 |
| Illusztrációm |
Olvasom egy hazai újságban, hogy Kelet-Európát a kiürülés réme fenyegeti. Egy ideje vészharangot kongatnak a demográfusok. Aktuális problémáról van szó, noha az utóbbi évek elvándorlási kedvének most szárnyát szegték a szigorított határzárak. A járvány átírta a mehetnék szabályait. Ám illúziók nélkül pontosan látni: amint javulni fog a helyzet – mert egyszer mégiscsak meglesz az ellenanyag, a vakcina, vagy más csodaszer –, a gazdaságilag fejletlenebb régiókból ismét megindulnak majd az emberek a remélt jólét irányába.
Furcsa dolgokat produkál az élet. A
nagyvilágban éppen úgy, mint a legintimebb közegemben. Ahogy centrifugálissá
válnak a dolgok és befelé gyűrűzik az igény az újra, ahogy a megmásuló
kötelezettségek mentén elsorvadnak a régmúltból öröklött kapcsolatrendszerek,
úgy változik velem a világ. Nem lázadok ellene. Elfogadom és alkalmazkodok.
Új emberek
állnak mellém.
Korábban soha nem látottakból lesznek
kedves ismerősök. Ebbe az is belefér, hogy jó ideje az egyik legjobb barátom
egy félig ukrán, félig moldvai vállalkozó. Nem tud magyarul, vagyis csak pár
szót ért. Odesszai. Valentin a neve. Egy másik cimborámmal hármasban nyelvi
közösséget (is) alkotunk. Gyula Moszkvában végzett közgazdász, Valentin meg a
szovjet haditengerészetnél szolgált. Kiválóan beszélik az orosz nyelvet. Én
szerbül, és most már ekkor-akkor oroszul szólok bele a napi diskurzusainkba. Mi
vagyunk a „szláv trió”. Valentintól tudom – kiterjedt rokonsága él Erdélyben –,
hogy akadnak román falvak, ahol papíron hatszázan élnek, valójában viszont már
csak öten-hatan lakják, a legvénebbek maradtak otthon. A többiek mind
elvándoroltak nyugatra. Mondta is nekem a fejét ingatva: „Én már nem érem meg,
de ha ezt így folytatjuk, alighanem Erdély megint a tiétek lesz egyszer.”
A nyelvem
hegyén volt, hogy válaszolok neki. De aztán visszakoztam, nem illett volna,
hisz mégiscsak a barátom. Ezért csak magamban gondoltam: angyal szóljon a
szádból pajtás!
A Kárpát-medencétől keletre kezdődően
igen sok helyen, az előbb emlegetett Romániában, de Bulgáriában, vagy a
Balkánon is a munkaképes emberek jelentős hányada pakolássza a bőröndjét.
Kelet-Szerbiában például komplett régiók néptelenednek el. De hogy ne mások
háza táján söprögessek: mi sem dőlhetünk hátra, nem szisszenthetünk egy sört a
fotelban. Azt hittük eddig, hogy a délvidéki magyar közösségünknek az
asszimiláció lesz a sírba eresztő kötele. Valójában napjainkban már az
elvándorlás a fő problémánk, amit csak lassan, komoly erőbevetéssel, a
realitásokra alapozott hosszútávú tervekkel, és hatalmas változások árán lehet
megfékezni. (Hogy pontosan mire gondolok, azt a következő részben fejteném ki,
mert hosszabb lélegzetű, a jelen írás kereteit szétfeszítené.)
Ugyanakkor
még az élhető(bb) délvidéki életkörülmények megteremtése sem lesz garancia a
fogyásunk megállítására. Senkinek sem lehet pisztolycsövet tartani a
homlokához, hogy maradjon. Aki akar – menni fog. Így vagy úgy, megtalálja a
módját és elmegy.
Minden embert szabad akaratúnak kell
tekintenünk: arra születettnek, hogy felelős legyen önmagáért, menni akar-e,
vagy vállalja a szülőföldön való boldogulás föltételeit. Tegyük hozzá: az is
egyéntől függ, emberként vagy emberhez méltatlan módon viselkedik-e? Bárhol a
világban a rend tisztességét be tudja-e tartani? Mindenki maga dönt. Nem döntenek
helyette. (Más kérdés, hogy épeszű országokban van az a pont, ahol a
normalitást semmibe vevő elemeket, a szabadságukat rosszul értelmezőket, a
kártevőket szépen kivégzik.)
Nekünk továbbra is az a dolgunk, hogy a szülőföldjükhöz ragaszkodókat itthon tartsuk,
a távolba szakadtakat pedig hazavárjuk. Írtam egyszer, megismétlem: mély
meggyőződéssel vallom, hogy a délvidéki magyar jelenlét sosem fog megszűnni.
Átalakulni átalakulhat, más minőséget és mennyiséget kaphat ugyan, de a régió
arculatának, szellemiségének, karakterének szerves részeként meg fog maradni a
magyar értékrend – ebben biztos vagyok. Akárhányan leszünk, akárhogyan alakul
is az ország jövője.
Vissza a jelenbe: közben – a tavalyi
évi statisztikák szerint – itt a szomszédunkban Ausztria lakossága 8,8
milliónyira szaporodott, ami az évi majdnem fél százalékos (0,43%) növekedéssel
számolva elképesztő. Nem önmagában a számadat a megdöbbentő. Hanem attól
tartok, hogy a növekedés ütemének következményein lesz mit álmélkodni. Mert
mint a magyar mondja: hátra van még a feketeleves. Nem csak Ausztriában.
A kontinens nyugatos felének az
összes országában hamarosan be fog következni egy változás, ami ki fog hatni az
adott ország gazdasági-szellemi-erkölcsi rendszerére. A lakosság
„elszíneződésével”, a fajilag, nyelvileg és vallásilag elkülönülő tömegek egyre
meghatározóbb tényezői lesznek az adott társadalmaknak. Ma is látható
folyamatoknak vagyunk a tanúi: az idegen elemek a már amúgy is deklasszált
Nyugat-Európát fokozatosan térdre fogják kényszeríteni.
Miheztartás végett egy pár adat, mire
számíthat a saját anyagi jólététől meghülyült Európa a közeljövőben.
Kongó 81 milliós, évente 1,7 millió
fővel növekszik a lakossága. Kenya népessége 50 év alatt 6 millió főről 44
millióra emelkedett: manapság évente 1 millióval növekszik. Tanzánia lakossága
a hetvenes évektől számolva 7 millióról 44 millióra emelkedett, a lakosság 1,2
millió fővel dagad évente. Szintén öt évtized alatt sikerült ezt összehozniuk.
Etiópia már most 86 milliós ország: a
lakossága évente majdnem 2 millió fővel gyarapodik, miként a 20 milliós Kamerun
is, ahol esztendőről esztendőre félmillió fővel lesznek többen. Szudán 35
milliós, mondanom sem kell: cirka 1 millióval gyarapodik évente. Egyiptom 83
milliós, és évente úgy nő 2,1 millió fővel a lakossága, hogy az egész országnak
csak a 4%-a lakható!
Aztán itt van Nigéria, potom 174
milliós ország. Többen laknak ott, mint Oroszországban: a népessége évről évre
4 millió fővel gyarapodik! Vagyis egy horvátországnyi újszülöttel sokasodnak.
Demográfusok szerint, ha ez a
tendencia így folytatódik, a század végére Nigéria lakossága el fogja érni az 1
milliárdot. Lehet spekulálni, ez az irdatlan embertömeg az első adandó
alkalommal merre fogja venni az irányt, hogy megkapja, amit akar…
Úgy tűnik, nagyon is él a BLM. Azaz,
a fekete életek valahol tényleg számítanak. Kérdés, mire?
Mert az ő
számításaikból nekünk is földereng, mi majd mire számíthatunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése