NAPLÓ - 140.

 

Fordítottan történik minden. Egyfelől a népből, ebből a jelleggel, szívvel, szellemmel és érzésekkel teli nemzetből lesz tömeg – egy elszemélytelenedő massza. Ugyanakkor a gyorsan múló napok is percekké, szemvillanásokká zsugorodnak. Ha nem vezetném a naplómat immáron több, mint négy éve, azt hihetném, a tavalyelőtti nyár meg sem történt, vagy ha igen, valaki mással esett meg, nem velem. Pont miként a tavalyi esztendő jó része, amire csak foltokban emlékszem. Mintha egy múló álom lett volna. De mivel naponta leírom a dolgaimat, néha visszarévedek.

Közben a tovatűnő évek kattognak az időmérő óra számlapján. Egyik rovátkából a másikba pörcen az a bizonyos cáger. Csakhogy most nem a másodpercekre kattog, hanem éveket pöccint a feledésbe. Cakk, cakk, cakk... Este tisztán hallani. A fehér vekker állhatatosan morzsolja a lineáris időmet. Törékeny a múlt, a jelen szinte nem létezik. A jövő pedig csak a képzeteinkben az, ami: valójában sokakkal együtt nekem is elszürkül a fantáziám, kifogyok a szavakból, a színes képekből, szorongva figyelem a holnaputánt. Nem látom magam előtt még a kontúrjait sem. A normalitás elhalványulóban, helyébe pedig egyre inkább odatüremkedik a rend nélküli, érthetetlenségektől hemzsegő zűrzavaros nihil. Ez a céltalanság immáron napi szinten kísért: önmagunk meghatározása nagyobb feladattá lett, mintsem ahhoz mindenkinek lenne ereje, hite, tehetsége, hogy fölnőjön.

Van, ami viszont jó. Megvagyok.

A múltkor voltam kint a kanizsai temetőben. Lassan odaérek, hogy ha igaz barátokkal akarok találkozni, muszáj a vasúton túlra kimenni, muszáj mécsest lobbantani, szál virágot vinni, és míg a száradó parét gyomlálom a kő sírok peremén, szó és hangok nélkül elbeszélgetek a régen szeretett cimborákkal.

Ötven múltam, három utódom közül kettő már egyetemista, lassan odaérek, hogy ha az Ég engedi, akkor megérem, megláthatom az unokáimat. Lögybölhetem őket a fürdővízben, kézen fogva megmutogathatom majd a világ összes csodáját: kezdve a vadvirágos réttől a kutyám hűségén át a felhők játékos formájáig – válogatás nélkül mindent, ami belefér. Majd mesét is mondani akarnék. Először csak egyszerűbbeket, amiket a lányaimnak anno kapásból kitaláltam: a padlásunkon neszező egérből így lett egy véget nem érő meseciklus. Főhőse volt a Zöldfülű Kisegér. Ugyanígy mese kerekedett az utcánk végén, az árokparton nyíló vadliliomokról is, de még a dinnyés cigány ember vidám, tanulságos történetét is megfaragta az ellóduló káprázat, a mesélő kedv parttalansága. Ezek élmények voltak nekem, és hiszem azt, a gyerekeimnek is. Tudom, egy életre szóló útravalót kaptak, meg valahogy nekem is sikerült elkezdenem más szemmel nézni a világot. Azt a világot, amit ma gazemberek visszájára fordítva föl szeretnének gyújtani úgy, hogy magukat civilnek, függetlennek hazudozók adják a kezükbe a benzint és az égő gyufát is. Nem tudom mi lesz ennek a vége. Szodoma és Gomorra immáron meghaladott a szavak és a tettek szintjén is.

Megyek a tanyámra. Nem érdekel sem a haladás, sem a hülye, önsorsrontó világ. És ha valaki netán beteszi a lábát hozzám a gyalázatos filozófiáját ajánlgatva, lett légyen akármilyen önsorsrontó, haladár figuráról, köldöknézegető művészről, önjelölt prófétáról – arra ráuszítom a nagyobbik kutyámat, a drótszőrű vizslát, és megtoldom egy sós sörétes seggbelövéssel.

Pk