2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. december 21., csütörtök

EGY SZÉPEN BEKERETEZETT ÉLET

Utolsó levél a Baráthomnak


Baráth György 
1950-2017

Kedves Gyurka!

Teljesen fölöslegesen írok most, mert bár összefolynak a könnyeimtől a leírt szavak, Te nemhogy a betűket, hanem a gondolataimat is látod immár. És ez nekem megnyugtató, jó érzés, hiszen magam mellett tudlak. Itt vagy a Zolival, a Deszkával, a Csontossal meg mindenkivel. Azon kevesekkel együtt, akik mindig jót akartak nekem. Kitettem a falra a képed. Ott a helyed, ahogy régen is ott volt, közöttük.
Nagyon jó társaságba kerültél, ennek is örülök. Meg annak, hogy most már a kutyád is veled van. Elsirattad akkoriban, de látod: csak van remény, hogy akit szívből szeretünk, aziránt mégiscsak létezik egy kötelék, ami eltéphetetlen, mert az nem a földi törvények, hanem az Ég akarata szerint lett megfonva.
Közben eltagadhatatlanul szomorú is vagyok, mert lett volna még mit megbeszélnünk. Mindazonáltal az élet szélvitorlái hajtanak bennünket tovább, noha olykor – mint most – malomkő őrlődik odabent, húz vissza, hozzád, meg minden egyes szeretett emberhez, a szeretett Kanizsára.
Mégis rendet kell teremteni a gondolatok között. Vigyázzállásban, befelé, rázkódva zokogni, mint a katonák. Tisztelni az élet és a halál összhangját. A rendet.
Azt a rendet, amit Te szerettél, Gyurka.
Kizökkent időben hagytál itt. Erről persze nem tehetsz, senki nem tehet, egyedül az Úristené a felelősség, amiért mostanában két kézzel szaggatja el mellőlem garabolyába a legjobb embereimet. A harcosokat. A hősöket. Akikkel öröm volt mindig együtt lépve sétálni. Előre tartani. Akiknek kérges tenyerük is puhán tudott arcon simítani. Apámként néztem föl rád.
Amikor miattad vádoltam az Istent – ahogy tegnap, első fölindulásomban, a szél karistolta térre kirohanva, a hátratett kezű, akszamétosan bicegő fekete varjak közé menekülve tettem – nem hajtotta le a fejét előttem, hanem csak nézett merőn, csillogás nélküli szemmel, áthatón, mert Ő sosem pislog és kifürkészhetetlen az akarata. Az időtlenség az övé. Miénk meg a gyász. Ebben meg kell nyugodnunk. Biztos neki még nagyobb a magánya, nagyobb a miénktől, amiért a legjava társainkat szólítja maga mellé, hogy hátha örömet hoznak neki, ennyi átélt földi keserűség után.
Hát most elparancsolt tőlünk. Vannak olyanok, mint Te, akik kellenek neki. Olyanok, akik ha kell, munkapadot odahagyva, asztalra borulva, vagy napi teendőik között hirtelen fölbukva elmennek hozzá, önzetlenül, az első szóra, friss erőt adni az Istennek.
Most az Ő arcán alig észrevehető mosoly rejtezik, amint meglát. Személyedben egy hatalmas segítőm állt mellé.
Mégsem tagadhatom el, hogy van a fájdalmamnak, a lelkiismeretemnek és a szeretetemnek egy kopogó hangja, ami Téged illet.
Sokszor beszéltél hozzám, s én hallgattam, mert egy tiszta lélek egyenes falára rajzoltad a mondandódat, amit illő tisztelettel kellett megfogadni. Néha olyan volt, mintha gyónnál, néha olyan, mintha a kötelesség szava szerint adnál útirányt. Köszönöm.
Azt szokás mondani, hogy előbb-utóbb hasonlatossá szoktunk válni ahhoz, amivel foglalkozunk. A lovas a lovához, a kutyás a kutyájához, az óvónő a kisgyerekekhez, az asztalos a fához, a színész a szerepéhez. Te Gyurka, üveg voltál nekem. Áttetsző, egyszerű, olyan anyag, amin a napfény megcsillant. Tükör, ami az igazságot láttatja. Ugyanakkor volt benned rejtély, annyi, mint az üveg anyagában. Mindig ugyanott törtél, egyféle vastagságún érezted ideálisnak a világot. Beeresztetted a melegséget télen és megvigyáztad a hűst nyáron. Akárhányszor nálad jártam, mintha haza mentem volna.
Az életed képén nem maradt homályos folt. Költészet voltál, egymagad. Férj, apa, mester, kerek árnyékú ember. Hajnalonta keltél, dísztelen napokon is szépséget teremtettél. Gyalultabb lélek voltál a nagy átlagtól, mert aki sokat jár a világban, sokat tapasztal, annak elapadhatatlan az ereje. Hogy vágytam én erre az általad elmondottakra!
Emlékszem, ültünk valami gyűlés után, közösen, borba fúló fél éjszakás utolsó napirendi pontot átbeszélve, s míg velünk együtt kacagott a kanizsai holdvilág, Te néha közbeszóltál, csöndre intettél bennünket, a szavak megfontolt mezsgyéjén tartottad a társaságot, és olyankor rád volt hangolva mindenki, mert a szavak ugyan csak szavak, de az menten kiérződik, mihelyt egy igaz ember szűri őket. Nagyon szerettünk. Tiszteltünk Gyurka.
Bekeretezett életet hagysz most itt. A tisztességesség rámájában Nincs benne semmi hiba. Bárcsak sokunkról elmondható lenne mindez! Most ugyan a gyász indul el keserves útjára, de vigasztal a tudat, hogy annyi más kanizsaival együtt ismerhettelek. Hogy kicsit szebbé és jobbá tetted a világot azzal, ahogy éltél, amit csináltál, ahogy tudtál szeretni másokat, bennünket is.
Nem búcsúzom Gyurka, mert egészen kerek bennem a bizonyosság: még találkozunk. Megint együtt leszünk egyszer. Tamás gitározik majd, énekel is hozzá, Kanyó borospalackból tölti majd a félszárazat, Csontos kontrázni fog a Vajda szájharmonikájára, és akkor majd ott lesz mindenki, akiknek a barátságára büszkék lehettünk, és mosoly ül majd az arcunkon.
   Áldjon meg a Jóisten Baráthom!

                                                                                     Pk


Nincsenek megjegyzések: