2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. augusztus 17., szerda

SCI-FI



Filmforgatás a Járáson

Mostanában rászoktam az internetes filmnézésre. Nem olyan macerás, mint a televízió kínálatát – a hangsúly a kín, mint kínos előtagon lenne! – lesegetni. Amúgy is uborkaszezon van. Se vége se hossza az unott ismétléseknek. Biztos ilyenkor vakációzik a csatornák szórakoztatásért felelős gárdája, netán nyári álmukat alusszák a programigazgatók. Merthogy épeszű film sehol.  
Még néha a Duna TV-n akad rendes, nézni való produkció. De azt meg többnyire az éjjeli váltás portásain, meg az Amerikába emigrált magyarokon kívül csak az álmatlanságban szenvedők láthatják. Valószínűleg nem maradok egyedül a véleményemmel: nincs az a film, amiért közép-európai idő szerint éjfélkor nekiülnék tévézni. Jó, tudom. Az olimpia más. A meccs – az meccs. (Egyáltalán mire, vagy kikre számítanak a döntéshozók, amikor ilyen késői időpontra tűznek egy kétórás alkotást?! Hajnali kettő, fél három után lefeküdni teljesen fölösleges: fél hatkor ébredés, magunk bogarászása, napi teendők, etetés-itatás, trágyázás, zuhanyozás, reggel hétre munkába kell menni. Ha nem is a Beatrice által megénekelt nyolcórányi pihenést, de legalább a felét megérdemelné a melós, még abban az esetben is ha filmbuzi. Pláne ha nem. Hisz a regula szerint öt óra alvás a római légió harcosainak is kijárt.) Fölösleges virrasztás nélkül megoldható a kérdés. Gusztusunk szerint a la carte kiválasztunk magunknak egy egész estés filmet, és az ágy végébe beüzemelt laptopon körösztül végignézzük a mozit. Vagy nem. Mostanában az a jellemző, hogy egy kis vizuális kóstoló után inkább abbahagyom. A jelenkori fölhazatal zöme ugyanis színtiszta átverés.
Látványorgia, számítógépes effektusok minden képkockában. Kiradírozott a valóság, nem beszélve a színészi játékról, ami olyan klisészerű, hogy attól csak a forgatókönyvek az elcsépeltebbek. Egy kaptafára készül a családi vígjáték, a krimi, a thriller. A sablonosodás legborzasztóbb példáját egyébként a horror műfaja szolgáltatja. Szegény Hitchcock úr óta lejárt panelekből, újrahasznosított, rettegést kiváltani hivatott gagek garmadájából fröccsöntenek felejthető filmeket. Olyan ötleteket villáznak össze, amik még ötlet formájában sem állnák meg a helyüket, ha azok lennének. De nem azok. Csak istrángot szakítgató erőlködések. Vannak persze még így is korszakos művek. Egy-egy telitalálatot kitermel a gyártó sor, ám azoknak a blikkfangját gyorsan ellesi a „szakma”, és mire kettőt pislantunk sorra terítik elénk a már egyszer lenyúzott rókáról a további bőröket. Számolatlanul. Gondoljunk csak az Ideglelés – mára majdhogynem klasszikussá érett – fogásaira: se szeri se száma a kvázi „egykamerás” busójárásos filmeknek, ahol szinte kötelező, hogy az operatőr keze a filmfölvevőt egy Alzheimer-kóros beteg reszketegségével rángassa ide-oda.
Régi tervem, hogy egyszer közzé teszem azoknak a színészeknek(?) a névsorát, akiknek láttán nemhogy jegyet nem váltok, de menten nyúlok a távkapcsolóért is. Minden kommentár nélkül sorolnék százas nagyságrendben „sztárokat”, magyarokat, meg nagyvilágiakat. Nem lenne benne köszönet. A listám már egy jó ideje készül. Sajnos a régen tisztelt csillagok némelyike is rákerült. Folyamatos bővülésén túl azonban csak egy valami aggaszt. Végignézve a névsoron, óhatatlanul rasszistának meg minden egyéb politikailag inkorrekt jelzővel teleaggatott tuskónak fogok tűnni. Mégsem ártana – csak a példa kedvéért – ha valaki egyszer az életben kijelenthetné: nem nézek olyan filmet, amiben házi- vagy vadállat, kisfiú-kislány a főszereplő, ha néger a bírónő, a főügyész, az ordítozó rendőrparancsnok, vagy ha a főszereplők a nyitott frizsider előtt, a hideg csempén szeretkeznek. Komédiát meg eleve. Nem a véletlen szülte az elővigyázatosságomat.
Divat lett a kritikus álláspontot úgy támadni, hogy azért ágál, azért mer bírálni, véleményt formálni valaki, mert csak a saját frusztrációját kürtöli világgá. Nem rendezhet mindenki filmet. Menzel, Tarkovszkij, Forman vagy egy Roman Polanski sem születik minden héten. Jön a verdikt: a sok bugris mást sem tud, csak kritizál. Lehet, van is ebben némi igazság. Na de mi van akkor, ha a filmismertető kifejezetten pozitív hangnemű? Megszólni a – szerintünk – rosszat bűn, magasztalni a jót pedig egy másik dimenzió? Hovatovább oda érünk: már nem csak azt mondja meg a mainstream, mit és meddig szabad demokratikus óvatossággal megírni, hanem azt is parancsba adnák, hogy miről nem szabad ítélkezni. Tojástánc ez, semmi egyéb. Akkor már inkább legyek elefánt a porcelánboltban.
Nézem tehát a filmeket online. Ha nagyon jóra, vagy nagyon rosszra akadok, általában jegyzet lesz a vége. Örökkön reménykedő típusként megsúgom: a minap végre megint kincsre bukkantam! Egy idei, bibliai témát kerülgető alkotás dobbantotta meg a szívemet. Hamarosan le is írom, mit gondolok róla. Előtte viszont – merész kanyarral – pár szóban álljon itt, miként látom a közelmúlt tudományos-fantasztikus filmjeit. Különös tekintettel az olyan mozikra, amik az emberiség és az idegenek találkozását feszegető kérdésekre próbálnak választ megfogalmazni.       
Bár szeretem a sci-fi műfajt, egy valamit sosem fogok megérteni: mi végre kell azt az (amerikai, döntő többségében hollywoodi) eszement teóriát pörgetni, hogy ha közénk jönnének az idegenek, akkor okvetlenül kommunikálni akarnának velünk, pláne háborúzni, a szó buta, vadnyugati értelmében, amint azt például A Függetlenség Napja című rosszízű, blődli moziban próbálták szemléltetni? Amennyiben föltételezzük, hogy akad rajtunk kívül egy ismeretlen civilizáció, aki látókörünkön messze túlról, több ezer fényév távolságról is kíváncsi ránk, netán ide is látogat, akkor az a faj borítékolhatóan sokkal de sokkal intelligensebb tőlünk. Ha már az utazás sem akkora kihívás nekik, mint ma még nekünk... Ergo: ha vannak (és miért ne lennének?) értelmes lények a világűr ismeretlen sarkában, akik tudnak rólunk, biztos, hogy jó pár dimenzióugrással fejlettebbek, mint mi. Nem csak technológiailag. Talán testileg-szellemileg is. Mivelünk szót érteni, pláne sugárvetőkkel lődözni bennünket legalább annyira értelmetlen lenne számukra, mintha mi, kanizsaiak az adorjáni törpedenevéreken élősködő tetvekkel akarnánk szót érteni. Az űrlények ha rosszindulatúak – egy gombnyomással úgyis kiiktathatják a földi életet.
De ha nem – és ez a szebbik, a reménykeltőbb verzió – akkor csak néznek bennünket üvegbúra meg nagyító lencsék alatt, és szörnyülködnek azon, miket csinálunk mi hülye emberek, hogy csalják el a bírók a kisebbik Lőrincz olimpiai birkózó nagyon is megérdemelt bronzérmét.
Aztán hanyatt dőlnek, elméláznak rajtunk. Ha van szájszervük meg nyáluk sercintve köpnek egyet, és undorral legyintve csak annyit gondolnak magukban:
– Közösködni? Ezekkel?! Nehogy má’...

Pk

Nincsenek megjegyzések: