Az írás első része itt olvasható.
Ahogy az első részben szó volt róla:
témám az elvándorlás.
A legégetőbb problémánk, Szegedtől
délnek nekiindulva.
A nagyvilágban nem ez a helyzet. Arrafelé sosem érdekelt senkit, hogy Bácskában egy őshonos népcsoport száz éve a létezéséért hadakozik. Mivel a nyugati térfélen érdeklődés hiányában a klímaválság hisztéria egy ideje elmarad, a jegyek ott most visszaválthatók a kanapé alól előkerült rasszizmus ellenes kutyakomédiához.
Mi, mucsai, sekélyes, (dél)vidéki bunkók amúgy sem lehetünk faktorok a globális problémák megoldásában. Erre ott vannak, körünkben is tenyésznek az imamalmot pörgető, üldözött demokratáink, akik már nem csak azt írnák elő, miről nem szabad beszélni, hanem azt is, hogy miről kötelező. Mindazonáltal kicsit aggasztó, hogy bennünket ez az önjelölt, a sértettség és a hataloméhség kettőséből gyúrt maréknyi kritikus, úgynevezett elit akar folyton kibillenteni a szerintük gumicsizmás, provinciális magatartásunkból. Teszik ezt egyfelől minden vállalkozásukba belebukó örökifjak, gyakorlatilag nulla munkatapasztalattal, de a Mekk Mesterekre jellemző bámulatos arroganciával. Másfelől ott egy éttermiségi gittegylet, élükön megannyi Hullám Izabella, skriblerek és saját magukba szerelmes figurák, mindenféle természettudományos és műszaki műveltség híján, a gyakorlatiasság és a politikai jelenségek megértésénének elemi szabályai nélkül. Róluk csak annyit: kritizálni könnyű bármit, sőt mindent. Jobbat tudni, pláne jobban csinálni – na, az a művészet, nem pedig bugyiban rohangálni a színpadon, meg kiadványokat szerkesztgetni a semmiről.
Ezért a fentebb emlegetett egyének személyes ismerete egy magamfajta, nyakörves bértollnokot arra sarkal, hogy saját kútfőből próbáljak gondolatokat megfogalmazni. Ilyetén, szerény képességeimet összegyűjtve írtam, amit. Mivel azt is előre tudom, kinek nem fog tetszeni, szólnék időben: nem egy tanulmány készült. Még csak nem is tanácsnak szántam, tudniillik eszmefuttatásomnak az evidenciákon túl aligha van szcientikus alapja. Egy dolog viszont elvitathatatlan: jobbító a szándékom. Így olvassa, akit érdekel.
Még nem tudni, de lehet érezni:
drámai események láncolata vezet majd oda, hogy sarkából fog kifordulni a
világ. Erre mostanáig sokan felhívták a figyelmet, mindhiába. Már fűtenek az
emberiség purgatóriumában. A kataklizma háromtól hat évtizednyi idő alatt fog
bekövetkezni – hangsúlyozom, szubjektív véleményem szerint. Az időzítésen lehet
ugyan vitatkozni, de az a lényegen mit sem változtat: a katasztrófa
elkerülhetetlen. Kínos, de még ennek – a megtisztulás összes keservének – is
örülnünk kell. Mert lappang egy másik lehetőség is, egy mindent felperzselő
kollapszus horrorja, aminek a forgatókönyvében már nemhogy új fejezetek, de
papírlapok sem lesznek.
Hogy a globalizált emberiség miként tudná kicselezni a végzetét, nem tudható. Kétezer éve nincs Megváltónk. Ecce homo. Úgy is néz ki a világ. Magunkra vagyunk hagyva.
Miként más, jobb sorsra érdemes
népcsoportok, a délvidéki magyarság a jövőjét tekintve csakis önmagára
számíthat. Nincs békakirályunk, aranyhalacskánk, jó tündérünk, vagy csodatévő
lámpásunk. Nekünk, magunknak kell lennünk a lámpásnak is, meg a csodatévőnek
is.
A szociológia kétféle elvándorlást
különböztet meg. Külsőt és belsőt. Az előbbin nincs mit magyarázni, mindenki
érti. A másik viszont – a belső elvándorlás – a falvakból a városokba történő
népmozgást jelenti. Nekem mást is, lévén áthallásos ez a folyamat. Sokkal több
van benne, mintsem arról szólna, hogy a traktornyom mellől egy kandeláberes
sugárút mellé cuccol valaki. A belső elvándorlás ugyanis nem kilométerekben,
hanem magatartásban, szemléletmódban – ha tetszik: lelkiekben – határozza meg
egy ember jövőjét. Ezt majd a következő, 3. részben, a lezárásban szeretném
kifejteni.
A kifelé való vajdasági magyar elrajzást javarészt a fiatalabb, merészebb generációk között sokszor a kényszer szüli, ám – ne áltassuk magunkat! – sok esetben sajnos a divat diktálta lépés. A kényszer, a muszáj nagy úr: fölösleges ragozni. Viszont a divat szülte kalandvágyat, a heccből kivándorlást már nehezebben megmagyarázni, ámbár nem lehetetlen.
Minden ember kiszámítható környezetre
vágyik. Ezzel szemben mit tapasztal? Sajnos azt, hogy a gazdasági
kilátástalanság meg az országos gondok mellett eltörpül a kisközösségének, és
ezzel együtt saját magának az érdeke is. A kulturális autonómia, az önálló
délvidéki magyar gazdasági döntések, a szintúgy önálló, államilag támogatott
minőségi köz- és felsőoktatás, a magyar intézményrendszer fenntartása, vagy az
élet összterületén előforduló hátrányos megkülönböztetés csírában történő
elfojtása – ezek nem önös célok, hanem a megmaradásunk feltételei.
Ezt kell megértetni a többségi társadalom véleményformálóival. Mégpedig nem ellenzékből, hanem döntéshozatali pozícióból. Ellenzékből ugatni lehet, vajmi keveset ér. A hozzám hasonló, idővel megszőkült generáció tagjai emlékezhetnek még azokra a daliás időkre, amikor a komplett Tisza-mente vér ellenzéki státusban rázta az öklét Belgrád felé. Szép, kétségkívül hősies esztendők voltak. Éppen csak eredmény tekintetében álltunk csehül, azaz sehogy se. Lóizét ért a szavunk, valós hatalom nélkül.
Manapság a helyi politikum föladata,
hogy a szülőfölön maradást axiómaként határozza meg, és minden szükséges
föltételt igyekezzék mellé megteremteni. Hogy a vajdasági magyarság vezető
politikai ereje egy ideje már fölismerte ezt a szükségszerűséget, nem vitás.
Lassú építkezés és tűzoltás zajlik egyszerre, ami – be kell látni – nem
egyszerű feladat. A napi, heti kihívásokat a világban zajló folyamatok is
befolyásolják. Például a járvány, például a migrációs nyomás. Utóbbi – a
délvidéki belső ellenzékünk szerint – nem is létező probléma. Szerintem sem a
határon próbálkozó csőcselék a nagyobb gondunk. Hanem az, hogy az előbb
emlegetett sértett újvidéki, szabadkai elemek – akik szerint egyébként a
jövevények inváziója rendben lévő dolog – a büdös életben meg ne kaparinthassák
a hatalmat. Aki fő foglalkozásban a facebookon jugoszláv, internacionalista, az
ugyanolyan kártékony nekünk, mint a rácozó szélsőjobbosaink.
A délvidéki magyar közösséget nem a közösségi hálón büszkülő tagadáspártiak nyavalygása, hanem a munka fogja megmenteni. A munka. A mindenfajta munka.
Munkálkodni kell a nevelésben, a
kultúrában. Itt, és ott is gyomirtást kell végezni, mert nem mindegy, hogy a
most cseperedők ugyanazon a maszlagon nőnek-e fel, mint amit velünk is
megetettek. Nem lesz könnyű. A sivalkodó kórus majd ellenkezik. Nincsenek
kétségeim, ahogy eddig, úgy eztán is küzdenek majd, mint malac a jégen. Nekünk
akkor is tennünk kell, hogy legyen minél gazdagabb kínálat a délvidéki magyar
egyetemi szintű képzésre. Legyen sajátos arculatú kultúránk, saját médiánk.
Legyenek saját sportklubjaink, saját művelődési egyesületeink, a közös
történelmi emlékezet jegyében. Minden hímző szakkörre, dalárdára, kézműves tömörülésre,
önkéntes tűzoltó egyletre és cserkészcsapatra úgy kell tekintenünk, mint a
délvidéki magyar jelenlét lepányvázott cölöpjeire.
Magyarán: az értékes munkát végzőket
kell megbecsülnünk.
(folytatása következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése