2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. december 1., csütörtök

BOSZNIA: ÚJRATÖLTVE (6)



Hercegovina
Čitluk, Međugorje, Mostar környéke – s ez kis túlzással az egész Hecegovináról is elmondható –  arról jellegzetes, hogy nincsen benne semmi jellegzetes. Kő hátán kő. Kavicson kavics. A föld vörös, korán kiég benne a fű. Az Adria közelsége miatt inkább esősek a telek, hogy utána a nyarakon pirosra sülhessen a vándor, az átutazó turista, vagy a keresztény zarándok. Nem véletlen, hogy a hajdani Jugoszlávia legforróbb klímájú városaként éppen Mostart emlegették. Egy lapos katlanban helyezkedik el, jó száraz szelek nyargalnak végig rajta. Az égbolt valószínűtlenül kék. Sehol egy felhő. Ha lenne akkora tojás, augusztus némelyik napján a Teremtő rántottát bírna sütni, mikor éhes kedvében ráüti Mostar platnijára.
A kopár táj ellenére Hercegovina szerte zajlik az élet.
Az út mentén kiskertek, gyümölcsösök sorakoznak, s a mellékutakról traktorok, munkagépek robognak el mellettünk. Meglehetősen sok szőlőültetvényt látni. Alighanem a környék híres borai onnét származnak.  A hercegovinai dohányt már a Monarchia idejében is számon tartották. Ezen kívül csak satnya kukoricások vannak. Amikor megállunk tankolni egy benzinkúton, nem bírom megtagadni a tanyás paraszti ősök szellemét: titkon hátra megyek, hogy közelebbről is megszemléljem a talajt. A tenyeremben elmorzsolt rozsdaszín, durva szemcsés földhöz viszonyítva a bácskai dűlőutaink alapozásához használt töltőanyag is gazdagabbnak tűnik. A benzinkútra viszont panasz nem lehet: úgy ellátottságban, mint színvonalában bármelyik Európa Uniós szabványnak megfelelne.     
Ám a körülötte kirajzolódó település képét meghatározó lakóházak – mint a Balkánon szokás –, jobbára ötlettelen, emeletes, padlásszobás épületek. Típustervek eredményei. Zömük a befejezetlenség látszatát kelti. Alig némelyik van bepucolva, egyedibb, igényesebb építményt csak nagy ritkán pillanthatunk meg.
A házakon, a köztereken, a középületeken sakktáblás horvát lobogó virít. Bosznia legdélkeletibb fertálya Zágrábra veti vigyázó tekintetét. A boltok, a gyógyszertárak, de még a kávézók, kocsmák is horvátul hirdetik magukat. Véletlenül sincs cirill betűs kiírás. Ritkán lakott vidéken járunk. Nem csak a közelmúltban zajlott háború, hanem inkább a kilátástalanság miatt ürülnek az utcák, fogyogat a régió népe. Erről már legújabb interjúalanyunk – Davor – tájékoztat bennünket, akivel egy presszóban telepedünk le, kényelmes fotelekbe. 

A ćuprijai Kriva folyócska
 Davor vállalkozó. Panziói vannak. Hol másutt? Međugorjéban. Jól szituált, középkorú üzletember. A fia épp azon a napon szerezte meg a diplomáját Splitben, valami mérnöki szakon, ezért apai büszkeségből is gáláns vendéglátónknak bizonyul.
Szőrmentén faggatjuk, megfontoltan válaszolgat. Látszik, nem az a gyorsan megnyíló fajta. Igen, sok probléma van Boszniában, mondja. Ő horvát, és amerre a szem ellát – itt körbeint –, ez mindig horvát föld volt, és az is marad. A második világháború idején ez a környék a legvadabb usztasa fészeknek számított. Tito ezért meg is büntette őket: fél évszázad alatt alig fejlesztették az ipart, az infrastruktúrát. Lassú elszegényedésre ítélték az odavalósiakat. Meg is lett a hatása. Már a ’60-as években nagyon sokan elvándoroltak. Kimentek nyugatra dolgozni, főleg Németországba. A boszniai polgárháborús horvát részvételt jobbára az a generáció finanszírozta. A maradottak meg harcoltak. Hol a szerbek, hol a bosnyákok ellen. De Davor szerint Mostarnál végül összefogtak a szerbekkel: naná a közös ellenség – a bosnyákok ellen... Döbbent arcunkat látva egy félmosollyal csak annyit fűz hozzá: ilyen a háború… Jobbnak látunk témát váltani. Davor kisebbik fia a Föderáció ifjúsági fociválogatottjának kerettagja. A meccsek előtt Szarajevóba megy fölkészülésre, de egyre kevésbé fűlik hozzá a foga. A bosnyák – muszlim – csapattársai heccelik, folyton zaklatják. Persze a horvát származása okán. Hát a szerbek? – bukik ki belőlünk önkéntelenül. A szerbekkel nincs bajunk, mondja Davor. Van saját országrészük, csináljanak ott, amit akarnak, minket nem érdekelnek. Boldoguljanak, ahogy tudnak. Viszont a szarajevói bosnyák hatalom csípi a horvátok szemét. Davor ingerülten sorolja a központi utasításoknak, a méltánytalanul kivetett adóknak, járulékoknak, a vállalkozókat sújtó büntetéseknek a bosszantó megszaporodását. Némi joggal érzik úgy a horvát entitás lakói, hogy a bürokratikus Szarajevó feji a szülőföldjüket, és a befolyt pénzekből meg másutt fejleszt, a muszlimok lakta vidékeket gazdagítja. (Ismerős a módszer, ugye?) Végül egy plasztikus példával illusztrálja vendéglátónk, mekkora elszántság munkál a hercegovinai horvát emberekben: „Nézzék, én nem vagyok milliomos. De nagyon sok embert ismerek. A honfitársaim mind úgy gondolkodnak, ahogy én. Ha százezer euró lenne az összvagyonom, és egyszer úgy hozná a sors, hogy Hercegovina függetlenné válhat a szarajevói Föderációtól, én az első szóra odaadnám érte kilencvenezer eurómat. A többiek ugyanígy. És eljön majd az az idő, meglátják. Ami horvát, az horvát lesz.” Hörpöljük a kávét, kissé kínos a csönd. 
Nyomasztó gondolat telepszik az asztaltársaságunkra.
Újfent igazolást nyert a gyanúnk: a boszniai balhé még korántsincs lerendezve. Hamu alatt ott izzik a parázs. Ki-ki a saját sérelmét hangoztatva készül a folytatásra. Boszniában a fegyverek most hallgatnak. De már újratöltötték őket.       
Pk

Nincsenek megjegyzések: