Öreganyám sifonérján vázában
pávatoll lengett. Emlékszem. A halottak lelke miatt kellett. A páva tolla riasztja
a holtakat, rémteleníti az álmokat. Szivárványosan szerény volt. Nem kért
sokat. Mellette porcelán balerina, giccs-sirályok párban, szagtalan művirágos
téli magányban. A régi öregek még hittek minden dekódolatlan jelben, a
vallásban, másban, sokszor az áltatásban, Jugoszláviában, ahol hazugság volt
bőven. Sokszor, túl sokszor a kapott júdáscsókban. Megettük kenyerünk héját, s
a bélit: mármost mifelénk a számvetés majdnem ünnepi pátosz – bár magyar a
magyarnak dögkutat mélyít. Errefelé természetes a káosz, ezek a kezeletlen,
időtlen délvidéki körbe-körbegyűrődő lázkarikák a bőrön, telepakolva utcahosszat kikészítve megannyi kopott bőrönd fölülírja az itteni életet eréllyel.
Józsefi értelemben vakon mért, bizonytalan, bokaközépig se érő sekély
kéjjel.
Rám ijesztett a téli sokadalom. A
hideg birodalom vissza-visszajár, kapcabetyár. Dermesztőt lehelő fullajtár az
idő, aki a nyarat tücsköstül, hegedűstül megvette. Törött a kukorica tő. Mára a
kopogó rögök, és a szél parancsa regösükké tette. Zúg, nyikorog a levegőben a
hóka sárga levele. Hajlong a kukoricaszár. A nyáj sem legel, minden, még az
emlékek is akolba bezárva, köztük kérődzik a sok birka, s a párás ganajszagú széna-bazárban
kampón lóg a juhász irhája. Nagyanyám szobája. Szagosak a decemberi babonák,
távol a látóhatárban legelnek egy kusza sorba a jegenye katonák. Megül a semmi
tája, mint elhajított királyi talár, drága prémes, hangot nem nyel el a pára. A
fára kánya száll, kár, mondja, kár, a dala rémes. Gyeplőt dobtunk a deres
napra, döcög a decemberi batár. S ahogy a szántásba fúródó tekintetemet
fölemelni nem merem, nem áhítat, hanem más munkál bennem. Talán a félelem.
Mert a hóval jön az újév. A befútt
úton vándorlás indul, és a lidércek akácfaágakként intő kezét, vagy a fürtben
lógó angyalok a templomtorony fokán, a tiszai rókák nyomán, fácánok neszén a
zúzmarás bokrok szakálla ritkul. A kezem nyújtom előre, nem bánom –
elgémberedik. Kitapinthatom az ünnepet, bár nehezen virrad, gyorsan esteledik.
Az égboltozat színe ábrándos. Ropogós fagy lába nyomán ténferegnek a kustúr-úti
dűlőhöz csapott kerek téli terek. A kanális partja ezüstpántos, balról is -
jobbról is száradt nádbugák, erezett gerezdek a levelek. És a sok dudacserepes,
kontyos tető füstöl, a kor csak dadog bután ezen a délután, Kanizsa város
látképe girbegurba latin betűvel hintett jég trónuson kint hagyott, dércsípte
dugvány. Bácska, a Járás téli palántája. Látja, aki látja, semmi sem
szavatolja. Az aszfaltúton egy kocsi sárgás fényt szór, bántón erős a
ködlámpája. Bólint a mama pávatolla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése