Porízű tükrös-szívek hűlt helyei

Vörös László

Kispiac    

Mi pedig kinn a holnap hűlt havon,

Körülöttünk pipacsok ütik át a fejük:

A lentiek

Figyelnek minket pipacs-periszkópokon.

(Szőcs Géza)

Ballagunk ráérősen a halál ösvényén fel a temetőhöz. Bele az őszbe. Nagyapám és én. Szótlanul haladunk. Lépéseim az ő lépéseihez igazítom. Mint ahogyan ő is mikor még én botladoztam előtte. Furcsa, hogy átlátok a válla fölött. Egy távoli tanya seregélyeket ereget az ég felé. Mintha földrehajított hatalmas pipából szállna a füst. Az ősz gyilkolja a nyár utolsó napjait. Most a színeket. A zöld kerül sorra. A bor is haldokolni kezdett a szőlőtőkén. Álmos ökörnyálak öngyilkosként aggatják magukat az útszéli bokrokra.

Nézem a hátát.

Mellényén a csat erősen rozsdállik. Selymének fénye is kopottas. Vásik széjjel. Kalapjának szalagja is feketéről szürkére váltott. Haja feketéjéért cserébe ezüstfényt kapott. Csak a szemét nem látom, de tudom, most szép idő van benne. Szépen érlelik az évek… Vele együtt engem is. A családi fotók közepéről a szélére kerültem, hogy onnan is észrevétlenül tűnjek el… Hirtelen hátra nézek: de nem jön mögöttünk senki.

Rövidülnek a léptei. Egy kopott szatyorban valamilyen töves virágot és szárvágó kapát visz. A virágot a kislányának szánja, Mariskának, aki élt 24 évet és meghalt 1956 augusztusában. A halál – aki a „nagy aratáshoz” sietett Budapestre – útközben tépte le pipacsnak a kalapjához családunk legszebb virágszálát…

Nagyapám megáll, krákog egyet, mint egy öreg varjú – mintha csak az időt húzná – és a dózniból csavar egy vastag szál cigarettát… Vagyis csak csavarna. Először csak a papír szakad, aztán a gyufa törik. Most látom – reszket a keze. Szemében is hullik az eső. Másfelé nézek. Befelé.

Átlépek vissza gyermekkorom pillangószárnyú kerítése felé. Oda, ahol a petróleumlámpa fénye édesanyámmal együtt szőtte a meséket a szobánk falára. És a kemencénk se ment világgá pogácsástól, kalácsostól, karácsonyostól.

Mikor még az adott szó szent volt. Az adj’Istenre fogadj’Isten volt a válasz. Izgulhattunk, hogy a földühödött kisbőgős világgá mentében a szelemenfáról fölfalja-é a fél falut?

Nagyon hideg telek szakadtak ránk akkoriban. (A mi nagy örömünkre.) Főleg ’56-ban. A csinosodásra mindig kész leányok akkoriban a fejmosás utáni hajszárítást a kemence melegére bízták. Így vette kezdetét a tragédia. Vörös Mariskánk, akinek nem csak a neve, hanem a dús hajkoronája is gyönyörűséges volt, valamiért félig szárított hajjal ment ki az udvarra, a -19 fokos hidegbe. Gyógyíthatatlan agyhártyagyulladást kapott. Több hónapos haldoklás lett része, míg csillaggá nem változott. Vele halt a mosoly és a hangos szó nagyapámék házában. Összedőlt a kincstár. Maga alá temette a háztetőn üldögélő kíváncsi csillagokat is, akiket akkor még nem űzött el az utcai lámpák erős fénye és a vibráló képernyők…

Mariskánk – mint az akkori lányok többsége – sok-sok tükrös-szívet kapott a környék búcsúiból, és velük díszítette szobája falát. Nekünk, gyermekeknek ez olyan volt, mint a mézeskalács-házikó része a meséből. Megígérte, ha menyasszony lesz, nekünk adja az összeset. Csak hát – nem „úgy” lett menyasszony, hanem koporsóban… Még előző este a virrasztásnál fent nyílottak a mézesek, mint sok színes virág. Középen egy harcias huszár, aki bőszen rázta a kardját. Ha a kard nem lett volna odasütve a ló fejéhez, úgy nézett ki, mintha a saját lovának a fejét akarta volna kettéhasítani. De így is gyönyörűség volt reá nézni. A huszár a testvéries osztozkodásnál az enyém lett. Két tükrös-szívet adtam érte.     

A temetés után estefelé nagyanyánk egy csutkás kosárból az összes mézes-szívet felöntötte a vaságyra. Azon játszódottunk mindig. Mi, a három testvér, mert az soha nem szakadt le alattunk. A kisebb mézeskalács-szíveket mindjárt fölfaltuk. Főleg azokat, amelyekről hiányzott a tükör. Por és pókháló ízűek voltak meg kőkemény mindegyik. De mi hősiesen faltuk az örökre bennük rekedt, el nem csókolt szerelmek be nem váltott ígéreteit is.

Ekkor lépett be a nagyapám. És ahogyan reánk nézett… Nem szólott az semmit… Megfordult - akkor is csak a hátát láttam -, ahogy kilépett az éjszakába.

Most már a sós íz keveredett a mézeskalácsok morzsáival, ahogy nyeltük a könnyeinkkel együtt.

Nagyapám be sem jött, míg el nem aludtunk.

Ballagunk tovább. Szeretném a vállára rátenni a kezem. Valami bocsánatkérésként, de a mozdulat megáll a levegőben. Csendesen megkérdezem:

 - Emlékszik-e még a mézeskalácsokra ott a falon?

Nem lassít, de nem is néz hátra, úgy válaszol:

- Még most is ott van mind, a huszárral középen, amit tőlem kapott tizenöt éves korában.

A seregélyraj most zuhant bele a közeli szőlőbe… Valaki bőszen püfölni kezd egy vashordót. Már soha nem tudom meg, akart-é még mondani valamit a nagyapám, mert azóta már fönt ballag az égi seregélyrajokkal együtt, cigarettafüst glóriával a kalapja körül, ahol az Isten is unottan játszik a szakállával, ám akkor sem illik megvárakoztatni.

Mégis: egy kérésem lenne hozzá. (Így, félig elmenőben.) Ha meglátja – és miért ne látná meg?- nagyapámat ácsorogni az égi mézeskalács fal előtt, tegye a vállára súlyos nagy Isten-markát egy pillanatra, mert aki ekkora terhet hordoz egy életen át szíve kamarájában, az igencsak elfáradhatik, még ha felhőkön vagy fűszálhegyen lépked is a lába, és kérje meg a legkedvesebb angyalát, hogy hozzon egy széket nagyapámnak, ültesse fényességes trónusa mellé, ahol az összes elveszett kisbicska, az összes pókhálós mézes-szívvel ott ragyognak a fényüket soha nem vesztő csillagok között.

A nagy megmérettetés évében

április havában