzetet. 

Újra divatba fog jönni az önkormányzatiság. A falvak, a szállások, a tanyacsoportosulások, a tízezer főnél kisebb települések maradnak a mentsváraink. Vissza fog „régiesülni” a világ. Az fog enni, akinek ápolt veteményeskertje és legalább egy nyúlketrece vagy egy csirkeólja van. Akinek lesz tűzifája és természetes ivóvize. De ezek csak a fizikális megmaradás föltételei. A szellemi túlélés miatt fel fognak értékelődni a személyes ismeretségek. Megint fontossá válnak majd a társadalmi háló legszorosabb csomói: a vérségi kötelékek, a barátságok, az egy utca béliek, a megbízható munkatársak, a szintúgy már bizonyítottan becsületes üzleti partnerek. Ott lesz majd megint értelme élni, ahol még mindenkinek hozzá tartozó arca van. Ahol mindenki mindenkit ismer. 

A múlt század közepe táján Hamvas Béla is arról írt, hogy igazából a modern társadalom diktálta életmodell 10 ezer főt meghaladó életterekben már kiiktatja az embernek, mint individuumnak a szerepét. Az egyén fontosságát elhomályosítja a tömeg, és ezen folyamatok hosszú távon magát az emberiséget is fölszámolják. Előbb a hit rendül meg, aztán az egy nemzethez tartozás válik okafogyottá, és miután a tömegtársadalmakban a család definícióját is pellengérre teszik, bekövetkezik a végjáték: az embernek, mint egyéniségnek lesz a szelleme megsemmisítve. 

Szerintem szükségtelen példákat fölhozni. A virtuális szabadság mostani állapotában az imént vázolt stációknak már mind megvan a rémképük. Valakik azon szorgoskodnak, hogy Isten létét tagadva a férfi-nő minőséget is összemossák, élet- és természetellenes ideológiák pusztítanak: antifasizmusnak leplezett az internacionalizmus, és a szabadság immáron a korlátlanságról, zabolátlanságról és az anarchiáról szól, köze sincs egyiknek a szabad akarat rendjéhez. Így lettek gúny tárgyává az eleddig vita nélkül maradandónak számító emberi értékek. Így nincs közröhej nélkül immáron például hazaszeretet, bátorság, önfeláldozás, szerénység, őszinteség. Sorolhatnám a kiürült fogalmakat, de minek. Mindenki látja, tapasztalja, mi zajlik.

Ahol még lehetséges az újbóli, szerves építkezés, az a falvak, kistérségek közössége. Egy személyes élmény: a dél-lengyelországi Krakkó és a szlovák határ között száz kilométeres út vezet monoton fenyvesek között, tanyák százai mellett. Egyetlen rendezetlen portát vagy szemétkupacot sem látni, ellenben minden épület jól karbantartott, egyedi, a vidékre jellemző arculatú, módfelett csinos és emberléptékű. Szó szerint látszik – van gazdájuk. Ugyanez a helyzet Erdély vagy Magyarország igényesebb régióiban. Árulkodón láttatja: az arrafelé élőknek önmagukkal szemben is vannak elvárásaik. A szorgalmukon túl van önbecsülésük, tehát van öntudatuk is. A rend szemet gyönyörködtető. 

Aztán vessünk egy pillantást például a mi tanyavilágunkra… Próbáljuk meg szégyenérzet, pirulás nélkül számba venni a bevakolatlan, otromba épületek sokaságát, a tarra vágott ligetekben összedőlni hagyott vályog szállásainkat, a betontörmeléket, az autó- és traktorgumi szemétdombokat, a hegynyi trágyarakások, rothadó takarmánydombok között megbúvó tanyának nevezett tákolmányokat: avatatlan szemlélő azt hihetné, ez mind egy-egy ócskavas telep csupán, nem pedig egyébként módos délvidéki parasztgazdák otthona.
Ezt kaptuk örökül, amikor a jugoszlávság eszméje kilúgozta az agyakból a földművelő bácskai-bánáti magyarság identitását. Lebontották a hagyományos délvidéki magyar paraszti társadalmakat. Mégis, erősen hiszem, most sem késő elkezdeni, hogy újból önmagunkra találjunk. 
Olyan könnyen a vér nem válik vízzé.
Hihetetlen mekkora erő és tudás van még mindig a falvak, a tanyák népében.
Egy átlagos délvidéki parasztember még ma sem tekinthető pusztán mezőgazdásznak. Mellette ökológus, biológus, geográfus, hidrológus, etológus, meteorológus, pedológus (nem elírás: talajtanász), ornitológus, erdész, növényvédelmi szakember és állatorvos egyben, kicsit pedig talán farmakológus is. De mindemellett kőműves, ács, fafaragó, bádogos, vízvezeték szerelő, kubikus, mélyépítész. És a sok süketelő diplomás éttermiségivel szemben gyakorlati tapasztalattal bír az egzakt tudományokat illetően: ismeri – mert hozzá igazítja az életét – a logikát, ahogy a maga módján tudja és használja a retorikát, a teológiát, a pszichológiát, a szociológiát és az etikát is.
Csapjuk hozzá plusz gyanánt: pálinkát főzni és borászkodni is tud a magyar paraszt, aki általában előbb fölneveli, aztán levágja és szakszerűen föl is dolgozza, ami neki kell. Mindazon diszciplínákat elvégzi a józan paraszt, amit a papírszagú, nagy arccal pöffeszkedő, kvázi írástudó elitünk öt percig sem tudna alkalmazni megfelelően. Róluk csak annyit: eltarisznyált burek nélkül mind éhen pusztulna úgy Bánát, mint Bácska bármelyik dűlőútja mellett. Az újonnan formálódó délvidéki magyar „értelmiségnek” eztán nem szabad elszakadnia a parasztjainktól.  Belőlük kell majd legyenek (nem kiválniuk!), ahogy a polgárság is. A polgári réteg 19. és 20. századi definíciója meghaladottá vált. Manapság nem városfüggő fogalom már, hanem inkább magatartásbeli minőség, életszemlélet: ezt a paraszt, a falusi ember is hozhatja. Műveltség, igényesség, hozzáállás, neveltetés és önbizalom kérdése csupán. Ha százezernyire maradunk, vagy attól kevesebbre, akkor is magyar marad ez a vidék. A szülőföld tesz azzá bennünket, és ez a képlet visszafelé is működni fog. 

A Délvidék hagyományos falusi, tanyasi értékrendje új felfedezésre vár. Hatalmas potenciál van benne. Ezt a gazdag, paraszti világot kell megmentenünk. Ha tovább tudjuk menteni, lesz is majd kire hagynunk.

 Pk

 

ELVÁNDORLÁS ÉS BEVÁNDORLÁS - 2. rész

 

Az írás első része itt olvasható.

Ahogy az első részben szó volt róla: témám az elvándorlás.
A legégetőbb problémánk, Szegedtől délnek nekiindulva.

A nagyvilágban nem ez a helyzet. Arrafelé sosem érdekelt senkit, hogy Bácskában egy őshonos népcsoport száz éve a létezéséért hadakozik. Mivel a nyugati térfélen érdeklődés hiányában a klímaválság hisztéria egy ideje elmarad, a jegyek ott most visszaválthatók a kanapé alól előkerült rasszizmus ellenes kutyakomédiához.

Mi, mucsai, sekélyes, (dél)vidéki bunkók amúgy sem lehetünk faktorok a globális problémák megoldásában. Erre ott vannak, körünkben is tenyésznek az imamalmot pörgető, üldözött demokratáink, akik már nem csak azt írnák elő, miről nem szabad beszélni, hanem azt is, hogy miről kötelező. Mindazonáltal kicsit aggasztó, hogy bennünket ez az önjelölt, a sértettség és a hataloméhség kettőséből gyúrt maréknyi kritikus, úgynevezett elit akar folyton kibillenteni a szerintük gumicsizmás, provinciális magatartásunkból. Teszik ezt egyfelől minden vállalkozásukba belebukó örökifjak, gyakorlatilag nulla munkatapasztalattal, de a Mekk Mesterekre jellemző bámulatos arroganciával. Másfelől ott egy éttermiségi gittegylet, élükön megannyi Hullám Izabella, skriblerek és saját magukba szerelmes figurák, mindenféle természettudományos és műszaki műveltség híján, a gyakorlatiasság és a politikai jelenségek megértésénének elemi szabályai nélkül. Róluk csak annyit: kritizálni könnyű bármit, sőt mindent. Jobbat tudni, pláne jobban csinálni – na, az a művészet, nem pedig bugyiban rohangálni a színpadon, meg kiadványokat szerkesztgetni a semmiről.

Ezért a fentebb emlegetett egyének személyes ismerete egy magamfajta, nyakörves bértollnokot arra sarkal, hogy saját kútfőből próbáljak gondolatokat megfogalmazni. Ilyetén, szerény képességeimet összegyűjtve írtam, amit. Mivel azt is előre tudom, kinek nem fog tetszeni, szólnék időben: nem egy tanulmány készült. Még csak nem is tanácsnak szántam, tudniillik eszmefuttatásomnak az evidenciákon túl aligha van szcientikus alapja. Egy dolog viszont elvitathatatlan: jobbító a szándékom. Így olvassa, akit érdekel.

Még nem tudni, de lehet érezni: drámai események láncolata vezet majd oda, hogy sarkából fog kifordulni a világ. Erre mostanáig sokan felhívták a figyelmet, mindhiába. Már fűtenek az emberiség purgatóriumában. A kataklizma háromtól hat évtizednyi idő alatt fog bekövetkezni – hangsúlyozom, szubjektív véleményem szerint. Az időzítésen lehet ugyan vitatkozni, de az a lényegen mit sem változtat: a katasztrófa elkerülhetetlen. Kínos, de még ennek – a megtisztulás összes keservének – is örülnünk kell. Mert lappang egy másik lehetőség is, egy mindent felperzselő kollapszus horrorja, aminek a forgatókönyvében már nemhogy új fejezetek, de papírlapok sem lesznek.

Hogy a globalizált emberiség miként tudná kicselezni a végzetét, nem tudható. Kétezer éve nincs Megváltónk. Ecce homo. Úgy is néz ki a világ. Magunkra vagyunk hagyva.

Miként más, jobb sorsra érdemes népcsoportok, a délvidéki magyarság a jövőjét tekintve csakis önmagára számíthat. Nincs békakirályunk, aranyhalacskánk, jó tündérünk, vagy csodatévő lámpásunk. Nekünk, magunknak kell lennünk a lámpásnak is, meg a csodatévőnek is.

A szociológia kétféle elvándorlást különböztet meg. Külsőt és belsőt. Az előbbin nincs mit magyarázni, mindenki érti. A másik viszont – a belső elvándorlás – a falvakból a városokba történő népmozgást jelenti. Nekem mást is, lévén áthallásos ez a folyamat. Sokkal több van benne, mintsem arról szólna, hogy a traktornyom mellől egy kandeláberes sugárút mellé cuccol valaki. A belső elvándorlás ugyanis nem kilométerekben, hanem magatartásban, szemléletmódban – ha tetszik: lelkiekben – határozza meg egy ember jövőjét. Ezt majd a következő, 3. részben, a lezárásban szeretném kifejteni.

A kifelé való vajdasági magyar elrajzást javarészt a fiatalabb, merészebb generációk között sokszor a kényszer szüli, ám – ne áltassuk magunkat! – sok esetben sajnos a divat diktálta lépés. A kényszer, a muszáj nagy úr: fölösleges ragozni. Viszont a divat szülte kalandvágyat, a heccből kivándorlást már nehezebben megmagyarázni, ámbár nem lehetetlen.

Minden ember kiszámítható környezetre vágyik. Ezzel szemben mit tapasztal? Sajnos azt, hogy a gazdasági kilátástalanság meg az országos gondok mellett eltörpül a kisközösségének, és ezzel együtt saját magának az érdeke is. A kulturális autonómia, az önálló délvidéki magyar gazdasági döntések, a szintúgy önálló, államilag támogatott minőségi köz- és felsőoktatás, a magyar intézményrendszer fenntartása, vagy az élet összterületén előforduló hátrányos megkülönböztetés csírában történő elfojtása – ezek nem önös célok, hanem a megmaradásunk feltételei.

Ezt kell megértetni a többségi társadalom véleményformálóival. Mégpedig nem ellenzékből, hanem döntéshozatali pozícióból. Ellenzékből ugatni lehet, vajmi keveset ér. A hozzám hasonló, idővel megszőkült generáció tagjai emlékezhetnek még azokra a daliás időkre, amikor a komplett Tisza-mente vér ellenzéki státusban rázta az öklét Belgrád felé. Szép, kétségkívül hősies esztendők voltak. Éppen csak eredmény tekintetében álltunk csehül, azaz sehogy se. Lóizét ért a szavunk, valós hatalom nélkül.

Manapság a helyi politikum föladata, hogy a szülőfölön maradást axiómaként határozza meg, és minden szükséges föltételt igyekezzék mellé megteremteni. Hogy a vajdasági magyarság vezető politikai ereje egy ideje már fölismerte ezt a szükségszerűséget, nem vitás. Lassú építkezés és tűzoltás zajlik egyszerre, ami – be kell látni – nem egyszerű feladat. A napi, heti kihívásokat a világban zajló folyamatok is befolyásolják. Például a járvány, például a migrációs nyomás. Utóbbi – a délvidéki belső ellenzékünk szerint – nem is létező probléma. Szerintem sem a határon próbálkozó csőcselék a nagyobb gondunk. Hanem az, hogy az előbb emlegetett sértett újvidéki, szabadkai elemek – akik szerint egyébként a jövevények inváziója rendben lévő dolog – a büdös életben meg ne kaparinthassák a hatalmat. Aki fő foglalkozásban a facebookon jugoszláv, internacionalista, az ugyanolyan kártékony nekünk, mint a rácozó szélsőjobbosaink.

A délvidéki magyar közösséget nem a közösségi hálón büszkülő tagadáspártiak nyavalygása, hanem a munka fogja megmenteni. A munka. A mindenfajta munka.

Munkálkodni kell a nevelésben, a kultúrában. Itt, és ott is gyomirtást kell végezni, mert nem mindegy, hogy a most cseperedők ugyanazon a maszlagon nőnek-e fel, mint amit velünk is megetettek. Nem lesz könnyű. A sivalkodó kórus majd ellenkezik. Nincsenek kétségeim, ahogy eddig, úgy eztán is küzdenek majd, mint malac a jégen. Nekünk akkor is tennünk kell, hogy legyen minél gazdagabb kínálat a délvidéki magyar egyetemi szintű képzésre. Legyen sajátos arculatú kultúránk, saját médiánk. Legyenek saját sportklubjaink, saját művelődési egyesületeink, a közös történelmi emlékezet jegyében. Minden hímző szakkörre, dalárdára, kézműves tömörülésre, önkéntes tűzoltó egyletre és cserkészcsapatra úgy kell tekintenünk, mint a délvidéki magyar jelenlét lepányvázott cölöpjeire.

Magyarán: az értékes munkát végzőket kell megbecsülnünk.

(folytatása következik)

ELVÁNDORLÁS ÉS BEVÁNDORLÁS - 1. rész

Illusztrációm

Olvasom egy hazai újságban, hogy Kelet-Európát a kiürülés réme fenyegeti. Egy ideje vészharangot kongatnak a demográfusok. Aktuális problémáról van szó, noha az utóbbi évek elvándorlási kedvének most szárnyát szegték a szigorított határzárak. A járvány átírta a mehetnék szabályait. Ám illúziók nélkül pontosan látni: amint javulni fog a helyzet – mert egyszer mégiscsak meglesz az ellenanyag, a vakcina, vagy más csodaszer –, a gazdaságilag fejletlenebb régiókból ismét megindulnak majd az emberek a remélt jólét irányába. 

Furcsa dolgokat produkál az élet. A nagyvilágban éppen úgy, mint a legintimebb közegemben. Ahogy centrifugálissá válnak a dolgok és befelé gyűrűzik az igény az újra, ahogy a megmásuló kötelezettségek mentén elsorvadnak a régmúltból öröklött kapcsolatrendszerek, úgy változik velem a világ. Nem lázadok ellene. Elfogadom és alkalmazkodok.

Új emberek állnak mellém.

Korábban soha nem látottakból lesznek kedves ismerősök. Ebbe az is belefér, hogy jó ideje az egyik legjobb barátom egy félig ukrán, félig moldvai vállalkozó. Nem tud magyarul, vagyis csak pár szót ért. Odesszai. Valentin a neve. Egy másik cimborámmal hármasban nyelvi közösséget (is) alkotunk. Gyula Moszkvában végzett közgazdász, Valentin meg a szovjet haditengerészetnél szolgált. Kiválóan beszélik az orosz nyelvet. Én szerbül, és most már ekkor-akkor oroszul szólok bele a napi diskurzusainkba. Mi vagyunk a „szláv trió”. Valentintól tudom – kiterjedt rokonsága él Erdélyben –, hogy akadnak román falvak, ahol papíron hatszázan élnek, valójában viszont már csak öten-hatan lakják, a legvénebbek maradtak otthon. A többiek mind elvándoroltak nyugatra. Mondta is nekem a fejét ingatva: „Én már nem érem meg, de ha ezt így folytatjuk, alighanem Erdély megint a tiétek lesz egyszer.”
A nyelvem hegyén volt, hogy válaszolok neki. De aztán visszakoztam, nem illett volna, hisz mégiscsak a barátom. Ezért csak magamban gondoltam: angyal szóljon a szádból pajtás!

A Kárpát-medencétől keletre kezdődően igen sok helyen, az előbb emlegetett Romániában, de Bulgáriában, vagy a Balkánon is a munkaképes emberek jelentős hányada pakolássza a bőröndjét. Kelet-Szerbiában például komplett régiók néptelenednek el. De hogy ne mások háza táján söprögessek: mi sem dőlhetünk hátra, nem szisszenthetünk egy sört a fotelban. Azt hittük eddig, hogy a délvidéki magyar közösségünknek az asszimiláció lesz a sírba eresztő kötele. Valójában napjainkban már az elvándorlás a fő problémánk, amit csak lassan, komoly erőbevetéssel, a realitásokra alapozott hosszútávú tervekkel, és hatalmas változások árán lehet megfékezni. (Hogy pontosan mire gondolok, azt a következő részben fejteném ki, mert hosszabb lélegzetű, a jelen írás kereteit szétfeszítené.)
Ugyanakkor még az élhető(bb) délvidéki életkörülmények megteremtése sem lesz garancia a fogyásunk megállítására. Senkinek sem lehet pisztolycsövet tartani a homlokához, hogy maradjon. Aki akar – menni fog. Így vagy úgy, megtalálja a módját és elmegy.
Minden embert szabad akaratúnak kell tekintenünk: arra születettnek, hogy felelős legyen önmagáért, menni akar-e, vagy vállalja a szülőföldön való boldogulás föltételeit. Tegyük hozzá: az is egyéntől függ, emberként vagy emberhez méltatlan módon viselkedik-e? Bárhol a világban a rend tisztességét be tudja-e tartani? Mindenki maga dönt. Nem döntenek helyette. (Más kérdés, hogy épeszű országokban van az a pont, ahol a normalitást semmibe vevő elemeket, a szabadságukat rosszul értelmezőket, a kártevőket szépen kivégzik.)

Nekünk továbbra is az a dolgunk, hogy a szülőföldjükhöz ragaszkodókat itthon tartsuk, a távolba szakadtakat pedig hazavárjuk. Írtam egyszer, megismétlem: mély meggyőződéssel vallom, hogy a délvidéki magyar jelenlét sosem fog megszűnni. Átalakulni átalakulhat, más minőséget és mennyiséget kaphat ugyan, de a régió arculatának, szellemiségének, karakterének szerves részeként meg fog maradni a magyar értékrend – ebben biztos vagyok. Akárhányan leszünk, akárhogyan alakul is az ország jövője.

Vissza a jelenbe: közben – a tavalyi évi statisztikák szerint – itt a szomszédunkban Ausztria lakossága 8,8 milliónyira szaporodott, ami az évi majdnem fél százalékos (0,43%) növekedéssel számolva elképesztő. Nem önmagában a számadat a megdöbbentő. Hanem attól tartok, hogy a növekedés ütemének következményein lesz mit álmélkodni. Mert mint a magyar mondja: hátra van még a feketeleves. Nem csak Ausztriában.
A kontinens nyugatos felének az összes országában hamarosan be fog következni egy változás, ami ki fog hatni az adott ország gazdasági-szellemi-erkölcsi rendszerére. A lakosság „elszíneződésével”, a fajilag, nyelvileg és vallásilag elkülönülő tömegek egyre meghatározóbb tényezői lesznek az adott társadalmaknak. Ma is látható folyamatoknak vagyunk a tanúi: az idegen elemek a már amúgy is deklasszált Nyugat-Európát fokozatosan térdre fogják kényszeríteni.

Miheztartás végett egy pár adat, mire számíthat a saját anyagi jólététől meghülyült Európa a közeljövőben.

Kongó 81 milliós, évente 1,7 millió fővel növekszik a lakossága. Kenya népessége 50 év alatt 6 millió főről 44 millióra emelkedett: manapság évente 1 millióval növekszik. Tanzánia lakossága a hetvenes évektől számolva 7 millióról 44 millióra emelkedett, a lakosság 1,2 millió fővel dagad évente. Szintén öt évtized alatt sikerült ezt összehozniuk.
Etiópia már most 86 milliós ország: a lakossága évente majdnem 2 millió fővel gyarapodik, miként a 20 milliós Kamerun is, ahol esztendőről esztendőre félmillió fővel lesznek többen. Szudán 35 milliós, mondanom sem kell: cirka 1 millióval gyarapodik évente. Egyiptom 83 milliós, és évente úgy nő 2,1 millió fővel a lakossága, hogy az egész országnak csak a 4%-a lakható!
Aztán itt van Nigéria, potom 174 milliós ország. Többen laknak ott, mint Oroszországban: a népessége évről évre 4 millió fővel gyarapodik! Vagyis egy horvátországnyi újszülöttel sokasodnak.
Demográfusok szerint, ha ez a tendencia így folytatódik, a század végére Nigéria lakossága el fogja érni az 1 milliárdot. Lehet spekulálni, ez az irdatlan embertömeg az első adandó alkalommal merre fogja venni az irányt, hogy megkapja, amit akar…
Úgy tűnik, nagyon is él a BLM. Azaz, a fekete életek valahol tényleg számítanak. Kérdés, mire?
Mert az ő számításaikból nekünk is földereng, mi majd mire számíthatunk...

 (folytatása következik)

Ez az írás a Jó Reggalt Vajdaság véleményportálon jelent meg 2020.07.31-én.

NAPLÓ - 141.

 

A felvilágosodás korának magyar aranycsinálóiról olvasok. Arról az időszakról szólnak az írások, amikor valami másfélszáz év alatt a korábban, évezredek alatt kikerekedett világ összes tudományos és filozófiai ismeretanyaga majdhogynem máglyára került. Ez a világszemlélet változás alapjaiban rázta meg az ember önmagáról alkotott énképét. Arisztotelészt, Platónt, Galénoszt leváltotta Newton úr egy almafa alatt elmélkedve, vagy a német Kant, akinek hideg valláskritkája táptalaja lett az új ideológiának, a politikai alapon föléledő liberalizmusnak.  A szellembe vetett hit alapigazságait pedig a mechanikus létre fölesküdöttek menten megkérdőjelezték.

Elsüllyedt egy világ. Az alkimisták többé nem az ős princípiumok kutatói voltak, hanem sarlatánnak kikiáltott szélhámosok, megvetendő páriák. Akkoriban úgy hitték, szellemi téren elég annyi fölismerés, hogy az újonnan érkezők tarsolyában ott van immáron a haladás, az ésszerű gondolkodás, a korábbiakat meg eleve csak a régi korok babonái, a barbár hiedelmek vezérelték. A gyakorlatiasság, a megtapasztalás előbbre került az ösztönös, a titokzatos emberfeletti világgal is kapcsolatot ápolókkal szemben. Majdnem ki is irtották őket.
Elsüllyedt az alkimisták világa. Jótékonyan, fölszín alá bukott, alámerült.

Ahogy itt, mellettem, az öbölben is a víz alá került egy város. A két és fél ezer évvel ezelőtti római vagy netán föníciai település maradványait most búvár régészek hozzák a felszínre. Apránként kerülnek napvilágra a leletek. Használati tárgyak, faragott kövek, szobrok maradványai. A régész szakemberek finom kézzel mentik vissza a szárazra, ami menthető. Egyikük elmondta, odalent, a tenger fenekén színes mozaikokkal kirakott szobákat látni, csonka falakkal, oszlopsorokkal és a meder alján most is kivehető a lapos, fehér kövekből mesterien összeillesztgetett promenád vonala. Ha a hold tányér képe bevilágítja a vizet, le lehet látni a sétányra, a romba dőlt villákra, márványból kirakott közterekre, amik fölött hosszú ideje világító testű halrajok cikáznak, s a zöld hínárok erdeje lassú, örökös haláltáncot jár az omladékok között.

A Krisztus előtt félezer évvel bekövetkezett földrengés úgy radírozta ki az emlékezetből a várost, hogy valahol a mélyben – a tengeri és a minden koron megöröklött emberi szellem mélyében – mégiscsak ott maradtak azok a paloták, szökőkutastól, márvány medencéstől. Az öböl lakói mindig is tudtak a víz alatt szunnyadó halott városról. Apáról fiúra szállt ez a tudás, évszázadokon át. Ha a helybéliek arrafelé halásztak halkabbra vették a szót, a tekintetük a messzeséget kereste, és amikor a bárkák peremén áthajolva megérintették a hullámokat, majd sós, vizes ujjbeggyel körösztöt vetettek, az maga volt a megváltoztathatatlanba való megnyugvás, a lélek mágiája.

Bácska mesegazdag síkja mennyi ilyen elsüllyedt városról tudna regélni! Mindhiába keresnők ezeket a régi házakat, templomokat, utcákat. Nálunk a löszös föld, a folyamok televényes talaja fogadta önmagába, amit a régiek megalkottak, megépítettek. A sárból vert falakat a ligetek, csalitok, bozótosok gyökerei fölszívták. A múltunk, a mi délvidéki magyar történetünk ezért világít ott minden tavasszal a virágba boruló fák koronáin. Ezért van az őseink vére minden röghöz tapadó fűszálban, az üdvüket hordozzák a szelek, áldásukat a tavaszi záporok, és ezért lehet, hogy néha, magasztos napnyugtákon távolból még hallani vélem a régen letűnt harangjaink kondulását.
Álmot indít el bennem, küld kiismerhetetlen utakra. Tengerre, tanyára. Amerre az Ég bocsát.

Pk

KÖCE

In memoriam
Körmöci Károly
(1947-2021)

Soha nem voltunk közös nevezőn.

Őt a sorsa másfelé hajtotta. Másban hit, mást csinált, más utakat keresett. Mégsem tudtam rá haragudni, és meggyőződéssel vallom, ő sem gyűlölt engem sosem. Mert sikerült neki az életben, ami nagyon keveseknek: ember maradt. Kanizsai ember. Ízig-vérig az volt. Éppen emiatt tiszteltem, tisztelte mindenki.

Őszintén beszélt velem, hosszú évtizedeken át. Érdeklődő volt, figyelt rám, ezt utólag most nagyon megköszönöm. Egyszer a Hatcsöcs kocsmában ültünk, dugiban főzött pacal volt meghirdetve, mindenkinek egy-egy fazéknyi adag. Az asztalnál a nagyétkű kompánia a vacsora után kidőlt, csak ő meg én maradtunk, és átbeszéltük az éjszakát, pedig akkoriban a város első embereként teríték várta a gyógyfürdő éttermében. Míg a nagyságok máshol dínomdánomoztak, számlára étkeztek, elit asztaltársaságot alkottak, a Köce magányos farkasként olykor be-betért a kockás asztalterítős lokálokba.

Jó polgármester volt, rossz időkben. Mégsem a politikust láttam benne, hanem a karaktert. Értő, bogár szeme a bozontos szemöldöke alatt átvizsgálta a világot. Rázta a kisujjából a politikai huncutságokat. Zsigereiben vitte az egész vidéket. Humora volt, másokkal ellentétben az ízlése sem ficamodott ki soha. Arcáról lerítt az örök mozgalmár, a jó értelemben vett tenni akarás vágya. Azt hiszem, a néhai Jugoszlávia kegyes pillanatában őrá nyomhatta megértő bélyegét, amit mindvégig képviselt, tisztelet emiatt, hatalmas tisztelet. Sokaknak ez a minimális állhatatosság sem sikerült, lelkük rajta.

A Köce következetes maradt és szerény. Tudom, ismertem. És hogy ismerhettem, megköszönöm az Égnek, ahová most ment.

Isten barátsága, az égiek kegyelme legyen veled Polgármester úr!

NAPLÓ - 140.

 

Fordítottan történik minden. Egyfelől a népből, ebből a jelleggel, szívvel, szellemmel és érzésekkel teli nemzetből lesz tömeg – egy elszemélytelenedő massza. Ugyanakkor a gyorsan múló napok is percekké, szemvillanásokká zsugorodnak. Ha nem vezetném a naplómat immáron több, mint négy éve, azt hihetném, a tavalyelőtti nyár meg sem történt, vagy ha igen, valaki mással esett meg, nem velem. Pont miként a tavalyi esztendő jó része, amire csak foltokban emlékszem. Mintha egy múló álom lett volna. De mivel naponta leírom a dolgaimat, néha visszarévedek.

Közben a tovatűnő évek kattognak az időmérő óra számlapján. Egyik rovátkából a másikba pörcen az a bizonyos cáger. Csakhogy most nem a másodpercekre kattog, hanem éveket pöccint a feledésbe. Cakk, cakk, cakk... Este tisztán hallani. A fehér vekker állhatatosan morzsolja a lineáris időmet. Törékeny a múlt, a jelen szinte nem létezik. A jövő pedig csak a képzeteinkben az, ami: valójában sokakkal együtt nekem is elszürkül a fantáziám, kifogyok a szavakból, a színes képekből, szorongva figyelem a holnaputánt. Nem látom magam előtt még a kontúrjait sem. A normalitás elhalványulóban, helyébe pedig egyre inkább odatüremkedik a rend nélküli, érthetetlenségektől hemzsegő zűrzavaros nihil. Ez a céltalanság immáron napi szinten kísért: önmagunk meghatározása nagyobb feladattá lett, mintsem ahhoz mindenkinek lenne ereje, hite, tehetsége, hogy fölnőjön.

Van, ami viszont jó. Megvagyok.

A múltkor voltam kint a kanizsai temetőben. Lassan odaérek, hogy ha igaz barátokkal akarok találkozni, muszáj a vasúton túlra kimenni, muszáj mécsest lobbantani, szál virágot vinni, és míg a száradó parét gyomlálom a kő sírok peremén, szó és hangok nélkül elbeszélgetek a régen szeretett cimborákkal.

Ötven múltam, három utódom közül kettő már egyetemista, lassan odaérek, hogy ha az Ég engedi, akkor megérem, megláthatom az unokáimat. Lögybölhetem őket a fürdővízben, kézen fogva megmutogathatom majd a világ összes csodáját: kezdve a vadvirágos réttől a kutyám hűségén át a felhők játékos formájáig – válogatás nélkül mindent, ami belefér. Majd mesét is mondani akarnék. Először csak egyszerűbbeket, amiket a lányaimnak anno kapásból kitaláltam: a padlásunkon neszező egérből így lett egy véget nem érő meseciklus. Főhőse volt a Zöldfülű Kisegér. Ugyanígy mese kerekedett az utcánk végén, az árokparton nyíló vadliliomokról is, de még a dinnyés cigány ember vidám, tanulságos történetét is megfaragta az ellóduló káprázat, a mesélő kedv parttalansága. Ezek élmények voltak nekem, és hiszem azt, a gyerekeimnek is. Tudom, egy életre szóló útravalót kaptak, meg valahogy nekem is sikerült elkezdenem más szemmel nézni a világot. Azt a világot, amit ma gazemberek visszájára fordítva föl szeretnének gyújtani úgy, hogy magukat civilnek, függetlennek hazudozók adják a kezükbe a benzint és az égő gyufát is. Nem tudom mi lesz ennek a vége. Szodoma és Gomorra immáron meghaladott a szavak és a tettek szintjén is.

Megyek a tanyámra. Nem érdekel sem a haladás, sem a hülye, önsorsrontó világ. És ha valaki netán beteszi a lábát hozzám a gyalázatos filozófiáját ajánlgatva, lett légyen akármilyen önsorsrontó, haladár figuráról, köldöknézegető művészről, önjelölt prófétáról – arra ráuszítom a nagyobbik kutyámat, a drótszőrű vizslát, és megtoldom egy sós sörétes seggbelövéssel.

Pk

NAPLÓ - 139.

Herceg Novi az öböl ékköve.
Kulturális, turisztikai értelemben éppen úgy, mint nekem, privát módon: érzelmileg.
Megszoktam, és már túlontúl újat nem ad. Amint behunyom a szememet, hosszú ideje, vagy három évtizede minden alkalommal magam előtt látom a kopott utcaköveit, a házak falán a repedéseket, a behajtott zsalugátereket és a lépcső korlátjának fényes kopását. Olyan kocsmák elárvult teraszain is megállok emlékezni, amik már évek óta bezártak. A padlójukon sárga leveleket sodor a meleg őszi szél. Az óváros sikátoraiban a sötétkék utcatáblák névadóit régtől kikutattam. Ha volt is idő, mikor kívülállónak tűntek, mostanra egytől-egyig életem részei lettek. Köztük van a cári flotta admirálisa, meg Nagy Péter innét elszármazott szárnysegédje éppen akként, ahogy a helyi kosárlabda élet kiválósága, vagy a város leghíresebb, kortárs képzőművésze: senki sem maradhat ki a sorból. Évszázadok mosódnak össze néhány keskeny utcácska körösztöződésében.

Nem csak a letűnt korok nagy alakjainak az élettelensége a megindító.
Úgy, mint odahaza a nagyon öreg taknyos nyárfákat, itt is ismerősként köszöntöm a kócolt frizurájú datolyapálmát. Ívelt törzse előtt meggörbedek titkon, annyi méltóság van beleplántálva, annyira más, mint a Tisza árterén gyökeret vert fajták. Vigyázza az öböl fölötti eget. Alátámasztja a kékséget. Mintha lelógna föntről, ahol fehér, gyapjas felhők kérődzenek a várost körbeölelő karsztos szirtek ormain.

A sétálóutcának egyik végén a kis kéményseprő életnagyságú szobra. Töpörödött emberke lehetett, alig hétarasznyi. De akihez bekopogott, annak jó napot hozott, így mesélik. Évtizedeken körösztül az ő viccein nevetett Herceg Novi lakossága. Gnómszerű, bajszos figurája ma a központ legelőkelőbb részén hirdeti: az emberség még nem veszett ki ezen a tájékon. Az itt lakók hálája megörökítette a mókamestert, és a szobor aranyszínűre fogdosott orra azt hirdeti, ez a fajta időtlen szeretet, a ragaszkodás egy régi világ értékrendjéhez ma is olyan kincs, amit nem csak Herceg Novi lakossága, hanem úgy egészében a tengeröböl népe sem szeretne elereszteni.

Az utca másik végén a történelem terpeszkedik. Forte Mare erődje az ikonikus toronyórával, a kaptatóra faragott kőlépcsőkkel, a cakkos északi bástyával úgy tekint az alant elterülő főtérre, mint aggodalmas szülők a gyermekükre. A főtéren nyüzsgő élet, teraszok, kávézók, falatozók. Ha beleszagolok a levegőbe, idáig érzem a közeli, zugos kis térbe szorult piac kipárolgását, ahol a füge illata keveredik a sok zöldségével, és a halcsarnok szaga szinte rákönyököl minderre.    

A falucskám más. Szerényebb, intimebb. A harsány városi lárma itt inkább suttogóra fogott. Még éjjelente is hallani a tenger hullámainak moraját. Tegnap egy kabócát tessékeltem ki a kertbe. Nem mintha hiányzott volna a többiek közül: a zenekar létszáma többezres, folyton változó. Csak a szieszta idején fölcsendülő zsizsegés örök, a forró éjszakák állandósult koncertjével egyetemben.

Az otthonom szomszédságában több méter magasra fölkúszott murvafürt virágának halvány lila színe sajdítja a szemet. Elképesztő látvány. A szív alakú szirmok belepik a balkont. A helyiek bogumilijának nevezik. Először azt hittem, Isten kegyelmének köze van hozzá. A hangalak gyakorlatilag ugyanaz, még ha kissé torzult is. Ráadásul volt bennem egy olyan érzés, hogy ezt az egzotikus tüneményt semmi sem illetné meg jobban, csakis hogy emlékeztessen az Ég irgalmára. A valóság viszont mindig sokkal szimplább, profánabb, kijózanítóbb. A murvafürt, vagy más néven a papírvirág (Bougainvillea glabra) csak pár száz éve került Brazíliából a mediterrán régióba. S bár az itteni népek – hozzánk, magyarokhoz hasonlóan – szeretik a hitüket vagy a hiedelmeiket átültetni bizonyos jelenségek, tárgyak vagy élőlények megnevezésére, ez a buja virágú kúszó cserje a fölfedezőjéről, egy francia tengerésztisztről kapta a nevét, a bő kétszáz évvel ezelőtt hajózó Louis Antoine de Bougainvilleu-ről.

Aki mégiscsak a Jóisten kegyelméből hozhatta idáig ezt a virágot. Hasonlóan, ahogy a sorsom engemet.
Mert végtelen az Ő irgalma.
Sehol sem nyilvánvalóbb mindez, mint itt, ahol végre otthon vagyok. 

                                                    Pk  

NAPLÓ - 138

 

Amikor a tenger megszólít, sosem más a hangja, csak egy nőé.

Az sem biztos, hogy egy ismertté. A nők egyformák. A férfiak is. De az a reggeli pára, ami belengi az öblöt, ami az asztalomnál a kávém illatával egybeölelkezik: úgy hiszem, nem minden alap nélkül gondolom, ez mégiscsak kitárulkozása valami ismeretlennek. Tehát egy asszony sóhaja lehet.

Mintha éreztem volna a párnámon, régen. Vagy tán sosem. Álmomban.

Állok előtte, tátom a számat. Be akarom fogni, amit mondd nekem. Kevés vagyok hozzá.

Mindenesetre itt és most kékek meg zöldek a hullámok.  Iringál rajtuk valami túlvilági fény: az a montenegrói nap. És az ég Járás-szerű palástja itt sokkal kékebb, mint bárhol. Lófejszerű felhőt nézek egy darabig: ott üget a Remény, a szürke. Horgosra került, jó az új gazdája. Néha álmomban még megülöm.

Gavrilo reggel kávét főzött nekünk: fél hétkor rajtunk kívül senki sincs a kávéház teraszán. Gavrilo szívja a cigarettáját. Nem kérdez, tud mindent.

Hallgatunk az emberekkel, mert Montenegróban – tisztára úgy, mint Bácskában – az öreg emberekkel, meg a mindenféle ismerősökkel jobb hallgatni, mint beszélni. Hát csak hallgatunk, és nézünk. Abba még nem pusztult bele senki.

A harminc éve ismert vén makedón szabó soványabb, mint valaha, de a hangja ugyanaz maradt. Erős, reszelős. Kiabál, ahogy kínálja a kantarion-olajat meg a csempész cigarettát.

Szemben a Lustica csúcsa, ronda katonai radarokkal, nagyon kitaposott hegy, tengeralattjárók voltak a gyomrában. Harminc esztendővel ezelőtt még kecskék szaladgáltak rajta. Most? Újgazdagok építik ugyanazt a kecske világot, ahol a nagy patás kétszarvú fog diktálni. Néha elgondolkodok rajta, megérte-e? Kinek? Minek? A fehér, lapos kavicsos öböl a nyílt tenger felől ugyanúgy issza el a hullámokat. Csak a part deformálódik, embertelenedik. Rákok még vannak, ez jó jel. Ám azok a vádló szemű, fölbosszantott szűzi sziklák ugyanazok.

Szemben a kis falum.

Emitt meg egy kislány megnyírt, hajat, szakállat egyszerre. Nem kért érte pénzt, kávét és egy üdítőt fizettetett, azt mondta ennyi munkáért ennyi jár. Míg ollóval csattogott, a déli nap sugára semmivé tette szőke fürtjeit.

Elment az ismerős fiú a bárkájával. Budva mellett egy 260 kilogrammos tonhalat fogtak, ez most az új hír. Öreg barátom a törzshelyemen ül, a sarokban, ingatja a fejét. Azt mondja félhangosan: Ó, édes Istenem, egy embernek krumplival együtt harminc deka tonhal untig elég. Mi a csudát kezdenek azzal a nagy hallal? Nincs válasz. Az öregnek olyan a szemöldöke, hogy beárnyékolja a pupilláját. Tízhurkányi ujjában a tíz törvény. Ezt nehéz áthágni, ezt nehéz kimagyarázni.