A kontár pedagógus buzgul - II. rész

 Hál’Istennek nem maradt reakciók nélkül induló traktatus-sorozatom első része. A jobbára dicsérő vélemények mellett be-behallatszódtak ama bizonyos suszter nyitott műhelyablakán a szirénhangok is. Általában azoké az egydimenziós embereké, akik nem a tartalmat kifogásolják, lévén ahhoz hozzászólni - sem szakmailag, sem elvi szinten - nemigen tudnak, ezért inkább indulatból, közéleti meggyőződésből van huhoghatnékjuk. De mivel tudjuk, hogy a lelátóról bekiabálás, és az anyázás az ellendrukker-kultúra része, az érvek általi meggyőzés pedig a normális párbeszédé – és bátorkodok ebben az utóbbiban bizakodni -, írom tovább véleményemet, abban a hiszemben, hogy rajtam kívül a túlnyomó többség ugyanezen vagy hasonló állásponton van.

  „Kiemelt” és „nem kiemelt” tantárgyak

Sosem szerettem a gyűléseket, lett légyen szó annak bármilyen fajtájáról. 

Pedig néha tanulságos végigülni egy-egy fárasztó napirendekkel megtűzdelt ülést. 

Ilyenkor boldog-boldogtalan fölszólalhat, vég nélkül nyújthatja a semmit. 

Ám időnként akad gyöngyszem is a sok bürokratikus szócséplés között. Ilyen máig ható élmény volt az, amikor egy gyűlésen – a jellegét, a helyét és az idejét inkább fedje jótékony homály – egy fölszólaló, a pedagógiában járatos emberként azt fejtegette előttünk, hogy léteznek kiemelt és nem kiemelt tantárgyak.

Az összejövetelnek már régen vége volt, mindenki mellett a nap is lenyugodott. 

Csak én néztem mélázva a csillagos eget, miközben próbáltam megfejteni mi tartozik a fontos és mi a kevésbé fontos tantárgyak közé? 

Ismerve a közvélekedést, kétségem sem volt afelől hogy preferált tantárgy alatt a matematikát, a fizikát-kémiát-biológiát, a nyelveket és jó esetben a történelmet-földrajzot kell értenünk. A többi per tangentem, ahogy mondaná a klasszikus latin. Vagyis: mellékesen említhető. Ebben a fölállásban kicsit lenézett, lekezelt. Amolyan töltelék szerepet betöltő. A futott még kategóriába tartozó.

Még mielőtt vérig sérteném az összes zene, képzőművészet, testnevelés, technika, és bármi egyéb szakos tanárt: álljunk meg egy polgári szóra!

Érteni vélem én, hogy a mai világ követelményei – vagyis pardon! – a folyton reformálódó oktatási koncepciót kiagyalók szerint fajsúlyosabb értelmet nyer az egzakt tudományok tanítása és minden egyéb ezeknek alárendeltjeként kezelendő, az alsóbb polcokon található. 

Csakhogy! 

Ki merné most azt állítani, hogy a már említett kései-antik hagyományokban gyökerező hét szabad művészet elvei és gyakorlata mentén szervezett oktatói-nevelői munka kevésbé értékteremtő és hasznos lett volna? Hisz évszázadokon, de inkább évezredeken keresztül pont az vitte tovább az emberiség jövőjét, hogy olyan szellemiséget és gondolkodókat nevelt, akiket mai léptékkel mérve is becsül a tudomány és a művészet.

Mik a hét szabad művészet alappillérei?

A grammatika (nyelvtan), a retorika (a gondolatok választékos kifejezésének tudománya), a dialektika (a gondolatok logikus kifejtésének elsajátítása). A csillagászat mellett aritmetikát (számtant) tanultak az ifjak, amelyhez a geometria (mértan) és a zene egyenlő súllyal párosult. Mindezek a tantárgyak szervesen egybe illeszthetőek voltak, kiegészítették egymást és az emberré faragás sarokköveiként kezelték őket. Testi és szellemi neveléssel együtt az erkölcstanra fektették a hangsúlyt.  Aligha véletlen, hogy ma például egy zeneórán naplóba írt egyes osztályzat kevésbé rendíti meg a szülőt és gyermekét, mintha ugyanezt az elégtelent mondjuk angol nyelvből kapta volna…

Ma, amikor gyermekeink szókincse pár száz szóból áll, amikor köszönni sem igen tanulnak meg, mert félszegek maradnak: nem lenne-e fontos úgy beszéltetni őket, hogy megnyíljon az értelmük? 

Verseket alig tanulnak, meséket nem hallgatnak. 

Fantáziájuk szegényes, mert a televíziós rajzfilmeken nőnek fel és nem rajzolják le a világukat. 

Hány és hány alkalommal éltem meg a szégyent, hogy középiskolát, gimnáziumot végzettek alig-alig ismernek magyar népdalokat. Tábortűznél, vacsora után nem énekelnek. Még jó, ha egy-két muskátlis nótát úgy-ahogy megjegyeztek. 

Kodály népeként éghet az arcunk, hogy egyik legféltettebb kincsünket hagyjuk veszni: a magyar népdalt. Évezredes hagyományunkat.

Csak az tudja becsülni a háztartástan, vagy a műszaki nevelés jótékony hatását, akit már ajándékozott meg gyermeke a saját kézimunkájával, esetleg odahaza evett a nebuló szerény egytálnyi főztjéből. Minden színötös bizonyítványnál többet érnek ezek az apró örömök, mert általuk látjuk értelmét annak, hogy gyermeket vállaltunk. Meg tudná szeretni a kerti munkát is úgy, ahogy a matematikát megismeri. Ha a fizika mellett azt is megtanulná, hogy a színek szépsége, zseniális festményeket feldolgozva micsoda páratlan élménnyel gazdagítja majd képzeletét.

Ha a számok és grafikonok összefüggésében megérthetné a versek zeneiségét és a dallamok összjátékát.

Ha lenne akarat a tanulás és az ismeretszerzés megszerettetésére, kapcsolat a „kiemelt” és „nem kiemelt” tantárgyak között. 

Ami sajnos ma van, az többnyire egy teljesítmény-centrikus, rideg, embertelen és végső soron gyermeknyúzó gyakorlat. Gyermekeink érdekében rajtunk áll, hogy változtatunk-e rajta.

Mert ha így marad, pár száz év múlva nem biztos, hogy az általunk ismert középkort fogja majd az emberiség, a „sötét” jelzővel illetni. 

A következő rész címe: Magyarázzam, vagy rajzoljam is le?! 
Az előző részt ide kattintva olvashatja!

Pósa Károly