2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. december 27., kedd

HOTEL SZERBIA


Mi, vajdasági magyarok egyes szélsőségesebb államalkotó polgártársaink szerint csak jöttmentek vagyunk a szülőföldünkön. Turistának számítunk. Pár száz évig ugyan mi voltunk a főbérlők, későbbiekben a szállásadóik – a jó nevű, magyarbarátságáról közismert Habsburg dinasztia meg a szálláscsinálóik –, de azóta sok tetemet levitt a víz a Dunán meg a Tiszán. Történt ez-az. Közel egy évszázada a kies „Szerbiában” vagyunk elkvártélyozva, ami az összes balkáni hotelhoz képest némileg ugyan lepukkantabb, viszont egyre szellősebb, lakályosabb: manapság sorra ürülnek az apartmanjai. A keleti szárny már alig lakott, a délibe meg csupa gyanús elem fészkel. Ott sok a csetepaté. A múltkor fölpofoztak egy pincért, mert véletlenül disznóhúst szervírozott. Noha szállodánk csupán egy csillagos, ám az még mindig ötágú és vörös. Sarló-kalapács is volt mellette, aztán koronát akartak ráfesteni. Akárhogy igyekeztek, a kétfejű sasos-koronás címeren mostanáig átüt a sarló meg a kalapács. 
Minálunk a hotel északi szárnyában mindig béke és nyugalom honolt. A szobáink szőnyege zöld, kék a plafon, sárgák a folyosók. Eleinte nemigen tudtak velünk mit kezdeni: csöndösek voltunk, meghúztuk magunkat, szoktuk az új körülményeket. Mivel sosem reklamáltunk, egy idő után az alagsorba kerültünk. Jobbára békén is hagytak bennünket. Először csak az ügyesebbjét osztották be szobaszervizesnek, londinernek, takarító személyzetnek, majd szép lassacskán mindannyiunknak találtak munkát. Ki az illemhelyeket pucolta, ki pedig a konyhán mosogatott. Főszakács soha nem vált egyikünkből se, mert tartottuk magunkat a mondáshoz: amit főztetek – egyétek! Hát, ilyetén akadtak szomorú emlékű, odakozmált vacsorák, selejtes menük, pocsékra sikerült fő fogások, amiket sűrűn-sűrűn a mi torkunkon is le akartak tuszkolni. Vagy huszonöt éve például vidám zenés lakomának indult egy összejövetel, és a végén halotti tor lett belőle. Sok véres hússal. Hiába. A szállodát működtetőknek nem erősségük a társas estek ételméreg nélküli szervezése. Ugyanebből a megfontolásból még fizetőpincér sem lehetett egyikünkből sem, nemhogy a szálloda igazgatóbizottságába bizalmat kaptunk volna. Nem értünk a pénzhez, a bevételhez – mondták. Mi meg elhittük. A koszt-kvártély fejében eleinte csak dolgoznunk kellett. Aztán kitalálták, hogy huzamosabban ott időző vendégekként fizessünk is a szállodai díjakat. Zokszó nélkül tejeltünk. Elvégre, az alagsorból igazán nem láthattuk át a hotel helyzetét. Pedig a romlás jelei hamar megmutatkoztak. Többször előfordult például, hogy az éppen megválasztott szállodaigazgató tőlünk kért kölcsön. Amolyan előleg gyanánt. Ha netán berzenkedtünk, követeltük a panaszkönyvet, hogy nekünk sincs miből: erőszakkal rekvirálták el az ingóságainkat. Kell az újjáépítésre, harsogták a hotel hangszórói. Néhány szerencsés, akinek kilépő flepnije volt (füvet nyírattak velük) és sikerült kívülről is megszemlélnie a Hotel „Szerbia” állagát, elkezdte híresztelni a baljós jeleket. Potyog a vakolat, fölvizesedtek a falak, beázik a tető és az áramellátástól kezdve a fűtési rendszerig minden ósdi, elavult. Ez a hotel nem életképes. Esik szét az egész – suttogott a terjedő propaganda. „Csak a legfölső szint működik. Ott vadonatúj a berendezés, télen is trópusi a meleg, nyáron meg jégbe hűtött pezsgő járja, és minden éjjel megy a buli, habfürdővel.” Állítólag az igazgatóbizottság tagjai, meg néhány VIP vendég kedvéért tartják fönt a mai napig a komplexumot. Egyik magyar vendég, aki a könyvelőségen dolgozik (bérszámfejt) megdöbbenve tapasztalta, hogy jó ideje az odafönti irdatlan cechet is rendre az alagsorban lakókra számlázzák. Fizetjük a kaviárt, az énekesnőket, a rúdtáncos lányokat, és ládaszám a drága viszkit. Mindeközben a hotel zárt láncú tévéjén főadásban látjuk, hogy a direktorunk a könnyeivel küszködve a szálloda személyzetétől és szálló vendégeitől több türelmet, megértést és szolidaritást kér. All inclusive lesz minden hamarosan, ígérgeti. Ehelyett azt tapasztaljuk, hogy az árak egyre magasabbak, a kiválósági tanúsítványt pedig külföldről lefizetett trógerek adják. Ők a leggyakoribb vendégek a legfölső szinten… Ámbár tudja már mindenki: régen nem a luxuskategóriába tartozunk, hisz egy Hotel „Románia” nevű út menti csehó is elébünk került a vendéglátó-ipari egységek nagykönyvében. A Hotel „Szerbia” recepcióján gyakorlat, hogy bele-beletúrnak a poggyászokba, de karton cigarettáért italt, nőt vihet valaki a szobájára. A parkolóház garázsmestere a legnagyobb kocsitolvaj: összejátszik a maffiával. Bár a hotel panorámája szép, a látványból némileg levont valamit, hogy a ’90-es években kinek-kinek kézifegyverekkel kellett megvédenie a lakosztályát. A legszomorúbb, hogy a lift sem működik. Nekünk az alagsorból esélyünk sincs belekóstolni a fönti luxusba.
Az igazgatónk szerint a következő év ettől sokkal jobb lesz. Nem tudom, nem tudhatjuk. Reménykedünk. Mindazonáltal kicsit aggasztó látni, hogy a szép szavak ellenére naponta hányan másznak le a szálloda tűzlétráján. És az utóbbi időben már patkányokat se látni. 

Nincsenek megjegyzések: