Pósa Károly
A Csönd Városának hangjai
-mese-
Élt egyszer – nem is túl régen – a Puszta és a Folyó közé ékelődött városban egy festőművész. Szakálla volt kenderkóc, széles karimájú kalapjával pedig a habos felhőket suhintotta jókedvében.
Szerelmese volt a tájnak. Ha a szőke folyó hömpölyét festette, maszatos pemzlijének bársonykék színében benne volt a játékos harcsák toccsanása, az ümmögő békakórus, a parti fűzek susogása, nyárfák sóhaja, és a magányos kőris ágának száraz roppanása is.
Úgy húzta ecsetjét, lassú, méltóságteljes mozdulattal, hogy a szétfolyó színek a bámuló emberek elé varázsolták a múltjukat, a gyermekkorukat, a régen elfeledett emlékeiket.
A sárga szín az aranyló búzatáblában suhogó kaszáról szólt, az ájult meleg nyári napokról, a tücskök ezreinek zsizsegő muzsikájáról.
Ha zöldbe mártotta ecsetjét elénk tárult a május, a burukkoló szerelmes gerlepár, a szorgosan döngicsélő méhek, és a csivitelő fecskemadár szédítő ívű röpte. Gyakran megesett, hogy éreztük az éjjelente fakadó virágok bódító illatát is.
Amikor a barnát kente, cikázó-gyors mozdulatokkal, hallani véltük a járási szekerek kerekeinek zörgő nyikorgását és fölsejett előttünk egy halk szavú parasztember képe, akinek arcán, akár a szikes föld repedései, az idő barázdákat szántott.
A Nagy Festő – bár nem kedvelte – időnként vörös színt is használt. Cudar szín a piros. Tud jó és rossz, szelíd és komisz-gonosz is lenni. Ha a kifeszített vásznon a hajnalpír bíborát láttatta, a pirkadatkor kukorékoló kakasok harsány hangján szólt. Ha pedig az alkonyat árnyaival vegyült, akkor a napnyugtakor esti misére konduló nagyharangot hallottuk. A szelíd vörös egyet jelentett a kipirult arcú gyereksereg kacagásával.
Ám a vad vörösben ott ágaskodott az erőszak, a fagyos hóra csorgó vér, ami a sivalkodó disznó utolsó evilági üzenete volt. A sínek között lévő pipacstengerben a hosszú füttyel érkező mozdony fújtatása, sistergő zakatolása is a vérvörös festéket kívánta.
A művész addig festette szeretett városát, míg egy napon önmagát is belefestette egy soha el nem készülő képbe. Akkor örökre eltűnt a kanizsaiak szeme elől.
De ha nyitott szemmel és füllel járunk, bizonyosak lehetünk benne, hogy most is itt van velünk és velünk is fog maradni, az idők végezetéig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése