2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. október 13., csütörtök

Ó, a TRADÍCIÓ


 
Zenészek, skiccem

Ó, a tradíció! – énekli az anatevkai szegény tejesember Tevje, a Hegedűs a háztetőn egész estés musicaljében, s mi jobb híján idézzük dicsőítő műdalát(!) a jó öreg hagyománynak, ami hellyel-közzel már csak a nóta keretein belül marad meg nekünk, emígy kikopni látszik az egyre vadabb ütemben modernné váló világunkból. Fölismerszik: a múlt szokásai nélkül nehéz meglenni. Elég bizonytalan a jövő. Még az egyes emberek napi rutinja, a mi szokásaink is befolyásolnak bennünket.
Nem egyformán ébredünk, nem ugyanott tartjuk a köntösünket, a kertésznadrágot és az esküvői öltönyt. Neveltetésünkből kifolyólag a reánk testált normák mentén más-más módon ítélünk meg dolgokat.
Minden családnak van legendáriuma, megszokott, elfogadott etikettje: miről beszélünk és miről nem. A nagymama lekváros buktáját a születésnapokkor fölemlegetjük, de az alkoholista, börtönviselt nagybácsit már nem, mert ha netán a terített asztalnál szóba kerülnének a viselt dolgai, menten megszakadna a társalgás, kínos csöndben maradna a rokonság. Házról-házra szokott ülésrend van a vasárnapi ebédnél, sőt a főtt étel is egyfajta bemerevedett, sokszor kipróbált receptek és előzmények szerint lesz tálalva. Szombaton bab, vasárnap sült hús és kompót. Belegondolni is szörnyű, milyen a pereputtya, milyen sivár az élete annak, aki a vasárnap déli harangszókor pizzafutártól kénytelen várni egy doboznyi fröccsöntött  tésztát.
Rendje van tehát a legtöbb dolgunknak. Akárhogy kapálóznánk ellene, az egész élet ilyen többé-kevésbé bevett, íratlan szabályok aktusaiból áll. Mi ez, ha nem halvány kísérlete a tradíciónak? Az már nem várható el tőlünk, hogy jeles alkalmakkor rámás csizmát és fehér inget húzzunk, az asszonyok meg főkötőt, atavisztikus lenne, de az talán még vállalható, hogy ha temetésre kényszerülvén a végtisztességet megadjuk valakinek, akkor sötét ruhát viselünk, és a gyász méltóságához hozzákomolyítjuk az öltözékünket. Ámbár láttam én már temetői tömegben szemfájdító ciklámen szerelésben, rózsaszín kis női kalapban illegő hölgyet, aki a búcsúztatón a szegény elhunyttól is fontosabbnak képzelte magát. Olyan abszurd látvány volt, akárha egy tojótyúk díszpávát mímelne. Az ilyen kirívó és elszigetelt jelenségek csak erősítik, jobban láttatják a szabályokat, még ha ez a mostani korszak nem is kedvez a régtől fogva tisztelt értékeknek.
Van ennek a szétcsúszó, varázstalanított világunknak előzménye. Odaát Magyarországon a gulyáskommunizmus, idehaza meg a jugoszlávizmus tett róla, hogy a tradíció, pláne ha népi jellegű volt, még véletlenül se tudjon hatni. Hisz a nemzeti érzület egyik éltető eleme pont az adott nemzet hagyománya, egy bizonyos népnek a történelme folyamán fölhalmozott szellemi kincse. Ezzel tisztában voltak az illetékesek. Mindkét, korabeli kommunista totalitárius rendszer nehéz, uniformizált, nem emberi másolatokat hozott létre. Itt nálunk fölszámolták a tanyákat, a jól működő tanyacsoportokat, a Bácskára legjellemzőbb emberi közösségeket, amiket ma már egyre többen visszasírnak, lévén a legkoherensebb választ fogalmazták meg arra, miként kell élni, termelni és a legfontosabb: önfenntartónak lenni úgy, hogy a munkánk nem csak a családunk jólétét biztosítja, de a társadalomnak is messzemenő módon hasznot hoz. Helyettük lett az arctalan tömegember. A proli. Akinek a városban már arra sem volt igénye, hogy odahaza legalább néhány pecsenyecsirkét fölneveljen, mert minek. A boltból megveszik, gondolták akkor nagyon sokan. És az üzletekben tényleg volt hús, tej, meg kenyér és zöldség, csak szép lassan rájött arra mindenki, hogy a polcról levett nejlonozott hús, tej, kenyér és zöldség egyáltalán nem olyan jó ízű, mint ami az öreganyák udvaraiban megél, vagy a kiskertjeikben megterem. A lakásokba szorított polgár a családjával körbe sem tudta ülni a vacsorát: az asztal egyik fele az ebédlő falának volt nyomva, az építtetők azon szándékát sugallva, hogy hatvan négyzetméteren, zsebkendőnyi „ebédlőben” nem okvetlenül muszáj fölsejlenie a közösségi szellemnek. Elég, ha egy gyereke van valakinek, sokkal kényelmesebb, rentábilisabb úgy az élet… Kocsi lett hát a második gyermek helyett, itt százegyes, ott Dacia vagy jobbik esetben Zsiguli, és tellett néha egy bányató körüli víkendháznak mondott putrira is, ahol ki-ki bulikirálynak érezhette magát, a traktorgumin ücsörögve ihatta a langyos sörét. Ez volt a szocialista embertípus. Múlt nélküli néptárs. Mindezt lehetne fokozni, tovább ragozni, de nincs hozzá kedvem, mert még mostanában is túlontúl sokszor látom kísérteni ennek a szomorú időszaknak a hozadékát, az alanyait, a tempót, túlontúl sok esetben így működnek a reflexek, így köszön vissza ez a rengeteg, káros beidegződés, a fogódzók nélküli lét öröksége. Láthatóan nem lett vége az átkosnak huszonöt éve. Aki nyitott szemmel jár, a tömegek viselkedésén, a tömegkultúra romboló ízlésterrorján át, a sajtó, a média napi szennyáradatáig rendre megtapasztalhatja, morálisan mennyire kicsúszott a talaj a lábunk alól. Noha ismert a shakespeare-i mondás: „szilaj gyönyörnek a vége is szilaj.”
Arra kértek, hogy ne csak lamentáljak. Néha írhatnék pozitív, fölemelő dolgokról is. Most, ezen kis beszélyem végén nekigyürkőzök, ugyanis nem véletlenül emlegettem a hagyományt ilyen hosszan. Jó példa gyanánt, némileg reménykeltőnek tartom, hogy immáron tucatnyi alkalommal, évről-évre sikerül megtartani a kanizsai Kukoricafesztivált. Csak az örömteli tényt közöltem. Úgy fest, hogy lassan megint egy tradícióval leszünk gazdagabbak, aminek tartalma arra sarkallja majd a legfiatalabbakat, hogy ne szégyelljék megvallani az identitásukat. Elvégre a szülőföldhöz való ragaszkodás még mindig az egyik legszentebb emberi erény.
Kéne hogy legyen.

Pk

Nincsenek megjegyzések: