2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. december 24., vasárnap

LOPOTT LEVÉL (Mire vittem?)


HDH-s német rendszámú csillogó kocsija a kávéház előtt parkol. A hivatalosan kávéháznak nevezett lokál tulajdonképpen kocsma, mert a szeszes italok mellett fölszolgált kávék hányada elenyésző. Nagyjából a francia fociválogatottban lévő fehér bőrű játékosok arányával, vagy a Bajorországban munkába állt migránsok viszonyszámával egyenlő. Viszkit rendel, és meglepődik azon, hogy a pincér nem lepődik meg a kérésen. Az olcsóbbikból vagy a drágábbikból kér? Némi habozás után mégiscsak a drágábbat választja. Duplát. Ha már. Összevillan a szemünk a csehó jó öreg pultosával: mi még emlékszünk rá, hogy évekkel ezelőtt mindig pelinkovácot ivott. Szimplán. És az olcsóbbikból.
De hát azóta sok víz lefolyt a Tiszán, jobban mondva a Brenz folyócskán, valahol a németországi Heidenheim mellett. Emberünk pár éve ott él, csak ritkán látogat haza. Ha megjelenik gáláns velünk, itthon maradottakkal. Nekem is kér egy korsó sört, a pincér is a vendége egy italra.
Titokban megint összenézünk. Tudjuk, nem ingyen lesz a potya. Ahogy lenni szokott, megint meg kell majd hallgatnunk a már unalomig ismert mondandóját. A messziről jött ember élménybeszámolóját.
Megadóan bólogatunk hát.
A monológja pedig fokozatosan dagályosabb és színesebb lesz, ahogy kezdi beleélni magát a mesélésbe. A legelején még megbocsátható túlzások egyre vadabb méreteket vesznek. A jól kiérződő, nyilvánvaló hazugságoknál ingerülten közbeszólnék – látom a pincér szája is olykor idegesen rándul –, de nem vágunk a szavába. Türelmesen, jól nevelten hagyjuk. Hadd szövegeljen! Hadd higgye, hogy etethet bennünket!
A története állandó témája, mintegy visszatérő népi motívuma, vagy refrénje – a pénz. Azaz nem a pénz, hanem az euró. A bűvös szó.
Euró.
Mi mennyibe kerül, mik vannak, hogy ott minden jobb, olcsóbb, minőségesebb: más, mint az itthoni vacak élet. Aztán vége szakad az ömlengésnek. Egyik pillanatról a másikra nagyot hibázik. Vesztére akkor veti el a sulykot, amikor tán kicsit sem átgondolva, mintegy fél mondat erejéig nekem köpi a kérdést: „… mert te is mire vitted?”
Az otromba megjegyzés olyan hidegen, bántón csattan a beálló csöndben, mintha üvegpoharat vágtak volna a padlóhoz. A „mire vitted” pökhendi, arcátlanul gőgös kérdésére akkor és ott jó válasz nem születhetett. Egy villanásnyi, erővel teli, rapid balegyenes, majd verekedés lehetett volna a helyes válasz – de nem lett. Szó nélkül otthagytam. Aztán hazaérve, meg utána napokig csak ez járt a fejemben. Tényleg: mire vittem?
Ugyan, mire vittem?
Dicsekedni nem szeretek. Helytelen dolognak tartom. Magára valamit adó ember nem dicsekszik. A jellemhibás viszont szokott kérkedni: a kapcsolataival, a tudásával, a gépkocsija márkájával, vagy a családtagjai sikereivel, meg azzal, hogy ő mennyire boldog. A tőle is butább henceg a hódításaival, a férfiasságával, meg hogy mennyit bír inni. A legalja ember meg hivalkodik a pénzével. Fitogtatja, hetvenkedik vele, noha legbelül, valahol kongatják lelkében a vészharangot: a vasúton túl neki sem fogják a feje alá tenni a vagyonát. Mégis flancol az uborkafáról.
 „Gyermektelenül halsz meg Epameinóndasz!” – mondták neki barátai, mikor a kiváló hadvezér, a súlypontképzés, a támadási főirány-megjelölés, a mélységi manőver föltalálója, a zseniális thébai hadvezér lándzsával a mellében haldoklott.
 „De van két gyönyörű leányom: a fényes leuktrai és mantenaiai győzelem” – vigasztalta a körülállókat a nagyszerű és mégis szerény katona, majd kilehelte a lelkét, mikor kihúzták melléből az athéni lándzsát. Mikor a thébai állam képviselői felnyitották a magára maradt házát, abban a vályogházban egy gyékényt, egy hússütő nyársat és pár személyes holmit találtak. Mert ugye, ki volt ő, hogy kétezer év után is hadvezérként emlegetjük: mire vitte? „Állj félre, mert elveszed a napsütést” – förmedt rá a nagy Alexandroszra Diogenész, Korinthosz cinikus bölcse, aki a piacon, fényes nappal, lámpával „embert keresett”. A kutyaéletű Diogenész hordóban biztosan nem lakott, lévén a vasabroncsos-dongás hordót az antik kor még nem ismerte, hanem talán egy csorba cserépbödön volt a szállása. Volt ugyan egy fából faragott ivópohara, de mikor látta az egyik szurtos inasgyereket a piaci kútnál a kezéből inni, elhajította a kupát, mondván: lám, íme, ez is fölösleges. Mire vitte?
Gantha Szidhartának mindene megvolt. Gazdag, hatalmas, elkényeztetett ifjú volt. Mindenét szét is osztotta, mondván, amit birtokolsz, az birtokba vesz téged. Csak a tökéletességet kereste. Megvilágosodott – Buddha – lett belőle. Ma milliárdnyi ember él a tanítása szerint. Mire vitte?
Éhenkórász parasztnak született, mindenét csak a kardjának köszönhette. Soha nem akart vagyont, nemeslevelet is csak a haditetteiért kapott. A császár vértes ezredeséből kuruc tábornok lett. „A rajtam lévő mentéről sem tudom, hogy az enyém-e, és nem is érdekel. Csak a haza sorsa érdekel.” – mondta Vak Bottyán János. Nem volt semmije, és annyit is ért. Egy tábori sátorban halt meg. Az se az övé volt. No, mire vitte? Szondy György egy jobbágy fia volt. Aranyat nem tudott küldeni Khadim Alinak, csak a két apródját küldhette. “Aranyam nincs, ezért vassal várlak, vitéz Ali Pasa” – üzente neki. Nem volt semmije, csak egy rozzant végvára és száznegyvenöt katonája, a húszezer fős török ostromló ellen. No, mire vitte? József Attila után egy kalap és egy felöltő maradt. Rózsa Sándor, a betyárkirály után egy pipadohányos zacskó és egy szűr. Chopin és Mozart után – semmi. Utóbbi olyan szegény volt, hogy felesége rendesen el sem tudta temettetni. Ma is mindenki úgy tudja: ennyit is ért. Mert mire vitte? Jeltelen sírban nyugszik, mint Rejtő Jenő, a munkaszolgálatos, akinek a testét minden nélkül nyelte el Oroszország földje, ahol hazáját szolgálva a vöröscsillagos senkiházik ellen kellett küzdenie, vagy Radnóti Miklós, kit Győr határában ért a tarkólövés a barnainges senkiháziktól. „Lódulj, te koszos vénember – mondták ugyanők Richter Gedeonnak, a magyar gyógyszeripar apjának és lelkének – és levetették a cipőjét, az se kell neki, elvégre a Dunába lőve nem kell gyalogolni. Akinek cipője sincs, annyit is ér. Mert mire vitte?
„Vagyontalan vagyok” – mondta kivégzői szemébe Jovan Damjanič vagyis Damjanich János. Nem hazudott: annyija volt e földön, mint a kiskőrösi forradalmár-költőnek, Petrovics Sándornak. Szerb nevük, magyar szívük, semmi másuk nem volt, és nyilvánvalóan, annyit is értek. Oszt tényleg: mire vitték?
Zakariás fia, a sivatag toprongyos prófétája, János, ki a Jordán vizével keresztelt, egy szakadt csuhát hordott. Eledele sáska és vadméz volt. Nem kért többet a teremtőtől. Akinek nincsen semmije, a végén még feje se, az mire vitte, he?
Balboa, aki felfedezte a Csendes-óceánt, vérpadon halt meg egy fillér nélkül. Kolombusz, ha nem is vérpadon, de gyakorlatilag koldusszegényen.
Dosztojevszkij egész életében nélkülözött. Csokonai Vitéz Mihály nemkülönben. Mert mire vitték, tahókám? Mint Dante is. Akinek nincs mit költenie, minek megy költőnek? “Ha költenél, de nincs rá költség?” Mire vitte?
Szent Bernát, a nyugat legnagyobb elméje egy kis szerzetesi cellában lakott egész életében, és innen világította be egész Európát. Állítólag egy ízben kérni akart két aranyat az apáttól, aztán legyintett: ha Jézus megvolt a nélkül, ha az adónak valót kivehette Péter a hal szájából, minek az neki. Akinek nincsen két aranya, de még egy se, mégis mire viszi, mire vitte? Néri Szent Fülöpnek semmije nem volt. Csak szegények, gyerekek, kiknek koldult. Mégis megadott nekik mindent a teremtő Atya - a jóságos Fülöp Atyának.
Pio Atya se tett mást. Böjte Csaba ha ötszáz évig él, ötszáz év múlva is ezt teszi. Koldusok, akik csak koldulnak. Gondolom, rajtuk is számon lehet kérni: mire vitték?
Ignatio de Loyola, aki valószínűleg a leghíresebb baszk, nemes embernek és gazdagnak született, de mikor Pamplona ostromakor nem egy bika, hanem egy ágyúgolyó törte lábát, megvilágosodott és Jézus Krisztus szegény katonáinak, Krisztus maroknyi seregének a rendjét alapította meg. Tudással és nem arannyal, tettel és nem ezüsttel, fegyelemmel és elszántsággal, nem pöffeszkedéssel és kivagyisággal vette fel a harcot az eretnekséggel és győzte le azt. Akinek csak egy sánta lába van, az mire viszi, mire vitte?
 – Nézzétek az ég madarait – prédikálta az Assisibe való Ferenc – nem szántanak, nem vetnek, a teremtő Atya mégis gondoskodik róluk. Legyetek hát ti is szegények, ne legyen semmitek – mondta, s lángoló hite mellett a szegénység ereje hajtotta. Osztakkó’ mire vitte ? Mije volt Szent Mártonnak? Egy rongyos katonaköpenye. Azt is kettévágta, hogy felét a koldus képében eléje álló Krisztusnak adja. A másik fele kincstári darab volt, hát azt nem adhatta oda. A római birodalom hadseregének vértanú századosa: mire vitte? Mije volt Remete Szent Pálnak? Egy barlangja és a nagy lelke. Mije volt Szent Margitnak, aki királylánynak született? Hite. Mije volt Szent Erzsébetnek, Sárospatak királylányának, a szegények gyámolítójának? Két keze, mellyel font és szőtt, hogy ruházni tudja a betegeket. Mije volt Kalkuttai Teréz Anyának? Kötelessége és fogadalma. És Ceferinónak, az első cigánynak, akit a pápa a boldogok sorába emelt, mert papját, templomát védve halt meg a kommunizmus elleni harcban? Hallhatatlan utolsó szava. „Éljen Krisztus király!” – kiáltotta a nemzetüket, hazájukat, minden emberi tisztességet gyűlölő kommunisták kivégzőosztagára. Mire vitte?
A zseniális Cigonya, aki a dél-afrikai festő karrier elől hazapakolt a nyomorba, és jött a Tisza mellé meghalni: mire vitte? Zadravetz István, a Magyar Honvédség tábori püspöke 46’-ban a népbíróság előtt azt mondta a vádlóinak: „az ügyész úr a püspöki aranykeresztet emlegeti. Nézze meg a nyakamban ezt a keresztet: ez nem aranyból van. Volt aranykeresztem, de elvették. Volt aranyláncom is, azt is elvették. Az én ruhám nem a bibornoki öltözet, hanem a franciskánius csuha, és abban hirdetem Krisztus királyságát immáron negyven éve. Elvették az aranykeresztet? Vegyék csak nyugodtan. Nem érdekel. Akkor majd fakeresztet faragok magamnak, és azzal a nyakamban hirdetem az Úrjézus igéjét. Ne az aranykereszttől féljenek, hanem féljenek a fakereszttől, mert a fakereszttel, a fakeresztről váltotta meg a mi urunk a világot.”
Krisztus urunk, ki ezt tette, aki egy szegény ács volt... Ugyan, mire vitte?
Őszintén remélem, szeretném hinni, hogy a kapásból megidézett történelmi személyek példáján a mostani világunk fölkapaszkodott pénzeszsákjai még időben észhez térve, alázatosabbra igazítva – ha a felsoroltaktól nem is –, de éntőlem majd többre viszik.  

1 megjegyzés:

Peti Sándor írta...

Istenem! Drága Károlyom! - De jó ilyeneket is olvasni, legfőképpen ma szentestén! Isten áldásával, jó egészséggel járd utad, írj sokat. Mondhatnám hass, alkoss s a hazatántorgók ilyen kérdései gyarapítsák lelked és elméd!
üdv neked
petisandor