EGY TÁRLAT ELÉ

 

Újfent október lett, már vártam. Borús az idő, pedig napot ígért a rádió. Péntek van.

Most, hogy elkezdtem készülni a tárlatomra, számba vettem a képeimet. Ülök, kávézok, jeges vizet iszom mellé. Fejben leltározok, pakolászok. Berendezem messziről a városi galériát, ahol egy évtizedet sertepertéltem. Előkerülnek a régebbi rajzok, a már feledett grafikák. Fotókon csoportosítva, rendszerezve lettek ideje korán. Kattintással látogathatóak. Jó ideje nem nyitottam meg a mappákat.

Kicsinyes dolog, tudom, mégis be kell látnom, a grafikák témája újból megérint. Előbb csak megorrontom, de hamarosan rádöbbenek az igazságra, hogy ezek a vonalak mélyebben vannak bennem eltemetve, mint a halottaim. Nem lesz föltámadásuk sem. Inkább csak arra vállalkoznak, ami eleve kudarcos: tüneti jelenségekként harcba szállnak, viadalra kelnek a lehetetlennel. Azt akarják láttatni, amit éreztem tegnapelőtt, a múlt hónapban, vagy a tavalyi esztendőben. Egyszerre húszféle módon, kiabált vonalakkal, kacskaringózva, beremegve és kisimulva, jól-rosszul, hebehurgyán, elnagyolva éppen úgy, mint a részletekig pedánsan, aprólékos kidolgozással.

Sosem kerestem a szertelen nagy motívumokat. Még az utcaképeimet, a tágas tereket sem szeretem vizuálisan fölmagasztalni. Inkább életre akarom kelteni őket. Egyszerire, megismételhetetlenre. Puszta véletlenséggel kiragadott gesztusokból áll össze, amit képben szeretnék elmesélni, sokféle nyelven, de anélkül, hogy bármely nyelven fejezném ki magamat. Együgyű kezdeményezés? Az – a szónak mindenfajta értelmében. Eléggé reménytelen ez a vívódás. Nézni, látni, értelmezni. Átültetni másba a meglévőt, az eleve adottat. Egész nap, minden időben és minden élethelyzetben, akarattól, életkedvtől függetlenül figyelni, reagálni a jelenségekre – nem könnyű. Reggeltől estig azon munkálkodni, hogy utána a lélekben lakozó éjjeltől reggelig álmodhasson, papírra, kartonra, vászonra kerülhessen. Aztán, ha kész, várni, hogy az elvékonyodott akarat mikor duzzad föl ismét. Mert harcolni kell, folyamatosan. Lázadni könnyű. Aki rabja az életének, csak lázadni tud, ellenben a folyamatos küzdelemre képtelen, mert az tengernyi igazságtalansággal, elmarasztalással, meg nem alkuvással jár. Alkotni egyben kutya kötelesség és becsületbeli ügy, véget nem érő, folyton újabb kamatokat szülő tartozás – számomra. A siker méz íze nem érdekel. (Ki nem állhatom az édességet, a mézet pláne.)

Nézem egy régi portrémat. Dilemmázok, oda tegyem-e a bemutatandó anyag közé. Vége van már annak a szép arcnak. Lecsapott a végzet, ezüstösek maradtak utána az éjszakák, s ha valamit ér is a kép, annyit mindenesetre, hogy emlékeztet rá, a csönd ugyanaz volt akkoriban, mint utána sok-sok álmatlan éjjelemen, amikor a világ elhalt lassan, ahogy apránként fogyott el a fény. Helyette sűrű iszapos áradat kélt, föl, egészen a csillagos égboltig, ahonnét egyedül a csak a böjtölő, sápadt arcú hold kukucskált be az ablakon.

A kezdetekkor elkövettem azt a hibát, hogy a rajzokkal, festményekkel a szépet akartam megragadni. Gyerekes, ma már restellem is. A szépség ugyanis a legelső, ami hűtlenné válik a képhez. Úgy pörög le a festményről, ahogy azokról a régi, elhagyatott paraszt barokk nagygazda házak oromzatáról először a gipsz virágminták kezdenek lepotyogni. Elpattanó szikra csupán a szépség, elvetélt szándék a megragadása is. A gondolatok és érzések drámaibb, kifejezőbb, tömörített formákat igényelnek. Egy három vonalas rajzban több tragédia lehet, mint Munkácsy monumentális trilógiájában. A hangszerelés végzetessége a mérvadó, a többit nem kell firtatni.

Mert kétféle létezés között kell választani: az egyik sok kínnal, vesződéssel, sűrű szomorúsággal jár, hosszú napokkal és lelki tusákkal. A másik fájdalmatlan. Nem hinném, hogy a kötelességre renyhe út lenne az emberibb, az időtállóbb. Farkasszemet kell nézni a valósággal. Vívni a lenti és a fönti ellen, a múltban meghalni, a jelenben elkárhozni, de holnap is megmérkőzni: alighanem ez ad értelmet annak, amit teszek.

Hogy most visszatekintek ezekre a grafikákra, tusrajzokra, tagadhatatlanul látszik, mi emberek, ha ránk hagyják, még a saját magunk utókora is vagyunk.