2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2021. szeptember 27., hétfő

ELVÁNDORLÁS ÉS BEVÁNDORLÁS - 3. rész

               "Minden száműzött legfőbb vágyálma a diadalittas hazatérés."
                                                                                                                                                               Salman Rushdie 

A sorozatom előzményeit, az első és a második részt folytatom.


Míg a kezdő írásban jobbára a helyzetünket elemeztem, a második szegmentumban a közösségünk szemszögéből próbáltam meg vázolni a teendőket. A mostani befejező epizód, a lezárás – ez lesz a legnehezebb.

Úgy szeretnék majd válaszokat megfogalmazni az elvándorlásunk kapcsán fölmerülő kérdésekre, hogy azokat senki máson, csakis magamon kérhetem számon. Jelesül most nem a délvidéki magyar közösségünk különféle csoportjainak, hanem az egyénnek a felelősségéről szólnék. Egyszerűbben fogalmazva a saját dolgaimról, a magamra nézve kötelező vállalásaimról, meg a terveimről írok. És csak bizakodhatok, hogy rajtam kívül még sokan, egyre többen – nem csak Bácskában, Bánátban, hanem Erdélyben, vagy Kárpátalján – ha nem is hajszálpontosan ugyanígy, de hasonlóan képzelik el a jövőjüket: ezen túl pedig az ottani magyarság jövőjének az alakulását.

Szeptember 27-e van. Ma, pontosan 1440 napja élek Budapesten. Nem így akartam. Ezt diktálta a sorsom. Lassan négy éve lesz, hogy gyakorlatilag a nulláról újrázni kényszerültem. A kezdeti évek nem voltak biztatóak: a kárörvendőkkel együtt nagy tételben jómagam is a megmaradásom ellen fogadtam volna. Túléltem. Nem taglalnám olykor hogyan. Megvagyok.

A főállásom mellett magyarországi online és print felületekre is bedolgozom. Lett egy vállalkozásom. Hamarosan egy sétáló utcán fogok portrézni: az lesz az ötödik elfoglaltságom. Októberben odahaza önálló tárlatom szerveződik, 40 festménnyel, kísérő grafikákkal készülök rá. Közben éjjelenként írok: sürget a kiadóm. Február 20-áig le kell adnom a kéziratot. Mindemellett jelenleg két másik könyv illusztrációival is megbíztak. Nem unatkozom...

Tavaly tavasszal, sok lemondás árán végre teljesült az álmom: egy Magyarkanizsa melletti falucskánál megvettem egy tanyát, vadakácos erdőben, két hold földdel. Nagyon elhanyagolt állapota miatt április óta építem. A körülmények arra szorítottak, hogy az országhatárok lezártsága okán sokszor virtuálisan, távolról értekezzek a mesterekkel. De még így is csak örömöm van benne: otthont teremteni jó dolog. Ettől csak a végre valahová tartozás érzése jobb. A hazatalálásé. Mert csak addig létezünk teljes emberi valónkban, amíg van otthonunk, van nemünk, van családunk és van hazánk. Amíg ismerjük azokat, akik körülöttünk élnek. Azokat is, akik nincsenek fontos pozícióban, de életük révén értéket képviselnek. Meg jó, hogy többnyire azokat is ismerjük, akik befolyásolják a sorsunkat, kormányoznak, igazgatnak bennünket. Ha kell, hozzájuk tudunk fordulni. Ha pedig úgy hozza a jövő, hogy a bizalmunkra méltatlanokká lettek, akkor el is küldhetjük őket.

Némi alappal vélem, a haza fogalmát minden elvándorló a lelke mélyéig megsajogja. Ki titkon, ki – mint én – nyilvánosan vállalja, hogy a jelenlegi életforma csupán egy átmeneti állapot. Ideig-óráig kényszerből vállalt szerep: valójában minden idegszállal a hazatérés vágya munkál bennünk. Lesz, aki csupán nyugdíjasként tér majd vissza a szülőföldjére, mindenféle irónia nélkül mondva – meghalni. Mások évtizedek után látják elérkezettnek az időt. Tőlük is előbb szeretnék, sokkal előbb. A saját számításaim szerint még öt évet kell ebben a tempóban dolgoznom, hogy maradéktalanul egyenesbe jöjjek. Ennyi idő elégséges lesz, hogy a gyermekeim taníttatásának emberi, szülői kötelességét teljesíteni tudjam, és a szabaduló kártyámat megválthassam vissza, Bácskába.

Akkortájt majd – ha az Ég megadja – 55 éves leszek. Nem fogok eztán sem kevesebbet dolgozni, csak mást akarok csinálni. A Tisza melletti kis faluban szeretnék majd hasznos lenni. Átvitt értelemben az itteni közösséget akarnám majd építeni, úgy, vagy legalább ahhoz mérhetően, ahogy korábban is csináltam. Egy olyan falucskában fogok élni, ahol nemhogy templom, kocsma, de még egy bolt sincs.

Hogy miért egy ilyen kis település a végcélom? Mert mindig azt vallottam, a hely infrastruktúrája csak másodlagos jelentőséggel bír, ha valaki tenni akarja a dolgát. Az egyéniség viszi a prímet, a személyes sors megélésének minősége adja meg valakinek, vagy az általa végzett munkának az értékét. A délvidéki magyarság sorsa egyébként sem a nagyvárosokban fog eldőlni. (Az összmagyarságé sem.) A jövőnk ebben a fölfordulni készülő, színtelenülő világban csak a kisközösségek révén tudja majd megtartani a nemzetet. 

Újra divatba fog jönni az önkormányzatiság. A falvak, a szállások, a tanyacsoportosulások, a tízezer főnél kisebb települések maradnak a mentsváraink. Vissza fog „régiesülni” a világ. Az fog enni, akinek ápolt veteményeskertje és legalább egy nyúlketrece vagy egy csirkeólja van. Akinek lesz tűzifája és természetes ivóvize. De ezek csak a fizikális megmaradás föltételei. A szellemi túlélés miatt fel fognak értékelődni a személyes ismeretségek. Megint fontossá válnak majd a társadalmi háló legszorosabb csomói: a vérségi kötelékek, a barátságok, az egy utca béliek, a megbízható munkatársak, a szintúgy már bizonyítottan becsületes üzleti partnerek. Ott lesz majd megint értelme élni, ahol még mindenkinek hozzá tartozó arca van. Ahol mindenki mindenkit ismer. 

A múlt század közepe táján Hamvas Béla is arról írt, hogy igazából a modern társadalom diktálta életmodell 10 ezer főt meghaladó életterekben már kiiktatja az embernek, mint individuumnak a szerepét. Az egyén fontosságát elhomályosítja a tömeg, és ezen folyamatok hosszú távon magát az emberiséget is fölszámolják. Előbb a hit rendül meg, aztán az egy nemzethez tartozás válik okafogyottá, és miután a tömegtársadalmakban a család definícióját is pellengérre teszik, bekövetkezik a végjáték: az embernek, mint egyéniségnek lesz a szelleme megsemmisítve. 

Szerintem szükségtelen példákat fölhozni. A virtuális szabadság mostani állapotában az imént vázolt stációknak már mind megvan a rémképük. Valakik azon szorgoskodnak, hogy Isten létét tagadva a férfi-nő minőséget is összemossák, élet- és természetellenes ideológiák pusztítanak: antifasizmusnak leplezett az internacionalizmus, és a szabadság immáron a korlátlanságról, zabolátlanságról és az anarchiáról szól, köze sincs egyiknek a szabad akarat rendjéhez. Így lettek gúny tárgyává az eleddig vita nélkül maradandónak számító emberi értékek. Így nincs közröhej nélkül immáron például hazaszeretet, bátorság, önfeláldozás, szerénység, őszinteség. Sorolhatnám a kiürült fogalmakat, de minek. Mindenki látja, tapasztalja, mi zajlik.

Ahol még lehetséges az újbóli, szerves építkezés, az a falvak, kistérségek közössége. Egy személyes élmény: a dél-lengyelországi Krakkó és a szlovák határ között száz kilométeres út vezet monoton fenyvesek között, tanyák százai mellett. Egyetlen rendezetlen portát vagy szemétkupacot sem látni, ellenben minden épület jól karbantartott, egyedi, a vidékre jellemző arculatú, módfelett csinos és emberléptékű. Szó szerint látszik – van gazdájuk. Ugyanez a helyzet Erdély vagy Magyarország igényesebb régióiban. Árulkodón láttatja: az arrafelé élőknek önmagukkal szemben is vannak elvárásaik. A szorgalmukon túl van önbecsülésük, tehát van öntudatuk is. A rend szemet gyönyörködtető. 

Aztán vessünk egy pillantást például a mi tanyavilágunkra… Próbáljuk meg szégyenérzet, pirulás nélkül számba venni a bevakolatlan, otromba épületek sokaságát, a tarra vágott ligetekben összedőlni hagyott vályog szállásainkat, a betontörmeléket, az autó- és traktorgumi szemétdombokat, a hegynyi trágyarakások, rothadó takarmánydombok között megbúvó tanyának nevezett tákolmányokat: avatatlan szemlélő azt hihetné, ez mind egy-egy ócskavas telep csupán, nem pedig egyébként módos délvidéki parasztgazdák otthona.
Ezt kaptuk örökül, amikor a jugoszlávság eszméje kilúgozta az agyakból a földművelő bácskai-bánáti magyarság identitását. Lebontották a hagyományos délvidéki magyar paraszti társadalmakat. Mégis, erősen hiszem, most sem késő elkezdeni, hogy újból önmagunkra találjunk. 
Olyan könnyen a vér nem válik vízzé.
Hihetetlen mekkora erő és tudás van még mindig a falvak, a tanyák népében.
Egy átlagos délvidéki parasztember még ma sem tekinthető pusztán mezőgazdásznak. Mellette ökológus, biológus, geográfus, hidrológus, etológus, meteorológus, pedológus (nem elírás: talajtanász), ornitológus, erdész, növényvédelmi szakember és állatorvos egyben, kicsit pedig talán farmakológus is. De mindemellett kőműves, ács, fafaragó, bádogos, vízvezeték szerelő, kubikus, mélyépítész. És a sok süketelő diplomás éttermiségivel szemben gyakorlati tapasztalattal bír az egzakt tudományokat illetően: ismeri – mert hozzá igazítja az életét – a logikát, ahogy a maga módján tudja és használja a retorikát, a teológiát, a pszichológiát, a szociológiát és az etikát is.
Csapjuk hozzá plusz gyanánt: pálinkát főzni és borászkodni is tud a magyar paraszt, aki általában előbb fölneveli, aztán levágja és szakszerűen föl is dolgozza, ami neki kell. Mindazon diszciplínákat elvégzi a józan paraszt, amit a papírszagú, nagy arccal pöffeszkedő, kvázi írástudó elitünk öt percig sem tudna alkalmazni megfelelően. Róluk csak annyit: eltarisznyált burek nélkül mind éhen pusztulna úgy Bánát, mint Bácska bármelyik dűlőútja mellett. Az újonnan formálódó délvidéki magyar „értelmiségnek” eztán nem szabad elszakadnia a parasztjainktól.
  Belőlük kell majd legyenek (nem kiválniuk!), ahogy a polgárság is. A polgári réteg 19. és 20. századi definíciója meghaladottá vált. Manapság nem városfüggő fogalom már, hanem inkább magatartásbeli minőség, életszemlélet: ezt a paraszt, a falusi ember is hozhatja. Műveltség, igényesség, hozzáállás, neveltetés és önbizalom kérdése csupán. Ha százezernyire maradunk, vagy attól kevesebbre, akkor is magyar marad ez a vidék. A szülőföld tesz azzá bennünket, és ez a képlet visszafelé is működni fog. 

A Délvidék hagyományos falusi, tanyasi értékrendje új felfedezésre vár. Hatalmas potenciál van benne. Ezt a gazdag, paraszti világot kell megmentenünk. Ha tovább tudjuk menteni, lesz is majd kire hagynunk.

 Pk

 

Nincsenek megjegyzések: