In memoriam
Körmöci Károly
(1947-2021)
Soha nem voltunk közös nevezőn.
Őt a sorsa másfelé hajtotta. Másban hit, mást csinált, más utakat keresett. Mégsem tudtam rá haragudni, és
meggyőződéssel vallom, ő sem gyűlölt engem sosem. Mert sikerült neki az
életben, ami nagyon keveseknek: ember maradt. Kanizsai ember. Ízig-vérig az
volt. Éppen emiatt tiszteltem, tisztelte mindenki.
Őszintén beszélt velem, hosszú évtizedeken át. Érdeklődő volt, figyelt rám, ezt utólag
most nagyon megköszönöm. Egyszer a Hatcsöcs kocsmában ültünk, dugiban főzött pacal volt meghirdetve, mindenkinek egy-egy fazéknyi adag. Az asztalnál a nagyétkű kompánia a vacsora után kidőlt, csak ő meg én maradtunk, és átbeszéltük az éjszakát,
pedig akkoriban a város első embereként teríték várta a gyógyfürdő éttermében. Míg
a nagyságok máshol dínomdánomoztak, számlára étkeztek, elit asztaltársaságot alkottak, a Köce magányos
farkasként olykor be-betért a kockás asztalterítős lokálokba.
Jó polgármester volt, rossz időkben. Mégsem a politikust láttam benne, hanem a
karaktert. Értő, bogár szeme a bozontos szemöldöke alatt átvizsgálta a világot.
Rázta a kisujjából a politikai huncutságokat. Zsigereiben vitte az egész vidéket.
Humora volt, másokkal ellentétben az ízlése sem ficamodott ki soha. Arcáról
lerítt az örök mozgalmár, a jó értelemben vett tenni akarás vágya. Azt hiszem,
a néhai Jugoszlávia kegyes pillanatában őrá nyomhatta megértő bélyegét, amit
mindvégig képviselt, tisztelet emiatt, hatalmas tisztelet. Sokaknak ez a
minimális állhatatosság sem sikerült, lelkük rajta.
A Köce következetes maradt és szerény. Tudom, ismertem. És hogy ismerhettem,
megköszönöm az Égnek, ahová most ment.
Isten barátsága, az égiek kegyelme legyen veled Polgármester úr!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése