NAPLÓ - 51.

Hátsó udvar - rajzom

„Megint december. A harmadik emberes hónapba léptünk. (Ebből szeptember a legsatnyább legény. A másik kettő néha duhaj tud lenni.)  
Kora reggel változóak a ködformák. Mozog a hideg levegő. Szinte nézhető alakzatokat teremt. Takar is a ködpára, és egyúttal sejtet is. 

Csak a vizsla szalad elébem, csóválja a kusza farkát. Két hete – mióta hűl a levegő – éjjelre behúzódnak az istállóba. A lovak faránál, a szalmában vackol az állomány: a két kecske, a két ebállattal. Békés egymás mellett a hat jószág. A farakás melletti megsüppedt betonon jókora zúzmarafolt fehérlik. A palaszürkén kifejezetten erős a hóka kontrasztja. Karakteresen, „decemberiesen” virít a jeges flekk a hátsó udvarban. Álmos szemmel, első pillantásra hónak nézem. Kicsit meg is lepődök tőle. Hát hogyne. Hovatovább nem az lesz a mondás, hogy ritka, mint a fehér holló, hanem ritka, mint a fehér hó. Idejét sem tudom, mikor volt utoljára fehér karácsonyunk. Jó, ha az egész téli időszakban egy-két alkalommal havazik. Legalább mutatóba legyen vékony rétegecskeként hamar locspoccsá váló hószállingózás a most növésben lévő nemzedéknek. Azt mondják a meteorológusok, a szakemberek, hogy sajnos az utánunk jövők már aligha fogják látni a combközépig, kötésig érő havakat, amikhez még ekkor-akkor az én generációmnak volt szerencséje. El sem hiszik nekünk. Ahogy mi is tamáskodva hallgattuk a szüleinket, nagyszüleinket, mikor arról meséltek, hogy az ő idejükben szinte természetes jelenség volt a méteres hó. A télnek velejárójaként tekintettek a szekérnyi hófúvásokra, mert olyankor leállt az élet, betemetődtek az utak, az utcák, megszűnt a közlekedés és a kanizsai meg a falusi családok kályhák, kemencék, kandallók mellé szorultak. Behúzódtak pihenni, ünnepelni. 

Szeretem a köd játékát. Az elhomályosodó utcakép végén a köd függönye mögött eltűnik a Kistemető, mintha sosem lett volna. Mindössze a tudat súgja a meglétét. A remegő fagyos ködpára a téli időszak délibábja. Másként észlelünk, ha benne járunk. A hangok fölerősödnek. Közelebbinek tűnik a biciklicsengő cincogása, a kapunyikorgás, de még a verebek neszezése is a bokorban. Az embereket akkor érzékelem, ha szinte már elmentek mellettem. Mégsem zavaró a köd homálya. Sosem jelenti a teljes sötétséget. Bármennyire erőtlennek tűnik, a nap opálos fénye átszivárog az ónszínű bácskai felhőtengeren. A köd misztikuma a véletlen vetületeivel zsonglőrködik. Becsapós. Viszont gondolatébresztő. Amolyan reggeli agytornaként muszáj a nyirkos föladványait megfejtenem.

Nincs hó, csak az erőtlen, rosszkedvű fagyok követik egymást. Ettől ugyan nem fog jégburok alatt elaludni a Tisza. Dél körül a városban mindenfelé megereszkedik az idő, elcsöppen az ereszek alja, torokkaparó füst ül a házak közé, s ha szólnak hozzá, kesernyés daccal köszön vissza a szüntelenül halmozódó faleveleket gereblyézni kénytelen utcaseprő. Megcsáklyázza a tetők dudacserepeit a sápadozó világosság, olvasóval a keze között az embereket csendre inti ez a valóságosan szürke tél elejei szerda. Advent második hete.

Egyedül talán csak a pálinka segítene valamit e színtelen kedélyállapoton, ám annak se most van épp itt az ideje, meg a kedv is hibádzik hozzá. Kurtábbak alig lehetnének a nappalok. Komótosan, már-már bosszantó nemtörődöm módon akar pirkadni, hogy aztán attól sűrűbb léptekkel érjen ide a naphunyás. Mire dologhoz látnánk, már jóestét köszön a szomszéd, és fél ötkor kigyulladnak a villanypóznák lámpái. Hát csak ténfergünk. Ki a disznóvágásban bízik, ki a Mikulásban, ki a karácsony világában. Addig nincs mit tennünk. Be kell látni: lassabban lüktet a föld szívének gyökere is.”    

Pk