Régtől fogva motoszkált már bennem az ötlet, hogy elindítok egy heti rendszerességgel jelentkező rovatot, amiben megkísérlem közérthetően leírni saját gondolataimat, a csöpörödő gyermekeinkkel kapcsolatos észrevételeimet. Az oktatás-nevelés kérdéseire keresgetnék adekvát válaszokat - vagy csak egyszerűen igyekszem majd megfogalmazni a mostanság mind sűrűbben fölmerülő kételyeimet, hátha mások is hozzám hasonlóan vélekednek. Hisz szülők – apák és anyák – vagyunk mindannyian. Naponta szembesülünk a reánk meredő kérdőjelekkel, amelyek mind-mind az általunk fölvállalt szülői szerepünkből adódnak. Hatványozottan igaz ez azokra, akik hivatásuknál fogva is a gyermekeink nevelésére kötelezték el magukat. Mielőtt bárki nagyképűséggel vádolna, szeretném leszögezni, hogy míg e sorokat írni fogom – a címben föltüntetett módon –mindvégig olyan suszternak tudom majd magamat, aki a kaptafa mellől ki-kitekinget a műhelye ablakán, de a saját eszére hagyatkozva értelmezni próbálja maga körül történéseket, másokat, jelenségeket: vagyis az egész teremtett világot. És ha árjával olykor meg is bököd valamit-valakit, szándéka őszinte lesz, és jóindulata megmarad.
Lesz itt (s-)írás?
Indiana az USA 19. tagállama. Hat és fél millió lakosával nagyjából a mai Szerbiához hasonlítható. Fővárosa híres az indianapolisi autó- és motorversenyekről.
Mínuszos kis hírként olvastam róla tavaly, miszerint 2011 nyarán ebben az államban a helyi politikusok úgy döntöttek, hogy beszüntetik az iskolákban a folyóírás tanítását.
Helyette a diákgépeltetésre szavaztak. Merthogy az inkább megfelel a mai kor elvárásainak.
Nem kell szidni a derék – bár kétség kívül elég hülye – honatyákat, hisz az Egyesült Államok másik 40 államában sem erőltetik már a kézírás elsajátítását. Tessék-lássék még fogják a gyerekek a ceruzát, de néhány éve a billentyűzetet részesítik előnyben az oktatási intézmények. Nem követelmény megtanulni kézzel írni.. Kicsit teherként élik meg a pedagógusok, hogy a tanulók papíron, vonal-vezetve tanulhatnak írni, de azért még rendelettel nem tiltják a régen bevált módszert.
Még nem.
 |
| Kit kéne szamárpadba ültetni? A gyerekeinket, vagy a törvényhozókat? |
A rendőrviccek óta tudjuk, hogy az írás és az olvasás nem föltétlen függ egymástól.
Lehet úgy olvasni tudni, hogy a betűírás tudományát nem ismeri valaki.
Ám gondoljunk bele: nem éppen mindegy, hogy valamit a kezemmel, az ujjaim, a csuklóm mozdulatainak a finom összhangjával teremtek-e meg, saját magam kénye-kedve, természetem, lelki állapotom szerint rajzolva a betűhalmazokat, szavakat, vagy személytelen gépi billentyűket nyomogatva hozok létre szabvány kinézetű szöveget.
A tasztatúrát ütve olykor kijavít a gép, aláhúzza az oda nem illő részeket, elütött betűkre, helyesírási hibákra figyelmeztet, szószerkezet módosításokat, mondattani vétségeket korrigál. Odafigyelnünk alig kell, hamar hozzászokunk a kompjúter kínálta mankóhoz, agyi kapacitásunk így majdnem nullán nivellál. A diákok gépelése egyfajta favágó mechanizmussá silányul, szemben a ceruzával, vagy – urambocsá’! - tollal kanyarított írásra, ami igazi szellemi kihívás, és ahol a belbecsért és a külalakért egyaránt felelősek vagyunk.
Kalligrafikus írásnak nevezik azt, amit a távol-keleti kultúrák mind a mai napig tanítanak a gyerekeiknek. Kínában, Japánban kötelező kézzel, ecsettel vagy tollal írni, mert évezredek alatt rájöttek arra, hogy a közös nyelv mellett a közös írás erősíti a közösségi tudatot. Önfegyelemre, kitartásra ösztönöz. A kisgyermeki agyban rögzül a finom részletekre való odafigyelés képessége. Az izmok elsajátítják a mással nem pótolható cizellált mozgás gyakorlatát. Nem utolsó sorban olyan, a harmóniára nevelő képességek birtokába kerül a kézírását tökélyre fejlesztő ember, amit az élet más területén is használni fog. A finom csuklómozdulatoknak köszönhető a hangszeres muzsika iránti adottság, az apróbb tárgyak összeszerelése, a kézimunka – hímzés, varrás, netán kötés vagy horgolás elsajátítása: és – igen – még a simogatás minősége is.
Nem beszélve a rajzolásról, festésről, amit egy későbbi részben szándékozok taglalni.
Nem csak a távol-keleti példák, hanem nagyszüleink, dédszüleink igaza láttatja a kézírás tanításának szükségességét.
A régi hagyomány szerint még az inasiskolát végzettek is cirkalmazott sorokat róttak, mert a szakma mellett beléjük nevelték az írás pedantériáját. Nézzük át eleink megsárgult okiratait, levelezésüket! Olyan vonalvezetésen, tiszta kézjegyű betűvetésen ámulhatunk, amit ma már műszaki főiskolákon sem tanítanak!
Bizonyos, hogy mára a helyzet összetettebb.
Megváltozott a világunk.
Nosztalgiával gondolhatunk a hajdan talán csak lúdtollal írott, szabatosan fogalmazott mondatokra, de tudván tudjuk, hogy az a kor már nem jön vissza. Van helyette ékezetek nélküli sms, központozásból „szmájli”, és kicsontozott, híg internetes-kommunikáció.
Ettől már csak egy ugrás az ikszek vagy keresztek világa, ahol nevünket sem kell tudni aláírni. A szöveget sem muszáj érteni. Mint a bíróságon gyakorlat, hogy peres ügyekben, a jogi bükkfanyelvet beszélő ügyvéd segít ki bennünket, úgy a nem túl távoli jövőben lehetőségként fönnáll, hogy valaki írni és olvasni tudó magyarázza majd el gyerekeinknek az eléjük tett írást.
Az emberiség átélt már ilyen időszakot. Középkornak hívták.
De ezek már orwelli mélységű gondolatok, aminek beteljesülését, ha el szeretnénk kerülni, üljünk le gyerekeinkkel, írjunk, rajzoljunk velük.
Vezessük, és szeretettel fogjuk kicsiny kezüket. Ha eleink - onnét túlról - ránk tekintenek, teljen örömük bennünk.
Pósa Károly
A következő rész címe: "Kiemelt" és nem kiemelt tantárgyak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése