A felvilágosodás korának magyar
aranycsinálóiról olvasok. Arról az időszakról szólnak az írások, amikor valami
másfélszáz év alatt a korábban, évezredek alatt kikerekedett világ összes
tudományos és filozófiai ismeretanyaga majdhogynem máglyára került. Ez a
világszemlélet változás alapjaiban rázta meg az ember önmagáról alkotott
énképét. Arisztotelészt, Platónt, Galénoszt leváltotta Newton úr egy almafa
alatt elmélkedve, vagy a német Kant, akinek hideg valláskritkája táptalaja lett
az új ideológiának, a politikai alapon föléledő liberalizmusnak. A szellembe vetett hit alapigazságait pedig a
mechanikus létre fölesküdöttek menten megkérdőjelezték.
Elsüllyedt egy világ. Az alkimisták
többé nem az ős princípiumok kutatói voltak, hanem sarlatánnak kikiáltott
szélhámosok, megvetendő páriák. Akkoriban úgy hitték, szellemi téren elég annyi
fölismerés, hogy az újonnan érkezők tarsolyában ott van immáron a haladás, az
ésszerű gondolkodás, a korábbiakat meg eleve csak a régi korok babonái, a
barbár hiedelmek vezérelték. A gyakorlatiasság, a megtapasztalás előbbre került
az ösztönös, a titokzatos emberfeletti világgal is kapcsolatot ápolókkal
szemben. Majdnem ki is irtották őket.
Elsüllyedt az alkimisták világa.
Jótékonyan, fölszín alá bukott, alámerült.
Ahogy itt, mellettem, az öbölben is a
víz alá került egy város. A két és fél ezer évvel ezelőtti római vagy netán föníciai
település maradványait most búvár régészek hozzák a felszínre. Apránként
kerülnek napvilágra a leletek. Használati tárgyak, faragott kövek, szobrok
maradványai. A régész szakemberek finom kézzel mentik vissza a szárazra, ami
menthető. Egyikük elmondta, odalent, a tenger fenekén színes mozaikokkal
kirakott szobákat látni, csonka falakkal, oszlopsorokkal és a meder alján most
is kivehető a lapos, fehér kövekből mesterien összeillesztgetett promenád vonala. Ha a hold tányér képe
bevilágítja a vizet, le lehet látni a sétányra, a romba dőlt villákra,
márványból kirakott közterekre, amik fölött hosszú ideje világító testű halrajok
cikáznak, s a zöld hínárok erdeje lassú, örökös haláltáncot jár az omladékok
között.
A Krisztus előtt félezer évvel
bekövetkezett földrengés úgy radírozta ki az emlékezetből a várost, hogy
valahol a mélyben – a tengeri és a minden koron megöröklött emberi szellem
mélyében – mégiscsak ott maradtak azok a paloták, szökőkutastól, márvány
medencéstől. Az öböl lakói mindig is tudtak a víz alatt szunnyadó halott
városról. Apáról fiúra szállt ez a tudás, évszázadokon át. Ha a helybéliek
arrafelé halásztak halkabbra vették a szót, a tekintetük a messzeséget kereste,
és amikor a bárkák peremén áthajolva megérintették a hullámokat, majd sós,
vizes ujjbeggyel körösztöt vetettek, az maga volt a megváltoztathatatlanba való
megnyugvás, a lélek mágiája.
Bácska mesegazdag síkja mennyi ilyen
elsüllyedt városról tudna regélni! Mindhiába keresnők ezeket a régi házakat,
templomokat, utcákat. Nálunk a löszös föld, a folyamok televényes talaja fogadta
önmagába, amit a régiek megalkottak, megépítettek. A sárból vert falakat a
ligetek, csalitok, bozótosok gyökerei fölszívták. A múltunk, a mi délvidéki magyar
történetünk ezért világít ott minden tavasszal a virágba boruló fák koronáin. Ezért
van az őseink vére minden röghöz tapadó fűszálban, az üdvüket hordozzák a
szelek, áldásukat a tavaszi záporok, és ezért lehet, hogy néha, magasztos napnyugtákon távolból még hallani
vélem a régen letűnt harangjaink kondulását.
Álmot indít el bennem, küld kiismerhetetlen
utakra. Tengerre, tanyára. Amerre az Ég bocsát.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése