2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. október 7., péntek

NAPLÓ - 47.




„Komolyabb tételben mernék rá fogadni, hogy akik tüzelős kályhával fűtenek, azok közül tízből heten a nyári hónapokban a kályhatestbe fölhalmozott, a tűztérbe belegyömöszölt éghető szemetet lobbantják lángra az első begyújtás alkalmával. Ha valaki kazánnal, netán hozzám hasonlóan kemencével fűt, ott meg tízből majdnem tíz lesz az arány. Habár ilyetén egy napot megspórolunk a télre összekészített tűzrevalóból, az idén ez is sovány vigasz. Korán kezdődött a zimankós új évad. A fene egye meg. Tegnap éjszakára már muszáj volt meleget csinálni a házba. Régebben, amikor még a kántoroknak is szakálluk volt, és nem mekegtek cérnavékonyan, tesziskedtek, mint a mostaniak, hanem messze hangzó baritonjuktól a ravatalra kiterített is összerezzent, még idejében, helyén való viselkedéssel köszöntött be a Dél-alföldre az ősz. Akkoriban a présházak elé október derekán is kellemes ötletnek tűnt kiülni: az asztal gyanánt használt, régen kiszolgált húszakós hordó tetején lehetett snapszlizni, nagyokat csapva az ócska deszkás platnira, ott belül a szúféreg hadd riadozzon, ne legyen nyugta a nyüvesnek. „Zekszundzehcig!” – kurjantott nagyot a spíler, majd maga elé söpörte a talonba rakott félmaréknyi krajcárt. Hamar visszanyerték tőle. Ezek a kopott, elbarnult, értéküket veszejtett rézpénzecskék kellékek voltak csupán, inkább a játék öröméért csörögtek. Vándoroltak zsebből zsebbe. Pont akképpen, ahogy a borissza asztaltársaságok is pincéről pincére költözködtek. Velük hurcolkodott egy-két cigány, hegedűvel a hón-alatt, tudván: úgyis megjön a danolászó kedv. Sírva vigadós volt mindig a magyar. Előbb csak szűrt szóval Klapkát emlegette, Kossuthról suttogott, aztán órára rá már égbe lökött kézzel húzatta a legvadabb kuruc nótákat, hogy a kurjongatástól hangos lett a kertek alja, belekondult a repedt, borízű danajozás az alkonyatba. Hazafelé egymásba kapaszkodott a patikus és a nótárius, mögöttük hátvédként kullogtak a cimborák, és mint a huszárnadrág zsinórozás kacskaringója, úgy csalinkáztak a Budzsák gyümölcsfái között valamelyest tartani igyekezvén a toronyiránt a város felé. 
A lugasban az októberi hétköznapokon is padok voltak. Megülepedett közöttük a férfisóhaj, egy-két kései ökörnyál lakodalmi fátyla úszott tova, miközben  a metszett poharak tükrére ráhomályosult az idei szüret bora. Csókák cserregtek a tőkelombok takarásában és késő délutánokon olyan dudorászó jó illat lengte be a borospince környékét, amitől szép csöndben, szinte észrevétlenül minden nekiszomorodott szív megnyugodhatott. A gazda kötényövére akasztott pincekulcs egyidős volt a hajdan Bácskába telepített legöregebb szőlővesszővel, s a rozsdája a kezet befogván dolgot adott este lesikálni. Ezekért az őszi délutánokért megérte kimenni kicsit a szőlőbe. A férfinép vasárnaponként lajbis kánya módjára lassú, akszamétos léptekkel kiballagott az ismerős vincellérhez, aki krétával palatáblára jegyezte a fogyasztást. Több csúszott le az urak gigáján, mint a szegényebbjén, de hát azokban az időkben sem mindenkinek adatott meg elég hús a káposztához. Valahogy mégis rend volt. A Tópart zsúppal födött, alacsony homlokú, lapított kis parasztházai között kézilámpával és gamós bottal járt a bakter. Köszöntek neki a népek. Ilyentájt már tóznija ürült a dűlőutak körösztöződésében tanyázó csősznek. Zsebének csücskéből a tavalyi dohány morzsáit kaparta össze, kis csibukra tellett a nyomorából. Csak a kutyájának dünnyöghette a gondolatait. Mégse panaszkodott, hisz valahol száradt már a fölfűzött új dohány az adorjáni meg oromhegyesi istálló ereszek, kocsiszínek alatt, csavarintós füstöt ígérve minden nagy pipájú, de egyre fogyó dohányú jó embernek. A fogahullott vizsla, az öreg bolhafészek lapult a csőszkunyhót vigyázva, és ha a bágyadó nap fényében meg-megszunnyadt, álmában rándult a lába, mert olyankor kölyökként megint szagos mezőkön futott a falkával. Ha októberben esett, a Rétet megjárt bekecses parasztra pompásan rá lehetett ismerni: a csizmájára ragadt szilvalekvárszerű sár rögvest elárulta merre volt kukoricát böngészni, a lábon álló tányérrica szárát kévézni, vagy kilószám lopni a vöröshagymát. Ekkortájt már a kocsmaablakok bádog párkányára  odadermedtek a legyek, és a mulató hátsó falára szénnel írott szerelmes neveket egyre hókábbra fakította a kora reggeli ködök párája. Októberben nagy élet folyt errefelé.
Valahogy így lehetett, Ókanizsán meg a környékünkön, azokban a visszasírt, megpihent időkben.”



Pk          

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Tökömbe vágom a bicskát ha ez nem lesz egyszer kötelező házi olvasmány.

Rózsa József írta...

Átmentél Krúdyba Karesz?

Pósa Károly írta...

Ne adja az ég, hogy bármit amit írtam valaha majd kötelezően olvasnia kelljen valakinek!
Ha magától nem olvassa, ne legyen kényszere.
Persze, kiérzem a hozzászólásból a dicsérő szándékot, köszönet érte, jólesett.

Pósa Károly írta...

Szilikém, Gyula bátyánkra nézve méltánytalan az inszinuációd, de mivel nekem meg hízelgő, üsse kő!
Meglehet, igen-igen tisztelem.