A külhoni magyarokat 2004 óta ciklikusan támadják.
Olyan hitvány politikusok hergelnek ellenünk, akik a kicsinyességre, az emberi irigységre játszanak. Az efféle ócska jelleműeket még a nyilvánvaló hazaárulásuk sem aggasztja. A nemzet megosztása, a viszály felszítása árán remélnek babérokat.
Napok óta Gyurcsány felesége a hangadó.
Mellette pipiskedik a néhai Jobbikban már levitézlett, Dobrev Klára háta mögé dörgölődző Jakab nevű Péter, aki bízvást illik a másik, tiszás Péter mellé. Akár kezet is foghat a két riherongy, hisz már mindketten mindent elárultak: a családjukat, a pártjukat, a barátaikat. Ezek a gátlástalanság netovábbjai most épp a nemzet érdekeit árulják el.
Mivel hiszek az igazságban, hittel vallom hát: az árulásuknak lesz következménye.
A nemzet nem felejt. Az áruló hiába reménykedik valami oltalomban.
Az áruló csak az árulásakor hasznos, de az árulót még a gazdái is megvetik.
Ezért nincs se menedék nekik, se irgalom.
Minden áruló megkapja majd, amit érdemel.
Bennem még élénken él 2004. december 5-ének a tragédiája. És az hogy a régi hegek nem gyógyulhatnak, arról pont ezek a roppant befogadáspárti és szociálisan érzékenynek mondott balliberális pártvezetők tesznek, amikor rendre az arcunkba vágják, másodrendűnek tekintenek bennünket. Ahelyett, hogy lehetőségként örülnének a meglétünknek, inkább problémát jelentünk nekik, miközben ugyanők rettenetes aggódnak ha mindenféle más faji, nemi, vagy vallási kisebbséget ér jogsérelem. Épp csak nekünk, határon túli magyaroknak nem jár a jog. Mi több, még amit visszakaptunk, a magyar állampolgárságtól elválaszthatatlan szavazati jogot, ezt az önbecsülésünket erősítő szimbolikus gesztust is elvennék.
Számát se tudom, hányszor voltam leszerbezve. Néha még ma is megtörténik, rám csodálkoznak: “Jé, tényleg? Jugoszláviában született? Milyen jól beszél magyarul!”... Eleinte ezért ütni tudtam volna, de ma már a szám se rándul.
Azt hiszem, a lelkem mélyén föladtam.
Én nem fogok senkit se tanítani.
Én már nem akarom bizonygatni a magyarságomat.
Ha nem nyilvánvaló, hát nem.
Egyet viszont megfogadtam: akiről kiderül, hogy 2004. december 5-én ellenünk voksolt, vagy még ma is bólogat a megkülönböztetésünkre, a kirekesztésünkre, azzal én sem vagyok hajlandó közösködni.
Nem érdekel többet.
Az hagyján, hogy a személyemet tagadta meg.
Ez a legkevesebb.
De megtagadta a gyerekeimet, a családomat, a szeretteimet, az összes ősömet, akik ha kellett, a vérüket adták a magyarságukért. Megtagadta azokat is, akik ugyan nem lettek hősi halottak, nem lettek mártírok, de a legborzalamasabb korszakokban is állhatatosan, fogat összeszorítva úgy éltek a magyarságukat megtartva, hogy éppenséggel magyarnak volt legnehezebb lenni. A Kárpát-medencében száz éve küzdelmét vívó magyarság iránt elutasítók köztünk, velünk élnek. De a fajtájuk, az ilyen ember a megvetésen kívül nem érdemel mást.
Másként indult pedig. Volt egy boldog idő, a kezdetek kezdetén naívan azt hittem, a rendszerváltozás után Trianon és következményeinek elhallgatása, a csonkolt haza múltjának gyalázatos félremagyarázása helyett ránk köszönt majd egy szebb, értelmesebb világ, ahol minden magyarnak világos lesz, hogy a jelenlegi Magyarország határai nem a nemzet határai, hogy azon túl még sokmillió magyar él, akik a haza fogalmát nem földrajzi értelemben használják, hanem szívügyük a vállalt magyarságukkal, a kisebbségi sorba taszítottságukkal együtt.
Reméltem, a sötét prolik után jönnek majd új generációk, akik tanultabbak, felvilágosultabbak lesznek. S bár a helyzet kétségkívül jobb, mint Kádár János krumplilevese idején, az egészséges nemzettudat kiteljesedésén még rettenetesen sokat kell dolgozni, nem csak az oktatásban, hanem a sporttól kezdve a kultúrán át az egyházakig – minden téren.
Utoljára hagytam, miheztartás végett.
Amit a balliberális politikum papírkutyái el akarnak ugatni tőlünk, az egy szimbolikus szavazati jog. Az összes határon túli magyar, azaz valamennyivel több, mint 3 millió ember a 199-ből mindössze két (2!) mandátumról dönthet. Arról is csak úgy, ha mind a 3 millió elmegy szavazni és azok ugyanarra a pártra voksolnak. Ez, lássuk be: nonszensz. A tapasztalat szerint az eddigi választásokon jobbára egy (1) illetve másfél (1,5) mandátumra elegendő szavazat jött össze, Sydneytől Torontóig, Gyimesközéploktól Eszéken át Ógyalláig.
Aki ezt testvérharc szítására használja az köpedelem gazember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése