2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. december 16., péntek

NAPLÓ - 55.

Szotyi bújik szelfizni

Az köztudott, hogy beteg ember mindent a panaszával indít. Hogy ne lógjak ki folyton a sorból, hadd kezdjem én is egy kis nyavalygással. Életterem – a szabadelvű gumicsontot rágicsálók kedvéért: mein Lebensraum – hajnal óta mindössze a házra korlátozódik. Pontosabban az ágy meg a fürdőszoba rádiuszára. Ilyen a nátha. Napok óta, estéről-estére lever a lábamról. Megadással tűröm, mert a jó Márait eleget olvastam ahhoz, hogy kegyelmi állapotnak és ne valami rettentő nagy bajnak fogjam föl a testi nyavalyák rám törését. Pihengetek tehát. Délelőtt szundikáltam is keveset… Meg kell mondanom: nagyon jólesett, abban a röpke háromnegyed órában még álmodtam is, ami annak a biztos jele, hogy az esendő porhüvelyt meglehet, még emészti ugyan a kór, de a lélek ettől függetlenül makkegészséges, szabadon kószál, azaz éli tovább régi világát, röpköd kedve szerint az éteri szférákban. (Csak aztán nehogy túlfüggetlenítse magát az alanytól, a gazdatesttől, vagy tudomisén minek hívja az okkult szakirodalom, mert nekem akkor kampec. És Petőfihez hasonlóan én sem ágyban párnák között akarnék. Ha mégis muszáj lenne lepedőn, akkor sem egyedül, tétlenül…Amennyiben ilyesmire szabad kérni az égieket.)
Tehát vegetálok. Szívás be, aztán hatáspauza, majd kifújás. A hosszú élet titka, hogy nem szabad abbahagyni a szuszogást. Az én családom meg különben is arról híres, hogy az utolsó pillanatig képesek vagyunk lélegezni… Közben néha nyögök. Keveset és diszkréten. Ne hallja a család. Belmondo három golyóval a hátában feküdt, és még akkor is vigyorgott szivarozva. „Légy aki lennél férfi, a fű kinől utánad…” Így a másik költő-hérosz, aki viszont tehervagon alatt végezte, szegény.
Ma azonban poéták helyett egy zeneművész nagyságunkról illene szólni, lévén e dátum az évforduló a születése napjának. S bár tőlem telhetően igyekeztem legalább a telefonomon körösztül követni a közösségi oldalak eseményeit, eddig sehol sem találkoztam Kodályra emlékező bejegyzéssel. Pedig 134 éve éppen a mai napon látta meg a napvilágot, 1882. december 16-án. De úgy látszik már a Kossuth-díj sem elég ahhoz – még ha valaki, mint ő, háromszor (!) ki is érdemelte -, hogy a hálátlan utókor emlékezete számon tartsa. A mester egyik leghíresebb mondása találó, időtlenné válón igaz: „Mondd meg nekem, mit dalolsz, megmondom, ki vagy.” Ízlelgessük kicsit e veretes gondolatot! Az élet mennyi szögletére ugyanilyen áthallásos! A legbanálisabb, de tán a legérthetőbb: mondd meg mit eszel, és megmondom ki vagy. Illetve mondd meg mit olvasol, mit szeretnél, mit gyűjtesz és a sorban tovább folytatható, a Jungi lélek-végtelenségig.
Valahol értem, hogy bizonyos „trendi” körökben nem nagy divat manapság Kodályra hivatkozni. Elvégre ő volt az, aki már a XX. század első éveiben rámutatott arra, hogy bár a magyar parasztság csak részben tekinthető a mindenkori magyar műveltség megteremtőjének, ám ez a réteg, ez a kultúra szívta föl és őrizte meg évszázadokon körösztül ennek a népnek a műveltségét. A közös magyar kultúra letéteményese, megvigyázója – beleértve a magyar nyelvünket, legféltettebb örökségünket, identitásunk alapját – éppen a földjén tántoríthatatlanul megmaradó magyar paraszt volt. Nem a táskával a hóna alatt odébb lépő értelmiségünk. Nem. Hanem az egyszeri emberek, akik archaikus fundamentumokon nyugvó természetességében adták tovább szellemi kincseinket. Modern jelzővel illetett korunkban kész az eretnekmáglya, mihelyt valaki a Kodályi szellemet fölemlíti. Hisz a fotelek tudós népe nem egykönnyen tűri meg a más véleményt, pláne a másság jegyében. Észre sem veszik (vagy mert nem tudják, tehát ostobák, vagy mert nem akarják tudni, tehát aljasok), hogy az ő szerepük lenne a Kodályi világkép mentén tovább, előrébb vinni a már készhez kapottat.  Csak kevesen élnek vele. Tisztelet nekik. A többség helyette pótcselekszik, mert léha, mert önző, mert becstelenségében nem nő föl soha ahhoz a föladathoz, amire egyébként jó eséllyel predesztinálva lenne. Magyar alkotó művésszé válnia. Helyette inkább jelzős szerkezetek rácsai között kalapálja a semmit, történetmesélés dívik történet nélkül, visszafelé olvasnak verseket, ruhátlanul mászkálnak a színpadon, fölgyújtják a mélyhegedűt, hörögnek a mikrofonokba és vásznakon lakkozzák a szart. A művészet jegyében. Ezek azt vélik, hogy világmegváltást művelnek, mert éppen visszájára fordítják az emberi gondolkodásmódot: a groteszk, a bizarr, az aberrált és az abnormális válik mindennek a mércéjévé. Ha meg nagyon zúgolódna emiatt a nép nevű közönség – mert már egyre többeknek van elegük a hülyítésből, akkor sincs nagy baj, majd leváltják a bugris népet, és visszafújják a negatív energiaszemcséket az irányunkba, hadd vakuljunk tőle, ugyanis ők, a meg nem értett kortársak fütyülnek a fizika törvényeire is. Ha kell, pattintásukra megszűnik a gravitáció, naná. Ami ma nyugaton zajlik, ez a roppant súlyos identitásválság, nagyobb részt pont nekik köszönhető.
Szegény Kodály Zoltán! Még jó, hogy nem látja, időnként mit szoktak ma magyar zenének nevezni! Voice, yeah! Hogy énekelnek a televízióban a „sztárok”: néger módra, nyávogón, idegen tempóban, amerikai angol affektálással… Zenepedagógus legyen a talpán, aki ezek után rendet mer majd egyszer vágni a magyar énekkultúrában! Elkelne vagy tucatnyi Kodály-kaliberű, elszánt magyar ember! Aki intellektuális magaslatok helyett, horizontális távlatokat nyithat a jövőben.
Este azért megnézem a Dunán a Szürke senkik című filmet. Tízkor kezdődik, már nagyon vártam. Végre egy első világháborúról szóló magyar mozi! Hej, de szorítok, hogy ne csalatkozzak benne! ”  

Pk        





2 megjegyzés:

Zoltán Kátai írta...

Drága Karesz! Egy tucatnyi Kodály-kaliber ugyan nincs a Kárpát-medencében, de elhivatott, okos zenepedagógusok igen. Csakhogy kevés a létszám! Főleg a sz@rcsinálókhoz képest! (és nehogy azt hidd, hogy a "nemzeti oldal" kedvencei közt nincsenek sz@rcsinálók! Elég a Délvidék "etnofolk-hegedűművészére", vagy a Röpülj Páva valóban páváskodó műsorvezetőjére utalni.) De: kitartás,szívós munka kell azoktól, akik Hozzád hasonlóan gondolkodnak! Kodály idejében sem volt sokkal jobb a helyzet! Ölel: KZ

Pósa Károly írta...

Köszönöm Barátom!