2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. augusztus 4., csütörtök

KÉPESLAP HELYETT - V.



Az öböllakóknak nem csak sajátságos dél-dalmát tájszólásuk, de külön nyelvük is van. Mármint abban az értelemben, hogy meglehetősen sok dolognak akad itteni megfelelője, amit sem a hegyek között élő crnagorac honfitársaik, sem tőlük délebbre, a Budva vagy a Bar környékiek nem értenek. Miként Kanizsán, úgy itt is belterjes a vokabuláré, csak az avatottak által közismert a helyi Apci Pisták nótája. Például a konyhát kužinának mondják, búcsúzáskor meg adiot köszönnek. Nem lévén kiköpött nyelvész, amolyan botcsinálta filológusként így tudtam meg a galiot szó jelentését. Egy helyre kis kocsmát is ekként hívnak, és jobb dolgom híján napokig törtem rajta a fejemet, vajon mi végre a neve? Először azt hittem frankofón a gazda, mert a francia kultúra iránti vonzalmát, a gallok tiszteletét akarja hangsúlyozni. Fenéket. Rossz nyomon jártam, mint Colombo hadnagy kutyája. A galiot ugyanis egyszerűen gályázót jelent, ám ezen túlmenően errefelé az olyan emberre szokták illeszteni jelző gyanánt, aki bohém, világcsavargó, egyszóval kocsmatöltelék. Hát nem szimpatikus egy fogalom? Tekintettel arra, hogy az öböl férfitársadalmának zöme jobbára matrózként kóvályog a nagyvilágban, akad pár delikvens, akire flottul illeszkedik a galiot megnevezés, elhihetik nekem. Közülük is egy Miro cimborám. Közel három évtizede meghitt baráti szálak fűznek hozzá. Mivel ő is mindig gyűjti a hülyéket maga köré, nagyon hamar megtaláltuk egymást és az érdeklődésünk metszéspontját. Számtalan közös élményünkre a békesség kedvéért most inkább boruljon a feledés homálya, nem szeretném az érzékeny lelkű olvasót terhelni megannyi kalandos részlettel. Viszonyítási alapként legyen elég annyi, hogy Miro barátom szenvedélyes vadász. De nem ő lenne az, aki, ha a vadászatot sem a maga meghökkentően egyéni módján űzné. Miro számszeríjjal lesi a vadat. Nem is akármit. Hinné az ember: nyulat, rókát, miegyebet. Nyavalyát! Miro évente kétszer Boszniába utazik, és valami Isten háta mögötti hegyen, annak kefe sűrű erdejében medvékre és farkasokra szokott lődözni. Ahhoz tényleg szufla muszáj, vagy legalábbis nettó futóbolondnak kell lenni, hogy sátorponyvával, álcahálóval letakarva két napon körösztül hasaljon valaki egy faágon, hóban-fagyban, zuhogó esőben, lesve a jó szerencsét, ami akár farkas, akár medve képében jelentkezik: nekem nem tűnik kifejezetten a szerencsés epizódok netovábbjának. De a végkifejletet többnyire Miro javára szokott eldőlni. Lefotózkodik a trófeával, kipengeti a boszniai hatóságoknak az elejtett vad árát, és hazautazik, mint aki jól végezte a dolgát. Kétségkívül a römikártya békésebb és gazdaságilag családbarátabb hobbinak tűnik. Viszont ha valakinek az okoz örömöt, hogy évi szinten két ízben kockára teszi a saját életét: ám csinálja. Én előbb vállalnék háztartástan-tanári munkát a csecsen fiatalkorúak börtönében. A jó Rejtő Jenő egyszer már leírta valahol, nem győzöm eleget idézni: „tiszteljük más embertársunk elmebaját!” 
Mindazonáltal szegény Miro a mostani szezont kihagyja. Pár napja halt meg az édesanyja. Úgyis, mint cimborák, úgyis mint a törzshelyünk közönsége, illő módon összeadtunk egy nagy csokor virág árára valót. Mondták, a szertartáson ha nincs, nem muszáj okvetlenül feketében megjelenni, megteszi egy fehér trikó is, csak ne szandálban, vagy papucsban menjek. Így a Nikolától kapott kölcsön-cipőben krosnyogtam el a többiekkel a halottas házhoz. A cipő egyáltalán nem szorított. Negyvenegyes méretével a harmincnyolcas lábamon egész kényelmesnek tűnt, egykönnyen hanyatt sem lehetett volna benne lökni. A ravatal körül állt a gyászoló család. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a barátom hozzám lépett, és külön köszöntött. A ház nappalijában a kiterített koporsó halkan zümmögött. Nem a szokott módon volt koporsó: egy zárt, fém láda hűtőként működött, amiben, akár egy leplombált szarkofágban – a sírba eresztés pillanatáig – az eredeti fa koporsót tárolták. Nagyon praktikus szerkezet, óraszám tarifára bérelhető temetkezési szolgáltatás. Muszáj is a rekkenő tengerparti kánikula miatt: a test igen hamar bomlásnak indulna. A fém hűtőládán, egy kisebb üvegablakon körösztül vethető végső pillantás a megboldogultra. A láda réz felülete egy helyen aranysárgára van kopva: ott szokás csókolni a koporsót. Vagyis a frizsidert. Aztán harangszóra elmegy a menet a pravoszláv templomhoz. Rövid liturgia után vonulunk a tengerparton, a falu egyetlen, hosszú utcáján. Bizarr a sok fekete ruhás-kendős, zokogó helyi vénasszony mellett a strandoló fürdőgatyás, tangabugyis turisták tömegének a látványa. Erős a kontraszt, nem vitás. Észrevehető döbbenettel, némi tanácstalansággal bámulják a nagy csontos asszonyokat, akik, mint megannyi, hosszú, szálkás tollú fekete kánya, komor méltósággal csoszognak a koporsó mögött. Amerre haladunk sorra némulnak el a bárok, éttermek, kávézók hangszórói. Síri, szokatlan csönd telepszik a környékre. Tiszteletük jeléül a pincérek egy percre abbahagyják a munkát, merev vigyázzban kivárják, míg a gyászolók elvonulnak. 
Meg kell dicsérnem őket. Emberségességből nálam tízesre vizsgáztak. Tegnapelőtt nem mindennapi, megható jelenet tanúja voltam. Van itt egy öregember. Turista. Majdnem vak, nehezen lépked. Állt délelőtt az út túlsó felén, jöttek-mentek az emberek mellette, elhaladt előtte pár gépkocsi, mire a közeli kocsma pultja mögül elősietett egy fiatal, agyontetovált karú csapos fiú, ránézésre visszaeső betörőnek vélné az ember, gyengéden átkarolta a matuzsálemet és kezével a forgalmat leállítva lassan, óvatosan tipegve átkísérte az öregurat az innenső oldalra. Mi több: leültette az árnyékba, aztán visszament a lokálba, majd kisvártatva pohár jeges vízzel tért vissza. Inni adott a vénségnek, és pár percig szerényen bólogatva, tanítani való eleganciával kedélyesen elbeszélgetett vele. Kihallgattam őket: nem ismerték egymást. A tetovált fiúban mégis annyi előzékenység, kedvesség munkált, hogy szavakkal lehetetlen leírni milyen tisztelettel viselkedett az ő korát többszörösen meghaladó aggastyán iránt. Ilyenek ezek: a nem túl bizalomgerjesztő, vad külső takarja, elfödi ugyan hatalmas szívüket, de mihelyt kicsit jobban megismerni őket, azon nyomban kitűnik mekkora a lelkük, mennyire tudnak- és lehet őket szeretni.Tényleg a sors kegyeltjeként élem meg, valahányszor egyikük-másikuk az eszembe jut. Milyen szerencsés vagyok, hogy ismerhetem! Hogy sok éve barátként tekintenek rám.   

Nincsenek megjegyzések: